Sokáig állt az ajtó előtt, nem volt biztos benne, hogy van-e elég bátorsága ahhoz, hogy kilépjen a lakásból. Eddig azt gondolta, hogy Hevesi kórházba kerülésével megoldódtak a gondjai vagy legalábbis nyert egy kis időt, de kénytelen volt tudomásul venni, hogy most sincs biztonságban. Azok után, amit tettek vele, bármikor bármi megtörténhet. Nagy sóhajjal kilépett a lakásból, de előtte még kinézett a kémlelőnyíláson. A ház kapujánál ismét megállt egy kicsit, majd kinyitotta és kilépett az utcára.

Odakint sütött a nap, enyhe szellő fújdogált, az utcán sokan voltak, nagyobbrészt felnőttek. Dávid megmarkolta a zsebében a gázspray-t, amit anyjától emelt el és elindult. Tekintete ide-oda cikázott. Nem, ez így nem lesz jó. Ha mostantól az utcára sem mer majd lemenni, attól csak rosszabb lesz a helyzet. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor elérte nagyapja házát. Kapkodva nyitotta ki a kaput és gyorsan becsukta maga mögött. Itt már biztonságban volt.

A lakásajtó előtt elgondolkodott, nem kellene-e csengetnie, de aztán meggyőzte magát, hogy semmi szükség rá, elvégre ő van itthon. Belépett és becsukta maga mögött az ajtót. A nappali ajtaja be volt csukva. Kinyitotta és belesett rajta.

Amikor Javier meglátta, elmosolyodott. Úgy döntött, nem említi meg a tegnap estét, pedig az éjszaka kalandosra sikerült. Rögtön megérezte, hogy valami történt, Dávid gondolatai különös tompaságot sugároztak.

– Szia! – mondta halkan.

– Szia, Dávid!

A fiú nem mozdult, csak állt az ajtónyílásban és Javiert nézte, beharapta az alsó ajkát és várt. Talán arra, hogy új barátja megkérdezze, miért nem jött tegnap annak ellenére, hogy megígérte, de Javier nem szólt. Egy idő Dávid múlva belépett a szobába és leült a kanapé szélére.

– Haragszol? – kérdezte halkan.

Javier majdnem elnevette magát, de uralkodott magán, eszébe jutott, mennyire abszurd a helyzet mindkettőjük számára. Ha Vasquez, vagy bárki más, aki igazán ismeri, itt lenne és látná, ahogy ez a kölyök bezárva tartja, ő meg csak ül és mosolyog arra a kérdésre, hogy haragszik-e, a könnyeit törölgetné a röhögéstől. Másrészt viszont azt is tudta, hogy miért fontos Dávidnak, hogy itt legyen, miért érzi ennyire rosszul magát attól a gondolattól, hogy haragszik rá. Javier azt kívánta magában, soha ne legyen ennyire magányos, aztán eszébe jutott, hogy Dávid magánya szinte semmi az övéhez képest. Kettőjük között annyi a különbség, hogy ha vele szórakoznak, ő azonnal üt és ez eddig bejött. Folyamatosan azt hallotta, hogy ez nem megoldás, de Vasquez tárgyalási technikái túlságosan bonyolultak voltak, ahhoz értenie kellett volna az embereket, de Javier csak egyet akart: takarodjanak az útjából.

– Nem haragszom, biztosan megvolt az oka, amiért nem jöttél.

– Hát… igen.

– Nem mondod el, mi volt az?

– Inkább nem… olyan ciki.

– Tudod, mit? Akkor menjünk el sétálni.

– Nem lehetne, hogy… inkább most nem?

– Nem. Gyere, menjünk sétálni, útközben veszünk valamit enni és beszélgetünk. Nem kérdezgetlek, csak beszélgetünk. Jobb, mint itt szomorkodni, nem?

– Bocs, én…

– Tudom, hogy most nincs kedved semmihez és azt is sejtem, hogy miért. De tudnod kell, hogy én nem fogok úgy viselkedni veled, mint azok. Én is átmentem azon, amin most te, még ha nem is ebben a formában, pontosan tudom, mit érzel. Elmondjam, szerintem mit gondolsz most?

A tekintete nagyon sokat elárult.

– Arra gondolsz, hogy valami olyasmit fogok mondani, amit nem szeretnél hallani. Nem szeretnéd, ha tudnék róla, pedig nincs benne semmi rossz. Ez nem baj. Én is így érzek, én sem szeretném, ha mindent tudnál rólam, mert még nem ismerlek. Nem várhatom el, hogy bízz bennem, hiszen csak néhány napja ismerjük egymást, de te is tudod, hogy van annak valami oka, hogy most itt vagyunk.

Dávid megdermedt, Javier érezte, ahogy a fiú energiahullámai megmerevednek és szinte üvegszerűen áttetszővé válnak. Nem, ez nem jó irány, ha így folytatja, mindent elront.

– Oké, érzem, hogy nem akarsz ilyesmiről beszélni. Akkor elmesélek egy történetet. Egy parasztról szól és a szamaráról. Egyszer a szamár véletlenül beleesett egy kiszáradt kútba. A paraszt meghallotta a szamár ordítását, odament és látta, hogy nem képes kihúzni onnan. Azt gondolta, a szamár már úgyis nagyon öreg és gyenge, a kút pedig úgyis kiszáradt, tehát vett egy lapátot és elkezdte betemetni a kutat. A szamár megérezte, milyen sorsot szán neki a gazdája, ezért még jobban ordított, de a paraszt csak dobálta a hátára a földet. Egy idő után a szamár elhallgatott. A paraszt ezt nagyon furcsának találta és a kút fölé hajolt, hogy megnézze, mi történt.

Javier elhallgatott. Dávid őt nézte, de nem szólt egy szót sem.

– Szerinted mi történt? – kérdezte.

– Nem tudom. Beleesett?

– Nem. Azt látta, hogy a szamár minden ledobott lapátnyi föld után megrázta magát, a föld lepergett róla és ő egy kicsivel feljebb lépett. Ahogy ezt meglátta, gyorsabban kezdte lapátolni a földet, a szamár pedig minden lapát föld után megrázta magát és feljebb lépett egészen addig, amíg ki nem szabadult.

Javier ismét elhallgatott és a Dávid felől érkező energiahullámokat figyelte. Már nem voltak olyan színtelenek, némiképp felélénkültek, tehát figyelt a történetre.

– Mi ebből a tanulság?

– Nem tudom…

– A tanulság az, hogy az élet földet dob a hátadra. Ha csak ordítasz és nem mozdulsz, maga alá temet és megfulladsz. De ha mindig lerázod magadról a földet és lépsz egyet, megmenekülsz.

– A szamárnak könnyű volt, az ő hátára csak egy ember dobálta a földet.

– Minél több földet rázol le magadról, annál gyorsabban emelkedsz.

Dávid félrenézett és Javier elmosolyodott, mert tudta, hogy megértette. Még mindig nem tudta, mi történt pontosan, de azt igen, hogy segítségre van szüksége és talán ő az, aki ezt megadhatja. Ha Vasquez itt lenne, most csak csóválná a fejét és azt mondaná, ne élje bele magát a dologba.

Javier felkelt és Dávid elé állt, a kezét nyújtotta neki.

– Gyere, állj fel!

Dávid nem mozdult. Javier várt pár pillanatot, aztán előrehajolt, megfogta az egyik kezét és húzni kezdte, de a fiú ellenállt.

– Ne… nem akarok menni sehová.

– Dehogynem! Csak séta, oké? Nem kérdezek semmit, csak megyünk egymás mellett és hallgatunk. Na, gyere már!

Dávid kis habozás után engedelmeskedett.

– Hová megyünk?

– Egy lakatlan szigetre.

Látta Dávidon, hogy nem mer kérdezni, engedelmesen elindult mellette. Kiléptek az ajtón, Dávid gondosan bezárta maguk mögött és elindultak lefelé a lépcsőn.

Hat óra lehetett, a nap még melegen sütött, de már nem olyan erővel, mint napközben. Az égen néhány bárányfelhő úszkált, kellemes szellő fújdogált, ideális idő volt egy sétához. A lakótelep széle felé mentek, ahol a tízemeletes házakat felváltották a kisebbek és mintha a házakat körülvevő füves terület itt kevésbé lett volna elhanyagolt. Útközben benéztek a környék egyetlen gyorséttermébe. Javier nem volt oda ezekért a kajákért, de úgy tűnt, Dávid igen, ezért vettek mindenfélét, hamburgert, sült krumplit és amit csak találtak. Leültek az étterem elé egy műanyag asztalhoz és mindent megettek, közben nem igazán szóltak egyetlen szót sem, Javier hagyta, hogy Dávid hozzászokjon a gondolathoz, hogy ott van mellette. Amikor elindultak, Dávid azt gondolta, semmi olyasmi nem történhet, ami kizökkentené a rosszkedvéből, de a soron kívüli vacsora után néhány perccel már nem is érezte magát olyan borzalmasan, élénkebb lett, már nem csak a földet nézte maga előtt.