Ez egy nagyon régi ötletem átdolgozása, most már kezd hasonlítani arra, amit valamikor nagyon régen álmodtam, de még nem tökéletes. Zenei aláfestésnek az Orphaned Land Let The Truce Be Known című számát javaslom.

Hirtelen megrándult. Fájdalmat érzett, az elmúlt élet fájdalmát, néma segélykiáltást. Odaátról, a régi világból érkezett. Valahol a mérhetetlen távolban valami hívta és ő elindult, hogy teljesítse fogadalmát. Maga sem tudta, merre haladt, hol és hányszor lépte át világok határait, az érzékelhetőt és az érzékelhetetlent, a fényt és a sötétséget, de érezte, hogy jó úton jár.

Fényt látott. Gyenge, kékesen pislákoló fényt, amely falként tornyosult előtte és tudta, hogy megtalálta, amit keresett. Csak repült és repült. A fény egyre erősebbé vált, kékes áradattá erősödve fogta körbe őt. Vibráló kék lángnyelvek haraptak nem létező testébe, de a fájdalom valódi volt. Olyan régen nem érezte már, hogy egy pillanatra megállt, hogy magába szívhassa és új erőre kapjon általa. Rést tépett karmaival a kékes fényburkon. Láthatatlan erők tépték és próbálták visszahúzni, de keményen küzdött ellenük, harcolt önmagáért és valami másért is.

Végül sikerült és a másik oldalon találta magát, valami erő lefelé rántotta és pörögve zuhanni kezdett, majd elvesztette eszméletét.

Amikor újra kinyitotta a szemét, az első dolog, amit meglátott, az ég volt. A tiszta, mélységesen kék éjszakai égbolt, amelyen szemet gyönyörködtetően sziporkáztak az ismerős csillagok. A telihold fényesen ragyogott felette, vidám sárgás fénye barátságosan mosolygott le a földre.

Mély lélegzetet vett, hosszú idő óta először. A nedves föld és a zöld fű illatát érezte, hűvös szellő simogatta arcát és ez kellemesen ismerős volt. Belemarkolt a földbe és hagyta, hogy kiperegjen ujjai közül.

Tudata mélyén ismét felhangzott a néma segélykiáltás. Furcsa fájdalmat érzett a szívében, amely minden dobbanásával emlékeztette arra, mit hagyott itt és miért kellett visszajönnie. A furcsa érzés lassan végighömpölygött egész testén, melyet újra sajátjának érzett és kényszerítette, hogy felkeljen. Szinte súlytalannak érezte magát, ahogy felállt és körbenézett. Sötét lombú fák álltak körülötte, leveleik táncoltak a szellőben, mohás törzsük melegséget és szeretetet sugárzott. Már pontosan tudta, merre kell mennie.

A díszes kovácsoltvas kapu hangtalanul tárult ki előtte. A hold sápadt fénye vezette az erdő titkos ösvényein. Tudta, hogy a sötétség arra a helyre vezeti, amelyet már régóta keresett. Az erdő körülvette halk neszeivel. Hallotta az éjszakai állatok hangját, látta fel-felparázsló tekinteteiket, ahogy a bokrok mögül kísérték útját. Látta a nyugtalan denevéreket, ahogy körülötte csaponganak és néma táncukkal talán őt üdvözlik. Látta a vadászó baglyot és könnyedén intett neki. Szürke farkas hajtott fejet előtte, ő lágyan simított végig a szürkés bundán és hagyta, hogy az állat megnyalja a kezét. Lába alatt nesztelenül hajlott a fű, engedelmesen siklottak félre az ágak és a hold kedves módon világította útját.

És feltűnt az Út, amely már nem az erdőhöz és az éjszakához tartozott, hanem egy másik világhoz, egy olyan világhoz, amelyhez oly régóta nem volt már köze. Egyedül indult tovább, az erdő állatai magára hagyták.

Ahogy egyre közelebb ért céljához, mind több és több elmosódott emlékkép bukkant fel elméje mélységeiből. Nem látta őket tisztán, csak pillanatok, hangok, érzések és vágyak voltak. Meleg, sima és puha volt az egyik, a másik borzongató, hűvös érintés, a harmadik színtiszta fájdalom. Érezte, hogy mindezek összetartoznak, egy másik világ emlékei, egy világé, amely egykoron az övé volt.

A Ház nem változott. Hatalmas volt, komor és dísztelen. Szürke falak, sápadt fényű ablakok, élek és sarkok, falak és kövek, átitatva a valóságos és a valóságon túli rothadás, a gonoszság édeskés bűzével. Ahogy közeledett, úgy bukkant fel egyre több emlék, vágy és félelem. Meg kellett állnia, hogy csapongó gondolatai kissé lecsillapodhassanak. Ó igen, már tudja.

A nehéz kapu nesztelenül tárult fel, majd csukódott be mögötte. Végignézett a nedves falakon, a penésszel futtatott sarkokon és a széles lépcsőfokokon, amelyek újra eszébe juttatták mindazt, amiért visszajött.

Ó istenem, azok az emlékek! Összegörnyedt a súlyuk alatt, ahogy feszítették tudatát. Látta a Házat nappali fényben, látta a lépcsőket, hallotta a fáklyák halk sercegését és hallotta a sikolyokat. Érezte, ahogy végighömpölyög testén a fájdalom, amelyet oly régen érzett utoljára.

Az emlékek lassan visszatértek, egyik a másik után. Színek, formák és érzések. Mélyvörös és hideg kék. Valami hűvös és gyötrelmes. Meleg és nedves, ragacsos és fullasztó. A tűz ropogása és a fájdalom. Most már mindenre emlékezett.

Lefelé indult a széles kőlépcsőkön, pontosan tudta, merre jár. A pincében, a dohos folyosón halk neszek fogadták, patkányok menekültek előle, de ő nem törődött velük. A falitartóban lévő fáklya egyetlen érintésére hangos sercegéssel lobbant lángra és halvány, kékes, sárgás fényt árasztott. Az árnyékok táncba kezdtek a falon.

Hangtalanul lépett tovább és akkor meglátta a nehéz, vasalt ajtót. Ugyanúgy állt ott, talán csak a vasalás engedett némiképp az időnek. Zárva volt, de elég volt egy érintés és a vaskos retesz halk nyikorgással mozdult arrébb. Odabent csak egy durván ácsolt faasztalka állt, rajta hűvös gyertyacsonk, a padlón szalma.

A Fiú a szalmán feküdt. Ahogy végignézett a törékeny, megkínzott testen, a sötét sebeken, a foszlott, mocskos és véres rongyokon, amelyek borították és amikor megérezte a Fiú elméjének öntudatlan vibrálását, könny szökött szemeibe. Egyetlen gondolatára a gyertyacsonk reszketve pislákolni kezdett, majd egyre erősebb fénnyel világított, mintha csak jóvá akarná tenni, hogy ennyi időn át sötétségben hagyta ezt a helyet.

Szemügyre vette saját könnyeit és megízlelte őket. Ajkai megremegtek, keze ökölbe szorult. Újra a Fiúra nézett. A fájdalom ismét belémart, ahogy észrevette a láncokat. Közelebb csúszott a testhez és megérintette a hűvös, nehéz láncokat, amelyek halk csörrenéssel tűntek el a semmiben, mintha sohasem léteztek volna. Megsimogatta a Fiú kócos szőke haját és valami ismerős melegség járta át testét. A Fiú megmozdult, majd lassan kinyitotta szemét. Amikor meglátta a fölötte térdelő alakot, először halkan nyüszítve húzta össze magát, karjait védekezően maga elé lökte, összegömbölyödött és egész testében remegett. De néhány pillanat múlva, amikor megismerte látogatóját, kezei erőtlenül hullattak le és csak nézte, nézte a régen látott arcot.

Az alak feléje nyújtotta kezét, a Fiú nehézkesen felült, majd lepillantott meztelen lábaira és nem értette, hogy az eddig nagyon is valóságos vasláncok hogyan tűnhettek el egy pillanat alatt.

Ő pedig megsimogatta a Fiú sápadt arcát, aki halkan sírni kezdett, majd a nyakába borult és úgy szorította magához, mintha soha többé nem akarná elengedni. Egész testében reszketett és olyan kétségbeesetten zokogott, hogy a föléje hajoló alaknak is könnyek szöktek a szemébe.

Már tudta, mi történt, az utolsó emlékek lomhán úsztak vissza elméjébe. Ó igen, azok az emlékek! Már olyan valódiak voltak, mint egykor. Emlékezett mindenre. A szeretetre, amely erősebb volt minden földi erőnél. A kegyetlenségre, a tiszta gonoszság jéghideg érintésére és a fájdalomra, a tüzes vasra. Emlékezett egy másféle, sokkal kegyetlenebb tűzre is, a kétségbeesésre, ahogy egyre mélyebben süllyedt valami nehéz feketeségbe.

Együtt, kéz a kézben mentek fel a lépcsőn. Az emeleti szoba előtt megállította a Fiút, kedvesen megcsókolta, mosolyt csalva ezzel sápadt arcára, majd komor arccal visszafordult.

A szoba ajtaja hangtalanul nyílt és csukódott. Egy vasserpenyőben illatszerek halvány füstje kígyózott a mennyezet szürke kövei felé. Lábai alatt vastag szőnyegek nyelték el léptei zaját, a falakon vörös és arany drapériák lógtak.

A hatalmas baldachinos ágyon, drága hímzett takarók között elnyújtózva hevert a Férfi. Már semmit nem érzett iránta, de tudta, hogy akkor... valamikor nagyon régen gyűlölete vörösen izzott, mint a parázs. De már nem volt miért haragudnia. Igaz, elvett tőle valamit, de adott helyette mást.

Életet. Új, csodálatos életet és hatalmat. Hatalmat, hogy most mindezt megtehesse. Oldalra nézett. A kisasztalkán álló gyertya sercenve gyulladt meg, megvilágítva a Férfi borostás állát, karvalyorrát, nagy kezeit és sas módjára görbült ujjait, amelyek még álmában is mintha sóváran vágyott javakat szorongatnának.

Mit tegyen vele? Metssze el a torkát, mint egy birkának? Hajítsa ki az ablakon? Ébressze fel és bocsásson rá őrületet, hogy haláláig ezekbe a gonoszságtól nyirkos falakba csapkodja a fejét szánalmas sikoltozással? Aztán a gyertyalángba nézett és elmosolyodott. Sarkon fordult és kilépett a folyosóra. Meg sem fordult a halk koppanásra és nem figyelt az apró pattogó zajokra sem, ahogy a kis láng önálló életre kelt…

Kéz a kézben, lassan mentek az úton visszafelé. Nem beszéltek, nem volt rá szükség. Érezték egymás gondolatait, szívük boldog táncot járt, arcukon örök mosoly. Csak mentek, mentek a vibráló árnyak között, amelyeket a lángokban álló Ház fényei rajzoltak a földre.

A levelek halk tánccal köszöntötték őket, az ágak vigyázva hajlottak félre útjukból, a denevér éjféli táncot lejtett körülöttük. A hold fénye selymesen fonta körül őket és arannyal szegélyezte útjukat, az új és boldog élet felé.

A nagy kovácsoltvas kapu becsukódott mögöttük. Otthon voltak, mindketten tudták. Megálltak egy szürke kő előtt és ismét megcsókolták egymást. A telihold fényében sziporkázó pontocskák jelentek meg körülöttük, apró színes szikrák, amelyek egyre csak gyűltek és féktelen táncot jártak körülöttük. A Fiú csillogó szemmel figyelte a táncot, az apró fénypontok megvilágították boldogan mosolygó arcát. A fények egyre gyorsabb táncot jártak körülöttük, már nem lehetett megkülönböztetni őket, csillogó fényfonalak burkolták be testüket és a vibrálás szemfájdítóan felerősödött.

Majd hirtelen minden sötétbe borult.

A Hold magányosan lebegett az égen és megvilágította a tájat. A hatalmas fákat, a dús füvet és a harmattól nedvesen csillogó földet. Minden olyan békés volt, mint mindig. Talán csak annyi változott, hogy a temetőkertben az egyik szürke sírkő körül halvány fénykoszorú remegett, amely a hajnal érkeztével egyre halványabb lesz majd és eltűnik, mintha sosem létezett volna.