Jacques-nak igaza volt, mint már annyiszor. Azon az estén valami olyasmit tapasztaltam meg, amit eddig még soha és ez segített egy kicsit abban, hogy elfogadjam magam olyannak, amilyen vagyok és amilyenné válnom kell. Egyetlen dolog miatt éreztem félelmet még: ha elképzeltem, hogy eljön a nap, amikor David, az én kis angyalom is felnő. Nem akartam, hogy bármi is változzon, nem akartam, hogy David akár csak egy kicsit is más legyen. Az után az este után még jobban hiányzott és sokkal jobban vágytam a vele való találkozásra. Amikor Jacques hazament és egyedül maradtam, egy ideig nem tudtam magammal mit kezdeni. Hiányzott valaki, aki mellettem van, akivel beszélgethetek, akinek megfoghatom a kezét, akihez hozzábújhatok és akit úgy szerethetek, ahogy senki mást. Apámmal sokat beszélgettünk az új iskoláról, elmeséltem neki, mit mondott Jacques és arra kértem, hadd tanulhassak ott. Egyúttal arra is megkértem, beszéljen de la Motte úrral, hogy ha már azt nem engedi meg, hogy a nyáron találkozzunk, legalább egy iskolába járhassunk.

Nem tudom, mi történt velem, kértem, könyörögtem neki, hogy segítsen, sírva fakadtam, mint egy kisfiú. Apám azt mondta, ne aggódjak, amit ő megígér, azt meg is tartja. Nem tudott megnyugtatni, bármennyire is szerette volna. Számoltam a napokat és minden egyes nap jobban és jobban elkeserített, mert tudtam, hogy egyre kevesebb esélyem van arra, hogy láthassam őt.

Néhány nap múlva apám behívott a dolgozószobájába és elmondta, hogy megkérdezte néhány barátját a c…-i kollégiummal kapcsolatban és a vélemények igen meggyőzőek. Azt mondta, semmi akadálya annak, hogy oda járjak, már fel is vette a kapcsolatot az igazgatóval.

– Azok alapján, amit meséltek, azt hiszem, jól fogod magad érezni ott. A szabályok kevésbé szigorúak, mint a Saint-Michelben voltak és a tanárok is mások. Biztos lehetsz benne, hogy nem fogsz találkozni egy másik Zoberrel, bár van pap is a tanárok között, de ő nem fog tanítani téged. Őszinte leszek hozzád, egy kicsit aggódom amiatt, hogy vajon ugyanazt a színvonalú oktatást tudják-e biztosítani, mint amilyenben eddig részesültél, de belátom, hogy a történtek után a nyugodt környezet fontosabb. Azonban beszélnem kell veled még valamiről. Erről eddig nem szóltam, mert nem akartam, hogy kellemetlenül érezd magad miatta.

Éreztem, hogy elsápadok. Biztos voltam benne, hogy Davidról lesz szó és hogy olyasmit fog majd mondani nekem, amit jobb lenne nem tudni. Apám hátradőlt székében.

– Már több helyen kérdezték tőlem, miért hagytad ott a kollégiumot. Azt feleltem, hogy csalódtunk a Saint-Michelben és az én döntésem volt, hogy máshol folytasd a tanulmányaidat. Az ott történtekről és a te… érzelmeidről soha nem ejtettem egyetlen szót sem és nem csak azért, mert ehhez senkinek semmi köze, hanem azért is, mert a család számára ez nagyon fontos. A Le Chatelier névhez nem fűződhet botrány, gondolom, te is megérted, miért. Az általatok keltett tarthatatlan helyzet elsimítása igen sok munkát igényelt és rengeteg pénzembe került. A kollégium fel volt háborodva és azt kell mondanom, jogosan. Az egyik tanáruk a kollégium alapszabályaival és az általuk képviselt erkölcsi renddel összhangban cselekedett, viszont te… mondjuk úgy, súlyosan megsértetted a szabályokat, ellenálltál a tanárok többszöri próbálkozásának, hogy visszatérítsenek a helyes irányba, egyiküket megtámadtad és megsebesítetted.

– Ezek tények, fiam és én, bár megértem, miért tetted és amennyire képes vagyok rá, elfogadom a viselkedésed, mégsem engedhetem meg, hogy ez még egyszer előforduljon, akár csak tizedennyire kellemetlen formában. Az embereket nem érdeklik az érzéseid, nem érdeklik, hogy mit gondolsz és kit szeretsz, csak az, hogy mit tettél. Ez pedig egyértelmű, megpróbáltál megölni egy tanárt, aki meg akarta gátolni, hogy megszegd a szabályokat. Soha ne feledd el, hogy a család megbocsátása, megértése és szeretete nem egyenlő a világ megbocsátásával és megértésével. Ők továbbra is azt az embert látnák benned, aki a fennálló szabályok ellen vétett. Ha egy hasonló botrány előfordulna, már nem tudnám eltussolni. Ez pedig azt jelentené, hogy az eddig tiszta Le Chatelier név besározódna. Egy kérdésem van hozzád, fiam, egy nagyon fontos kérdésem. A válaszodtól függ, hogyan éljük tovább az életünket és mi lesz a te sorsod. Képes leszel-e úgy élni a továbbiakban, hogy ne kerülj összeütközésbe a szabályokkal az érzéseid miatt? Ha igent mondasz, azt a Le Chatelier család egy felnőtt tagjának válaszaként fogom értelmezni és rád hárítom a teljes felelősséget, amennyiben megszeged a szavad. Ha úgy érzed, nem vagy elég erős ahhoz, hogy titokban tartsd, amit érzel, mondj nemet, de ebben az esetben én döntök arról, milyen iskolában és kikkel fogsz továbbtanulni és a felügyeletem addig tartom fent, amíg jónak látom. Nem kell most válaszolnod, gondold át alaposan, mit választasz és ne feledd el, milyen következményekkel jár a válaszod.

A következő néhány napban szinte senkihez nem szóltam, csak akkor mozdultam ki a szobámból, amikor elkerülhetetlen volt. Senkivel nem akartam találkozni, senkit nem akartam látni. Iszonyatosan éreztem magam, egyre csak a kérdés járt a fejemben, amelyre nem létezik olyan válasz, amelyet szívesen adnék. Hirtelen meggyűlöltem apámat, akiről eddig azt hittem, bármit megtenne értem és akiről most azt gondoltam, hogy ő is ugyanolyan, mint a többiek, azok, akik miatt rejtőzködnöm kellett, akik miatt elvesztettem Davidot és akik miatt talán soha nem élhetek úgy, mint a többiek. A család megbocsátása nem egyenlő a világ megbocsátásával… ez azt jelentené, hogy bármit is teszek, mindig lesznek emberek, akik csupán amiatt ítélnek el, ami vagyok? Nem én akartam így érezni, nem én akartam szerelmes lenni valakibe, aki iránt nem érezhetnék semmit. Nem akartam mást, csak élni az életemet és szeretni, csak szeretni.

Úgy éreztem, az utóbbi hónapokban gondosan felépített életem darabjaira hullott, ismét semminek nem láttam értelmét. Ha igent mondok, saját magamat zárnám újra börtönbe, mégpedig végleg. Újra titkolóznom kellene mindenki előtt, újra csak lopva találkozhatnánk Daviddal és rettegnünk kellene attól, mikor fedeznek fel bennünket. Ha nemet mondok, talán soha nem látom Davidot és Jacques-ot sem. Mi értelme választani, ismét csak a rossz és a még rosszabb között választhatok, ráadásul most már biztos lehettem abban, hogy a család nem fog kiállni mellettem, ha bajba kerülök. Hosszú idő után ismét elgondolkodtam azon, van-e értelme tovább élnem.

Végső kétségbeesésemben megírtam Jacques-nak, ami történt és kértem, válaszoljon minél gyorsabban. A válasz egy hét múlva érkezett. Amikor elolvastam a levelet, arra gondoltam, Jacques sokkal bátrabb és okosabb nálam. Azt írta, felesleges tépelődnöm, vannak dolgok, amelyeket nem változtathatok meg, de miért ne választanám a kisebbik rosszat? Ha igent mondok apámnak, egy időre nyugalmat nyerek. Nem lesz mellettem, nem fog ellenőrizni és az elmúlt évben elég nagy gyakorlatot szerezhettem a titkolózásban és a rejtőzködésben. Ha együtt lehetek Daviddal, sokkal szabadabban, mint eddig, miért ne ragadnám meg a lehetőséget? Jacques szerint apám csak azt akarja, hogy tartsam titokban érzéseimet és nem azt, hogy ne találkozzak Daviddal. Végül azt írta, hogy a kollégiumban akár mi hárman is lakhatnánk egy szobában, így a gondok egy része megoldódna, hiszen nem kellene egymás előtt titkolóznunk. Ezt olvasva egy kicsit furcsán éreztem magam, Jacques ötlete valahogy nem tűnt őszintének, hiszen én sem érezném jól magam, ha együtt kellene laknom vele és Pierre-rel, hiszen akkor folyamatosan azzal kellene szembesülnöm, hogy ők együtt vannak, én pedig egyedül. Talán abban bízik, hogy ha David vissza is tér, akkor is őt fogom választani?

Apám egy hét múlva ismét hivatott. Addigra már biztos voltam abban, mit fogok válaszolni, most már könnyebb volt, nem kellett azon gondolkodnom, milyen hatással lesz ez rá. Nem mondhattam, hogy már nem szerettem az apámat, de megváltozott róla a véleményem, úgy éreztem, elárult engem. Sajnáltam a dolgot, de csak azért, mert így már nem lesz kihez visszatérnem, ha ismét bajba kerülök. Amikor a válaszom felől érdeklődött, büszkén a szemébe néztem és igent mondtam. Láttam, hogy erre a válaszra számított, de azt nem tudhatta, hogy eközben mit gondolok. Azonnal jobb kedve lett, láttam rajta, hogy megkönnyebbült. Csak találgatni tudtam, vajon azért, mert azt hitte, becsületes, egyenes fia van vagy csupán azért, mert így rám háríthatta a felelősséget mindazért, amit esetlegesen okozni fogok. Soha nem esett szó erről, de világosan tudtam, mi fog történni, ha megszegem a szavam és besározom a Le Chatelier nevet, felkészültem erre a lehetőségre és arra is, amit majd tennem kell, ha elérkezik az idő.

– Örülök, hogy így döntöttél – mondta apám. – Reméltem, hogy ez lesz a válaszod. Bíztam benned és jól tettem, megmutattad, hogy valódi Le Chatelier vagy.

Engedelmesen elmosolyodtam, de belül semmit nem éreztem. Reméltem, hogy hamarosan véget ér a beszélgetés, mert semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy folytassam. Egyre biztosabb voltam abban, hogy el akarok menni abba a kollégiumba és nem érdekel, mi történik utána.

– A bátorságodért cserébe ajándékot kapsz, olyan ajándékot, amelyre már nagyon vártál. Sokat beszélgettem de la Motte úrral és úgy döntöttünk, most már semmi akadálya annak, hogy találkozzatok. A jövő hétre meghívtam a barátodat.

Hirtelen nem tudtam mit mondani, majd megkérdeztem azt, ami elsőként az eszembe jutott.

– Azért kellett egészen eddig várnunk a találkozásra, mert biztos akart lenni abban, mit válaszolok a kérdésére?

Láttam apámon, hogy meglepődött, nem számíthatott arra, hogy felteszem ezt a kérdést.

– Így van, fiam – mondta végül. Udvariasan megköszöntem, amit tett és visszamentem a szobámba. Ebben a pillanatban jobban gyűlöltem őt, mint bárki mást. Hónapokig váratott, hagyta, hogy szenvedjek és mindezt azért, mert biztos akart lenni abban, hogy nem okozok neki kellemetlenséget. Nem értettem a dolgot, sehogyan sem illett ez a viselkedés ahhoz az emberhez, akinek a nyakába borultam a kertben, amikor megígérte, hogy találkozhatok Daviddal. Haragudtam rá azért, amiért ezt a csodálatos pillanatot ilyen érdektelenné és rideggé tette. Azt gondoltam, hogy az a pillanat, amikor biztos lehetek abban, hogy viszontláthatom Davidot, ünnep lesz, boldog és felhőtlen ünnep, amelyre mindig boldogan fogok emlékezni. Nem így történt. Természetesen örültem, hogy újra láthatom és újra együtt lehetek vele, de ebben a pillanatban valahogy képtelen voltam kimutatni ezt az örömöt. Csak remélni tudtam, hogy az a nap, amikor magamhoz ölelhetem, olyan lesz, amilyennek már annyiszor megálmodtam.

Lassan teltek a napok, sokkal lassabban, mint eddig bármikor. Számoltam a napokat, később az órákat is. Pontosan tudtam, mikor érkezik David és úgy éreztem, minden egyes várakozással töltött perc csak bizonytalanságot és félelmet hoz. Apám ígérete egy kicsit megnyugtatott, de már nem bíztam meg benne teljesen. Biztos voltam abban, hogy ő és David apja mindent megbeszéltek a hátunk mögött és ez feldühített. Igyekeztem haragomat nem mutatni mások előtt, nehogy veszélyeztessem mindazt, amit sikerült elérnem. Látnom kell Davidot, beszélnem kell vele, magamhoz kell ölelnem és ami a legfontosabb, el kell mennünk a kollégiumba. Szinte nevetségesnek tűnt, hogy egy számomra ismeretlen helyet biztonságosabbnak gondolok, mint a házat, ahol születtem és ahol élek, de ebben a pillanatban így éreztem.

Eljött a nap, amikor Davidnak meg kellett érkeznie. Hajnalban ébredtem és képtelen voltam elaludni, csak üldögéltem az ágyon és arról ábrándoztam, milyen lesz újra együtt lenni vele. Láttam magunkat, ahogy a kertben sétálgatunk, ahogy kergetőzünk a fűben vagy ahogy a patakban fürdünk. Elképzeltem, ahogy itt ül mellettem az ágyon, szőke fejét a vállamra hajtja és hallgatunk, csak hallgatunk, mert a szavak valahogy értelmüket vesztették. Az ablakhoz léptem és kibámultam a kertre. A közeli dombok mögött most kelt fel a nap. Megfordultam és végignéztem a szobán. Hirtelen harag hullámzott végig rajtam, a kezem ökölbe szorult. Boldog akarok lenni, végre igazán boldog és nem tehetem. Abban a pillanatban bárkit képes lettem volna megölni. Mit követtem el, mi a bűnöm, amiért szenvednem kell? Miért bűn, ahogy szeretek és miért nem képes ezt elfogadni az az ember, akire felnéztem és akit, legalábbis eddig, szerettem és tiszteltem? Miért kell ezen a napon is azon törnöm a fejem, hogyan takargassam az érzéseimet és hogyan éljek úgy, hogy mások ne láthassák, milyen vagyok valójában? Legszívesebben megszöktem volna otthonról, ha lett volna egy hely, ahová mehettem volna.