Hazaérkezésem után úgy éreztem, végleg elfelejthetem a Saint-Michelt, Zobert, mindent és mindenkit, aki az utóbbi egy évben keserűségre adott okot. Örültem, hogy soha többé nem kell visszamennem a kollégiumba, nem kell találkoznom senkivel, aki azokra az időkre emlékeztetne. A nyárnak sem volt még vége, azt csinálhattam, amit csak akartam és apám megengedte, hogy úgy töltsem az időmet, ahogy kedvem tartja. Biztos voltam benne, hogy kárpótolni akar azért, amiért még mindig nem jutott előbbre de la Motte úrral. Szinte naponta érdeklődtem, kapott-e valamit Párizsból, minden reggel átnéztem a leveleket, hátha érkezik egy boríték, amelyen szerepel a de la Motte név, de mindig csalódnom kellett.

Írtam egy levelet Jacques-nak, amelyben mindazt elmeséltem, ami velem történt azóta, hogy utoljára találkoztunk. Hosszú levél volt, hiszen annyi minden történt. Kértem, hogy mindenképpen válaszoljon és ha lehetséges, találkozzunk. Beszámoltam neki apám ígéretéről, a várakozásról és arról, milyen nehezen viselem. Azt is leírtam, hogy találkoztam Pierre-rel és megadtam Jacques-nak a címet, amit tőle kaptam. Nagyon reméltem, hogy megkapja, bár az, hogy még nem jelentkezett és nem adott életjelt magáról, azt jelenthette, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt eltervezte. Miután leragasztottam a borítékot, átgondoltam a dolgot és már nem is voltam biztos abban, hogy elküldöm. Talán felbontják a leveleit és elolvassák, ami bajba sodorhatja őt és én sem szerettem volna, ha idegenek kezébe került volna a levelem. Nekiláttam és újrafogalmaztam, de csakhamar rájöttem, hogy egy virágnyelven megírt levél nem alkalmas arra, hogy beszámoljak mindenről. Halogattam egy új levél megírását és egyre inkább az tűnt a legjobb megoldásnak, ha mégis az eredetit küldöm el. Egy kis lelkiismeret-furdalást is éreztem, amiért csak most írok neki, igaz, eddig nem volt rá alkalmam.

Egy reggel Colette kopogtatott be hozzám és átnyújtott egy levelet. Értetlenül néztem rá, nem számítottam arra, hogy bárkitől is levelet kapok. Nem mertem arra gondolni, hogy David küldte, de gyorsan megnéztem a feladót. Nem volt rajta név, csak egy postafiókszám, ami Pierre-t juttatta eszembe, bár ő nem írhatott nekem, hiszen nem tudja a címem. Hacsak… Feltéptem a borítékot és széthajtottam a benne lévő sűrűn teleírt lapot. Az ismerős betűk láttán elmosolyodtam, azonnal felismertem Jacques írását.

"Kedves Marc!

 Majdnem úgy kezdtem a levelet, hogy "Kedvesem…", nem tehetek róla, ha rád gondolok, még mindig ez a szó jut az eszembe. Nagyon régen nem láttalak és hiányzol. Már korábban is akartam írni neked, de mindig meggondoltam magam. Nem tudtam, mi történt veled, csak pletykákat hallottam. Írtam Jean-Luc Cartier-nek és utánad érdeklődtem. Bár ne tettem volna! A válaszában mindkettőnket elmondott mindennek az álszent disznó és azt írta, már egyikőtök sincs a kollégiumban, egyik napról a másikra eltüntetek és veletek együtt Zober is, aminek ugyan személy szerint örült, de ez nem akadályozta meg abban, hogy minket kiáltson ki bűnbaknak mindenért, ami azóta történt. Amikor elolvastam a levelét, szinte reszkettem a félelemtől, elképzeltem, mi történhetett, hogy mindketten egyszerre tüntetek el. Már arra is gondoltam, hogy valami őrültséget követtél el, de aztán arra gondoltam, hogy nem lennél képes rá. Ismerlek.

Amikor hazaértem, apám először is felpofozott, majd bezárt a szobámba. Nem panaszkodhattam, hajnalban vitt haza az öreg kopasz iskolaszolga és csak annyit mondott, hogy néhány nap múlva megkapjuk Leblanc levelét, amelyben hivatalosan is eltávolít a kollégiumból. Másnap leültettek és kivallattak, én pedig elmondtam mindent. Őszinte voltam, nem hallgattam el semmit. Át sem gondoltam, mit teszek, csak a dac és a düh dolgozott bennem. Amikor lecsillapodtam, már késő volt, mindent tudtak rólam és Pierre-ről. Volt annyi eszem, hogy téged ne említselek, gondoltam, elég neked a magad baja. Anyám sírva fakadt, apám káromkodott, azt kiabálta, hogy katonai iskolába küld vagy inkább ott helyben agyonver, mielőtt újabb szégyent hozok a nevére. Néhány napig nagyon féltem, ki sem mozdultam a szobámból és szinte senki nem szólt hozzám, aztán apám bejött és elbeszélgettünk. Nagyon sokat kérdezett és olyasmiket is tudni akart, amiket nem szívesen mondtam el, de én megbíztam benne, mert bár nagyon dühös volt rám, amikor megérkeztem, de mégiscsak az apám, aki szeret engem. Hosszú órákig beszélgettünk, meg akart bizonyosodni arról, hogy valóban jól értette azt, amit mondtam. Összeült a családi tanács és én komolyan kezdtem aggódni. Aztán elvittek a kórházba és elmondták az orvosnak (valamilyen professzor volt), hogy bizonyára beteg vagyok, mert olyasmit érzek egy társam iránt, amit nem lenne szabad. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben, pedig azt hittem, vagyok annyira büszke és bátor, hogy ilyesmi nem fordulhat elő velem, de mégis. Az öreg megvizsgált, le kellett vetkőznöm, olyan megalázó volt, hogy majdnem elsírtam magam. Aztán mindenfélét kérdezgetett, majd behivatta a szüleimet, engem pedig kiküldött a folyosóra. Nem tudom, mi történt odabent, de nagyon sokáig vártam, majd kivágódott az ajtó és anyám száguldott ki rajta. Dühös volt, mindenféle sarlatánnak elmondta az öreg professzort, aki meg sem tudott szólalni, csak a kezeit tárta szét. Apám is ingerült volt, csak intett, hogy álljak fel, megragadta a vállam és már indultunk is. Később megtudtam, milyen gyógymódot javasolt a professzor: hideg vizes fürdőt meg elektrosokkot és azt is mondta, ha egyik sem jár sikerrel, be kell feküdnöm a kórházba egy műtétre, de utána már jobb lesz. Azóta mindig magamnál hordok egy kést és aki ilyesmivel próbálkozna, nagyon megkeserülné.

Azóta nem nagyon beszélgetünk erről, ahogy ismerem a Legrand családot, úgy veszik, mintha nem is történt volna semmi. Az unokanővérem szerint, aki éppen nálunk volt vendégségben és így mindent látott, leginkább az bosszantotta fel apámat, hogy kicsaptak, már ha igaz, amit mondott.

Küldtem néhány levelet Pierre-nek, de nem érkezett válasz, pedig nem írtam benne semmi olyat, ami alapján bajba kerülhetett volna. Attól tartok, egyszerűen nem adják oda neki a leveleimet. Legszívesebben elmennék hozzájuk és elrabolnám, ahogy a középkorban volt szokás, de ahogy az apját ismerem, nem jutnék haza ép bőrrel. Nagyon sajnálom szegényt, de nem tudok mit tenni. Tudom, hogy szinte reménytelen, de megkérdezem: te nem tudsz róla semmi újat? Már csak miatta aggódok. Vagyis azért miattad is, de te szerencsésebb vagy, mint ő, biztos vagyok benne, hogy eljut hozzád a levelem… legalábbis remélem.

Kiderült, hogy ha az új iskolában, ahová apám beíratott, nem akarok ismét másodikos lenni, le kell tennem a vizsgáimat, ehhez pedig vissza kell mennem a Saint-Michelbe, gondolhatod, mennyi kedvem volt hozzá. Apám beszélt Leblanc-nal, aki azt mondta, hallani sem akar arról, hogy odamenjek. Szerencsére úgy alakult, hogy az új iskolában is letehettem a vizsgáimat, így nem kell megalázkodnom előttük. A c…-i kollégiumban fogok tanulni, ahová szeptember másodikán hajnalban utazunk apámmal.

Mivel rólad nem beszéltem neki, nem tudja, hogy bármi közöd lenne a kollégiumban történtekhez, tehát nem próbál meg távol tartani tőled. Ha akarod, találkozhatunk, én nagyon szeretnélek már látni. A biztonság kedvéért ne az otthoni címemre írj, hanem arra, amit a borítékon látsz, a zsebpénzemből bérelek egy postafiókot, ott biztosan nem olvassa el senki.

 Nagyon remélem, hogy válaszolsz!

 Még mindig:

Jacques"

Egymás után háromszor is elolvastam Jacques levelét. Sok mindent megtudtam belőle és egy kissé megnyugodtam. Jól van és nem viselte meg túlzottan, ami történt, legalábbis a levél stílusa alapján így gondoltam. Volt néhány dolog, amin elgondolkodtam. Az első az volt, hogy kedvesemnek akart szólítani, ezt nyílván nem írta volna meg, ha nem akarta volna a tudomásomra hozni. Vajon ez csak Pierre távollétének köszönhető vagy még mindig több vagyok számára, mint egy barát? Eszembe jutott az első közös évünk, amikor még minden más volt, azt hittük, hogy mindaz, amit csinálunk, jó és elfogadott, meg sem fordult a fejünkben, hogy mások számára a mi barátságunk valami rosszat jelenthet.

Én rontottam el mindent, ebben biztos voltam. Hittem egy könyvnek, a saját ostoba gondolataimnak és ezzel véget vetettem egy barátságnak, amely ugyan más formában tovább élt, de néha olyan jó lett volna, ha semmi nem változik. Aztán megismertem Davidot és újra minden megváltozott. Azt gondoltam, David iránti szeretetem semmiben nem hasonlít arra, amit valamikor Jacques iránt éreztem, de ekkor is becsaptam magam. Teljes szívemből szerettem Davidot, de soha nem vallottam be magamnak, hogy ezek az érzések ugyanazok, amelyeket már ismertem Jacques-kal kapcsolatban. A másik dolog, amit nagyon fontosnak találtam, az új iskola volt. Meg akartam tudni mindent erről a helyről, újra egy iskolába akartam járni Jacques-kal - és talán Daviddal is. El is határoztam, hogy másnap beszélek apámmal és megpróbálom rábeszélni, hogy válassza a c…-i kollégiumot.

Futó pillantást vetettem az aláírásra. Még mindig… mi mást jelenthet? Gyorsan elővettem egy üres papírlapot és nekiálltam, hogy megírjam a választ. Nem akartam hosszú levelet írni, valami homályos félelem dolgozott bennem. Nem láthatom, kinek a kezébe kerül, ki olvassa el és mit kezd vele. Talán Jacques Pierre-nek szánt leveleit is felbontották, elolvasták és ez történhetett Pierre leveleivel is. Ökölbe szorult a kezem, a düh érzése új volt, egy ideje nem éreztem ilyesmit és ez meglepett. A gondolat, hogy elolvassák a leveleim, újra eszembe juttatta mindazt, ami a kollégiumban történt, de most szomorúság helyett haragot éreztem. Hányszor megfogadtam azóta, hogy nem fogom eltűrni, hogy megalázzanak és megbüntessenek csak azért, mert gyerek vagyok!

Lassan lecsillapodtam. Újra elolvastam a levelet. Elgondolkodtatott Jacques szüleinek lépése, orvoshoz vitték a fiukat, mintha beteg lenne. Vajon mit gondoltak? Miből akarták kigyógyítani?

Csak néhány sort írtam, megnyugtattam Jacques-ot, hogy nincs semmi bajom és hogy én is nagyon szeretnék találkozni vele. Arra gondoltam, megkérem apámat, hívja meg Jacques-ot a kastélyba. Egy kicsit féltem ettől, mivel apám pontosan tudta, mi történt köztünk és egy kissé kellemetlen volt ilyesmire kérni őt, úgy éreztem, csak arra gondolna, vajon mit fogunk együtt csinálni, ha Jacques itt lesz. Aztán eszembe jutott, hogy életemben már éppen elégszer voltam gyáva, most itt az ideje, hogy bátor legyek.

A fekete Ford lassan gördült végig a városon. Büszkén ültem Jean mellett, most kivételesen nem apámat viszi, hanem engem. Egyedül utaztam. Apám soha nem engedte, hogy vezessem a kocsit és bár Jean elmagyarázta, melyik kar és pedál mire való, még mindig újdonság volt számomra, ha ebben a fekete csodában utazhattam. A gondolat, hogy egy előkelő fekete kocsival megyek ki Jacques elé az állomásra, nagyon tetszett. Apám sokkal hamarabb egyezett bele a látogatásba, mint gondoltam volna, de tudtam, hogy ismét csak arról van szó, hogy kárpótolni akar, amiért David apjával még mindig nem sikerült megegyezniük. Néha, amikor erre gondoltam, nagyon szomorú lettem és arra gondoltam, hogy a kedvesnek és rokonszenvesnek tűnő de la Motte úr talán mégsem olyan kedves, mint gondoltam. Néha haragudtam rá, amiért nem engedi, hogy lássam Davidot, néha legszívesebben a lába elé vetettem volna magam, úgy könyörögtem volna hozzá. Nagyon féltem attól, hogy lassanként megszokom David hiányát, mint ahogy az ember mindenhez hozzászokik, elfelejt olyasmiket, amiről azt gondolta, mindig emlékezni fog rá. Emlékezni akartam minden Daviddal töltött percre.

Jean megállt az állomás épülete előtt, leállította a motort és rám nézett.

– Elkísérjem, gróf úr?

– Nem, köszönöm Jean, maradjon csak itt – mondtam. Egyedül akartam lenni, amikor találkozom Jacques-kal. Megbíztam az öreg Jean-ban, mégis úgy éreztem, a találkozás pillanataiban jobb, ha nincs ott mellettem. Besétáltam az állomás nagy épületébe és nemsokára már a vágányok mellett álltam. Az órámra pillantottam, még néhány perc és meg kell érkeznie a vonatnak. Még soha nem álltam így egy állomáson, nagyon izgalmas volt. Volt már vendégem régebben is, iskolatársaim, néha egy-egy rokon és legutóbb David, de minden alkalommal ugyanazt éreztem, feszültséggel vegyes várakozást. Milyen természetes volt számomra, hogy Jacques ott van mellettem, a kollégiumban ő volt az első, akit reggelenként megláttam. Jól ismertem, tudtam milyen, ha jó kedve van és milyen, ha mérges, mit szeret és mit nem, min nevet és min bosszankodik. Közös titkaink voltak, amelyek egy része most napvilágra került ugyan, de attól még titok maradt. Apámnak meséltem el néhány dolgot és azt hiszem, megértette őket. Néha ugyan úgy éreztem, túl sokat tud, de abban biztos voltam, hogy tőle senki nem tudhat meg semmit.

Már láttam a mozdony szürkésfekete füstjét. Egyre izgatottabban álltam a peronon, alig vártam már, hogy megérkezzen a vonat. Vajon hogy néz ki Jacques? Változott valamit vagy még mindig ugyanolyan, mint volt? Talán ő is megváltozott, mint ahogy én is. Amióta hazajöttem, úgy éreztem, már nem vagyok ugyanolyan. Az a bizonyos este megváltoztatott, itt belül már nem voltam az a fiú, aki annak előtte. De nem csak belsőleg változtam, hanem külsőleg is. Ezek a változások egy kicsit megijesztettek, mert idegenek voltak, furcsák és szokatlanok. Apám azt mondta, lassan kezdek felnőtt lenni és ettől megijedtem. Nem akartam felnőtt lenni, nem akartam ahhoz az érthetetlen és veszélyes világhoz tartozni, amelyikhez Zober és Leblanc. Gyerek akartam maradni még akkor is, ha tudtam, hogy így ki vagyok szolgáltatva a felnőttek akaratának. Régebben is úgy gondoltam, hogy a szépség hamar elmúlik, ha az ember felnő, a felnőttek lehetnek nagyok, híresek és bölcsek, de szépek soha, a szépség a gyermekek kiváltsága.

Mire feleszméltem, a vonat már majdnem megállt. Gyorsan körülnéztem, az állomás már tele volt emberekkel, megjelentek a hordárok is, akik fekete-piros egyenruhájukban állva várták, hogy a vonat megálljon. Elindultam a vonat vége felé, közben az ablakokat néztem, hátha meglátom valahol Jacques-ot. Az embereket kerülgetve eljutottam az utolsó kocsiig, de sehol nem láttam, így hát visszafordultam és elindultam visszafelé. Néhányan még búcsúzkodtak, egy nagyobb kézikocsit most tolt el két hordár az épület irányába, egy hölgy fehér napernyővel a kezében az egyik kocsi mellett állt és egy, a vonat ablakából kihajoló férfival beszélgetett. Jacques sehol nem volt.