Július végén, egy hétfői napon vonatra ültem Dusset úrral. Bár tanítóm kiváló munkát végzett és úgy éreztem, nincs olyan kérdés, amelyre ne tudnék ha nem is kitűnő, de elfogadható választ adni, mégis féltem. Nem a vizsgáktól, sokkal inkább attól, ami vár rám. Féltem attól, hogy ha meglátom a kollégium épületét, eszembe jut minden szenvedésem és képtelen leszek belépni a kapun. Szorongva bámultam kifelé az ablakon. Dusset úr megérintette a kezem.

– Mi a baj, Marc? – kérdezte szelíden.

– Semmi, igazán semmi.

– Nem igaz. Látom, hogy fél valamitől, szorong. Izzad a tenyere és olyan rémült arcot vág, mintha a vesztőhelyre kísérnék. Nem akar beszélni róla?

– Inkább nem. Nincs semmi baj.

– Rendben, nem fogok erőszakoskodni. De ha mégis szeretne beszélni róla, a segítségére leszek, ezt ne feledje el.

– Köszönöm – mondtam. Egy rövid pillanatig úgy éreztem, megbízhatok benne, elmondhatom, mi bánt, de eszembe jutott Zober és ez elég volt ahhoz, hogy összeszorítsam a számat. Nem beszélhetek előtte, hiszen nem tudhatom, mit gondol erről. Bármennyire is rokonszenves, nem kockáztathatok. Azzal bíztattam magam, hogy csak néhány napot kell kibírnom és az épület látványa lesz a legkisebb rossz, amivel találkozhatok. Féltem a folyosók ismerős szürkeségétől, féltem attól, hogy el kell haladnom az előtt a szoba előtt, ahol majdnem végzetes dolgot cselekedtem és ahol utolsó perceinket töltöttük együtt Daviddal. Ott adta a kezembe gyűrűjét, amelyet az azt követő események során valahol elvesztettem, így most semmiféle emlékem nem volt tőle. Féltem az esetleg felbukkanó ismerős arcoktól, bár jól tudtam, hogy nyár lévén senkivel nem fogok találkozni. Féltem a tanároktól, féltem attól, hogy sokan emlékezni fognak rám vagy legalábbis azokra a körülményekre, amelyek ahhoz vezettek, hogy kénytelen voltam elhagyni az iskolát. Mindezek mellett azonban reménykedtem is abban, hogy találkozhatok Daviddal. Azt gondoltam, neki is le kell tennie a vizsgákat ahhoz, hogy új iskolába járhasson és talán ő is… persze tudtam, hogy ez képtelenség. Ha így lett volna, apám elmondta volna. Tudom, hogy elmondta volna.

Felnéztem. Lehet, hogy apám nem is tud arról, hogy David esetleg ott lesz? Lehet, hogy mégis találkozni fogunk. Talán de la Motte úr meggondolta magát. Talán mégis megengedi, hogy együtt vizsgázzunk, talán… felsóhajtottam. Miért nem tudom elfogadni, hogy nincs beleszólásom a történésekbe, miért kell mindig ábrándoznom? Tudom, hogy senkivel nem találkozhatok, tudom, hogy Leblanc lehetetlenné tenne mindenfajta találkozást, hiszen éppen ő volt az, aki végül elválasztott bennünket egymástól. Mégis olyan jó volt ábrándozni, újra és újra elképzelni, hogy fogjuk egymás kezét és újra örülhetünk egymásnak.

Első utunk a szállodába vezetett, ahol apám előre lefoglalt nekünk két szobát. Másnap reggel kilenc órakor kellett megjelennünk a kollégiumban, ahol két írásbeli vizsgát kellett letennem. Dusset úr azt mondta, amit eddig nem tanultam meg, már nem is fogom, tehát nem szeretne az utolsó napon ezzel foglalkozni, de ha van kérdésem vagy úgy érzem, bizonytalan vagyok, készséggel segít bármiben. Arra kértem, sétáljunk egyet a városban. Beleegyezett, úgy láttam, ő is ezt szerette volna. Bár két évig éltem itt, voltaképpen egyszer sem láttam a várost, csak a pályaudvarra emlékeztem. Végigjártuk az utcákat, közben Dusset úr az építészetről mesélt, ami ugyan soha nem érdekelt, de ő olyan dolgokra hívta fel a figyelmem, amiket magamtól nem vettem volna észre, egy-egy faragványra a kapuk felett, egy díszes domborműre, mesélt az egyik szoborról, amelyet a főtéren láttunk. Úgy éreztem, ez az ember egyszerűen mindent tud. Amikor ezt megmondtam neki, szerényen elmosolyodott.

– Köszönöm a dicséretet, Marc, de sajnos nem tudok mindent. Egyszerűen igyekszem megjegyezni mindent, amivel találkozom. Erről a szoborról egy vonatút alkalmával hallottam egy velem utazó idős hölgytől, az ő édesanyja ismerte a művészt.

Megebédeltünk egy vendéglőben, Dusset úr bámulatos érzékkel választott ki egy számomra ismeretlen ételt és azt mondta, ez bizonyára ízleni fog, majd elégedetten mosolygott, amikor elmondtam neki, hogy ez a különlegesség minden bizonnyal az egyik kedvencem lesz. Egyre inkább kedveltem őt, de tudtam, hogy soha nem kerülünk olyan közel egymáshoz, hogy minden titkomat elmondjam neki. Elvégre ő csak egy tanár, aki ha elvégzi a munkáját és megkapja a fizetségét, talán az ország másik felébe megy és soha nem látom többé. Kezdett elegem lenni abból, hogy egyre több embert veszítek el és reméltem, hogy közel van már a nap, amikor mindez megváltozik.

Másnap reggel kilenc órakor ott álltam a nagy tölgyajtó előtt. Elegáns öltönyben voltam, mögöttem Dusset úr állt, egyik kezét a vállamon nyugtatta. Izgatott voltam, de nem féltem. Előző este még egyszer megbeszéltük, mire számíthatok és tudtam, hogy a vizsgám sikerülni fog. Úgy éreztem, meg kell mutatnom ezeknek az embereknek, mennyit érek. Nyílt az ajtó és Bouches úr lépett ki rajta. Amikor meglátott, biccentett felém és intett, hogy menjek be. Nem hittem volna, hogy még látni fogom, de valahogy nem zavart. Azt hittem, ha találkozni fogok vele, eszembe jut majd minden, amit el akartam felejteni, de nem így történt. Beléptem. Azt hittem, a vizsgáztatókkal fogok találkozni, de rajtunk kívül nem volt a teremben senki. Az egyik padon elő volt készítve néhány üres papírlap és egy füzet. Leültem. Bouches úr hosszan nézett, mielőtt megszólalt volna.

– Nem hittem volna, hogy újra látom, Le Chatelier úr. Nem titkolom, nem értek egyet Leblanc úrral a bizonyítványát illetőleg, úgy vélem, nem érdemli meg, de a döntés nem az én kezemben van. Mindazonáltal becstelen dolog lenne tőlem, ha bármilyen módon akadályoznám abban, hogy ezeket a vizsgákat letegye. Ugyanazok a szabályok érvényesek önre, mint a kollégium diákjaira, kezdjen neki és ha végzett, jelezze.

Elgondolkodtam azon, amit mondott és valami furcsa érzés lett úrrá rajtam, amit csak sokára értettem meg. Egyszerűen nem érdekelt, amit mondott, a szavai nem jelentettek semmit a számomra. Mit számított, hogy mit gondolt, mit tart jónak és mit nem? Már semmi közöm hozzá és az iskolájához. Jólestek ezek a gondolatok és úgy éreztem, most valóban meg tudom mutatni, mire vagyok képes.

A következő napok egyhangúak voltak, minden reggel megjelentem a kollégiumban és letettem az arra a napra kiírt vizsgámat. Nehéz volt, nagyon nehéz. Délután volt, mire végeztem és ilyenkor már semmihez sem volt kedvem, volt olyan nap, amikor nem is ebédeltem, mert ahhoz sem éreztem magamban elég erőt, hogy felkeljek a karosszékből. Dusset úr bíztatott, egyszer arra is sikerült rábeszélnie, hogy tegyünk egy sétát a városban, de az a hét minden erőfeszítése ellenére is rendkívül rossz hangulatban telt. Nem tudtam, milyen eredménnyel tettem le a vizsgákat. Minden nap más tanár volt a szobában, egyszer maga Leblanc úr is megjelent, előtte vizsgáztam matematikából és meglepett a korrektsége. Nem tudtam eldönteni, hogy ez Leblanc úr alaptermészetének volt köszönhető vagy annak a beszélgetésnek, amelyet apámmal folytatott, mindenesetre különösebb nehézségek nélkül letettem minden vizsgámat. A tanárok, Bouches kivételével soha nem éreztették velem, hogy nem kívánatos a jelenlétem az iskolában, de úgy éreztem, igyekeztek a köztünk lévő kommunikációt a legszükségesebbekre korlátozni. Nem segítettek a szóbeli vizsgáknál, nem kaptam segítő kérdéseket, bár erre nem is igazán volt szükség. Az utolsó napon ugyanilyen közömbösséggel nyújtották át a bizonyítványomat. Bele sem néztem, átvettem Leblanc úrtól, aki csak annyit mondott, hogy Saint-Michel-i tanulmányaimat sikeresen befejeztem.

A zsebembe nyúltam és az asztalára helyeztem az iskolai jelvényemet, amely nálam maradt és amelyet nem akartam megtartani. Nem szólt semmit, csak felemelte és zsebre tette. Elköszöntem tőle, majd sarkon fordultam és elindultam a folyosón. Halvány vágyat éreztem, hogy megnézzem a szobámat, de nem tettem. Utoljára körülnéztem, mintha soha nem akarnám elfelejteni ezt a látványt, majd kiléptem az utcára. Dusset úr ott várt rám. Nem akartam, hogy bejöjjön velem, úgy éreztem, az utolsó utamat egyedül kell megtennem. Nem akartam beszélgetni vele, nem akartam, hogy meséljen és reméltem, megérti ezt. Csendesen ballagtunk a szálloda felé, a kezemben szorongattam a bizonyítványomat, amely nem csak azt jelentette, hogy sikeresen elvégeztem a második osztályt, hanem azt is, hogy túléltem azt, amiről magam sem tudtam, hogy túlélhető, mi több, győztesként távoztam a kollégiumból, bár ez a gondolat semmiféle elégtétellel nem töltött el. Nem is tudom, mit éreztem. Fáradt voltam, nagyon fáradt és most, hogy már semmiféle feladat nem állt előttem, minden olyan feleslegessé vált. Ahogy ott álltam a tér közepén és körülnéztem, ismét úgy éreztem, hogy ennek az egésznek nincs semmi értelme. Magányosnak és üresnek éreztem magam. Alig vártam, hogy a szállodába érjünk, azonnal a szobámba mentem, ruhástól végigdőltem az ágyon és rázni kezdett a zokogás, a több mint egy hónapnyi visszafojtott félelem, fájdalom most utat követelt magának. Amikor végre lecsillapodtam, úgy éreztem, mintha a halálból menekültem volna meg, ismét észrevettem a napfényt, amely az ablakon keresztül áradt a szobába, észrevettem a friss levegőt és újra tudtam örülni neki.

Megmosakodtam, kényelmesebb ruhát vettem fel és az ablakhoz álltam. Kinéztem a térre és figyeltem az embereket. Nyugodt voltam és ez annyira furcsa volt számomra, minden olyan békés volt és örültem, hogy itt lehetek. Megkerestem a bizonyítványt és kinyitottam. Minden vizsgám sikerült és ha nem is lettem kitűnő, de jó eredménnyel végeztem. Történelemből jelest kaptam és ez meglepett, Bouches úr valóban nem állt bosszút azért, amit az iskolában tettem és ezt nem értettem. Vajon ezt nevezik becsületnek? Vagy ez az egész sokkal bonyolultabb annál, hogy megértsem? A következő lapon meglepetten olvastam a következő szavakat: "Az irodalmi és a csillagászati önképzőkör tagja volt". Ettől kissé megzavarodtam. Olyan volt az egész, mintha nem is az iskola legnagyobb botrányának okozója lettem volna, hanem egy mintatanuló, akinek bizonyítványában mindennek szerepelnie kell, ami elősegítheti a további sikereit. Az emberek néha olyan furcsák.

Becsuktam a könyvecskét és az asztalra tettem. Visszafordultam az ablakhoz. Kellemes idő volt, az emberek lassan sétáltak keresztül a téren, férfiak és nők karonfogva, gyerekek szaladgáltak, a tér másik oldalán egyenruhás csendőr állt és éppen tisztelgett egy kalapos úrnak. A tér közepén magas talapzaton egy katonát ábrázoló szobor. Minden olyan békés volt, hogy el sem akartam hinni. A következő pillanatban megakadt a szemem egy nagyjából korombeli fiún, aki lassan ballagott át a téren. Ismerős volt, mintha valahol már láttam volna. Sötét nadrágot viselt és fehér, félig kigombolt inget. Csak néztem őt és egyre határozottabban éreztem, hogy ismerem, de nem voltam benne biztos… a fiú odalent megállt a szökőkút mellett és felnézett, talán éppen az ablakom felé… ez lehetetlen… hirtelen elakadt a lélegzetem és görcsösen markoltam a függönyt. Olyan hevesen vert a szívem, hogy csaknem megijedtem tőle. A következő pillanatban már a folyosón rohantam…

Amikor kirohantam a szálloda kapuján, tekintetemmel a fiút kerestem, aki már nem állt a szökőkút mellett, de aztán megpillantottam kissé távolabb. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, talán nem is ő volt? Elindultam feléje. Ő is észrevett, láttam arcán a csodálkozást, tett felém egy tétova lépést, a következő pillanatban rohanni kezdett felém. Magamhoz sem tudtam térni a csodálkozástól, amikor Pierre a nyakamba ugrott. Magamhoz öleltem és ez a mozdulat nagyon jólesett, csak abban a pillanatban éreztem, mennyire hiányzott valaki, akire ismerősként tekinthetek. Nem tudom, meddig állhattunk így, az emberek kikerültek bennünket és csodálkozva figyelték, ahogy lassan kibontakozunk az ölelésből. Pierre szemében könnyek csillogtak.

– Úgy örülök neked Marc, végre valaki, aki Jacques-ra emlékeztet – mondta és újra megölelt. Boldog voltam, hogy láttam és tudtam, hogy mellette, ha csak néhány percre is, de az lehetek, aki valójában vagyok.

– Mit csinálsz itt? – kérdeztem.

– Le kell tennem a vizsgákat, különben nem mehetek másik iskolába, itt meg nem maradhatok, mert apám nem engedi – mondta komor arccal. – Holnap lesz az első vizsgám és még semmit nem tudok. Tegnap be kellett mennem apámmal Leblanc-hoz, úgy féltem tőle, hogy majdnem bepisiltem. Nem tudom, hogyan fogok levizsgázni.

– Ne félj, Pierre. Én ma kaptam meg a bizonyítványomat. Senki nem akart bosszút állni rajtam, pedig rám több okuk van haragudni, mint rád. Ők úgy látják, te csak egy áldozat vagy, nem kell félned, szerintem még segíteni is fognak.

– Tudsz valamit Jacques-ról? – kérdezte.

– Nem – mondtam szomorúan. Lehajtotta a fejét.

– Én sem. Azt tudom, hogy kicsapták, de hogy most hol lehet, arról fogalmam sincs. Próbáltam neki leveleket küldeni, de nem válaszolt. Pedig az unokafivéremmel nyittattam egy postafiókot is, hogy a levelei oda érkezzenek, az összes zsebpénzemet erre költöttem, úgy kellett bélyegre valót könyörögnöm anyámtól. Nem tudom, mi van vele és nagyon hiányzik.

– Add meg a címed – mondtam neki. – Ha találkozom Jacques-kal, odaadom neki. Ami pedig a vizsgákat illeti, talán tudok segíteni. A magántanárommal jöttem, nála okosabb emberrel még nem találkoztam. Ha megkérem, biztosan segíteni fog.

– Olyan kedves vagy – mondta Pierre. – De nem fogadhatom el. Apám megölne, ha megtudná, hogy veled beszélgettem, nem engedné, hogy segítsetek nekem. A címemet megadom, talán még levelezhetünk Jacques-kal, de nem hiszem, hogy apám valaha is megengedné, hogy találkozzak vele. Amikor hazavitt, azt hittem, hogy ki fog tagadni, nagyon dühös volt rám. Rosszabb volt, mint a Biscombe fiú apja, pedig ő katonai iskolába íratta a fiát.

– Honnan tudsz róla? – kérdeztem csodálkozva.

– Jacques mesélte, hogy végig kellett nézned, ahogy elmegy. Ő is végignézte Zober ablakából, hogy elmegyek. Tudom, mert felnéztem az ablakra és láttam, ahogy ott állnak egymás mellett. Apám azt mondta, hogy szégyent hoztam a család nevére. El akartam szökni otthonról, de még aznap megtaláltak a csendőrök. Nekem semmi sem sikerül.

Erre nem tudtam mit mondani. Csendesen sétáltunk egymás mellett. Nagyon szerettem volna segíteni neki, de tudtam, hogy semmit sem tehetek. Örültem, hogy láthattam őt, legszívesebben magamhoz öleltem volna, de nem tettem, nem lett volna szerencsés, ha felhívom magunkra a figyelmet. A sétány végén Pierre megállt.

– Meddig maradsz még? – kérdezte.

– Holnap délután utazom haza – feleltem.

– Kár. Olyan jó lett volna még találkozni. Ne gyere tovább, a sarkon túl lakunk egy szállodában és ha apám éppen kinéz az ablakon és meglát téged, olyan verést kapok, hogy holnap nem fogok tudni leülni.

Hozzám hajolt és a fülembe súgta a címét, majd arcon csókolt és elszaladt. A sarokról még visszafordult és búcsút intett, majd eltűnt. Lassan sétáltam hazafelé a címet ismételgetve, hogy el ne felejtsem és azon gondolkodtam, ha olyan apám lenne, mint Pierre-nek, valószínűleg már nem élnék. Nagyon reméltem, hogy lesz még alkalmam beszélni Jacques-kal és átadni neki a címet. Szívesen segítettem volna Pierre-nek és biztos voltam benne, hogy Dusset úr sem utasította volna el a kérésemet, a fizetését akár az értékes bélyeggyűjteményem eladása árán is odaadtam volna. Csak reménykedni tudtam benne, hogy egyszer még Jacques és Pierre egymásra talál.