Egy nagy faládán ült a kikötőben, éjfél felé járhatott az idő és kellemetlenül hűvös volt a levegő. Körülötte nagy, zárt faládák, egy-két fémhordó, egy szétszerelt targonca és rengeteg kisebb állat, patkányok, csótányok és egyéb kikötői lények mindenfelé. Egy régi épület mellett üldögélt és nézelődött, a sötétség nem volt akadály. Nézegette a távolban kikötött hajókat, az uszályt, amelyre éppen ládákat pakoltak, figyelte a munkásokat és azon gondolkodott, vajon észrevenné-e valaki, ha egyikük eltűnne, de aztán csak legyintett és a tenger felé fordult.

Szívesen időzött éjszakánként a városban, kikötőkben, erdőkben, a világ ilyenkor teljesen más volt, mintha átlépett volna egy másik dimenzióba. Az emberek visszahúzódtak házaikba és átadták a helyet a többieknek, azoknak, akinek az éjszaka mást is jelentett a sötétségen kívül.

A ládák között két ember jeleit észlelte. Közeledtek és amikor meglátta őket, már biztos volt benne, hogy nem őket várja. Igyekezett ellazulni, hogy jobban érzékelhesse a felőlük áramló energiát. Mindketten átlagosnak tűntek, szövetnadrágot viseltek, zakót és világos inget. Egy pillanatra felmerült benne, hogy ezek ketten Angyalok, de aztán úgy döntött, egyszerű emberek, vagy ha mégsem, mesterien álcázzák magukat. Felfigyeltek rá és ez nem jelentett semmi jót. Felsóhajtott, sejtette, mi fog következni és semmi kedve nem volt hozzá, de nem volt választása. Már megtanulta, hogy néha sokkal nagyobb erőfeszítést igényel, hogy elkerüljön valamit, mintha csak hagyná, hogy megtörténjen. A két férfi valamit suttogott egymás között, csak egy részét értette, furcsa akcentusuk volt. Békésnek tűntek, de errefelé a külső nem sokat számított, nem csodálkozott volna azon, ha mindkettőnél fegyvert talált volna. Egyelőre nem érzett veszélyt, úgy döntött, marad, csak helyzetet változtatott.

Amikor odaértek, rájuk nézett és várt. Egyikük elsétált mellette és a háta mögé állt, ami Javiernek nem tetszett, de egyelőre nem mozdult. A másik megállt előtte. Magas volt, oldalt elválasztott barna haja volt és barna szeme, kis bajuszt viselt, ami miatt leginkább egy régimódi banktisztviselőre hasonlított, csak a csiptetős szemüveg hiányzott róla.

– Mit csinálsz itt, kölyök? – kérdezte. Hangja kedves volt, de Javier fejében megszólalt a vészcsengő. Folyamatosan pásztázta környezetét, de még mindig nem érzett felőlük semmit, ami nagyon furcsa volt. Nem egyszerűen átlagosak voltak, sokkal inkább semmilyenek. Ennyire szürke és semmitmondó emberekkel még nem találkozott, mintha azt akarták volna, hogy mindenki, akivel találkoznak, öt perc után arra se emlékezzen, hogy látta őket.

– Várok valakit – mondta.

– Apukádat?

Javier a férfira nézett és igyekezett a legközömbösebb hangján válaszolni.

– Egy vámpírt, akit a Kogar-klán testőrsége kísér. Lehetnek vagy harmincan, talán még egy félóra, míg ideérnek. Szóval ha úgy gondoljátok, addig akár…

Érezte, ahogy a két férfit körülvevő álcázó energiaburok felszakad és már látta, milyenek valójában. Energiahullámaik ismerősek voltak, már sokszor találkozott velük, de egy kicsit még mindig zavarta a hullámok furcsa, némiképp torz volta, mintha saját fajának jeleit érzékelte volna.

Azonban nem volt ideje ezen töprengeni, a másodperc tört része alatt pattant fel, izmai hatalmas erővel lökték a levegőbe, még repülés közben nyúlt a kardjáért és mire földet ért, már a kezében volt, a pengék megcsillantak a hold fényében. A két férfi kezében is pengék jelentek meg, ahogy egymástól kissé eltávolodva támadóállást vettek fel, szemük halványan világított, de az övék halvány fehér fényt árasztott.

– Javier Francisco Vasquez Gómez de Navalón! Apám, a néhai Johan testvér nevében kívánok bosszút állni. Te és a húgod öltétek meg. Tizenhat éve, Liljendalban. Emlékszel rá?

– Emlékszem – mondta Javier. – Jó harcos volt, nem akartam megölni.

– Mégis megtetted.

– Nem volt más választásom.

– Akkor készülj – mondta az Angyal és megpörgette kezében a kardot, egy pillanatra arca elé emelte tisztelgésképpen, társa ugyanígy cselekedett, majd vívóállásba helyezkedtek. Javier hátán végigfutott a hideg, ez az udvarias, de kimért stílus, a pontos mozdulatok igen hatásosak voltak. Mély lélegzetet vett és felkészült a harcra, érezte, hogy szíve gyorsabban ver és egész testét forróság önti el, ujjai bizseregni kezdenek.

A két férfi egyszerre támadott. Döbbenetesen gyorsak voltak, sokkal sebesebben mozogtak, mint azok az emberek, akikhez az utóbbi időben hozzászokott. Elhajolt a jobb oldali csapás elől, közben védte magát a bal oldalival szemben és eltáncolt, majd egy gyors oldalvágás után lábra támadott. Ellenfele felugrott, Javier kardja a levegőt szelte, majd ugyanazzal a lendülettel a másik férfi felé csapott, aki hárított. Csapás csapást követett, ketten támadták, ezért hátrálni kényszerült. Nehéz helyzetben volt, ellenfelei magasabbak voltak és tökéletes összhangban támadtak.

Néhány újabb csapás után Javier úgy vélte, megtalálta a gyengébbet, ezért inkább őt támadta, társának csapásai elől inkább csak elhúzódott. Mivel halálos csapást nem tudott volna mérni a férfira, a kardot tartó karját akarta megsebezni.

Az Angyal támadott, Javier a pengével védte magát, amit a férfi megakasztott egy apró, ámde gyors mozdulattal és Javier csak lefelé húzva tudta volna kiszabadítani, de ez azt jelentette volna, hogy szabad utat ad ellenfelének. Gyors elemzés után egyik kezével elengedte a pengét és mielőtt ellenfele kihasználhatta volna a gyengülő fogást, kimeresztett karmaival, amelyek a márványon is nyomot hagytak volna, végigszántott a férfi arcán. Érezte, ahogy hegyük végigkarcolja az arc- és koponyacsontot és a férfi orra leválik az arcáról. Javier gyorsan lebukott, ezzel elkerülve a hátulról érkező pengét, kiszabadította kardját és oldalra gurult, hogy egy perdülés után támadóállásba érkezzen.

A megkarmolt férfi egyik kezét az arcára szorítva állt, másik kezével zakója alá nyúlt, talán keresett valamit, kardja előtte hevert a földön. Társa felkapta és a két pengét pörgetve közeledett. Javier feléje lendült, két kézzel maga előtt tartva a pengét, de mielőtt odaért volna, elrúgta magát a földtől és magasan a férfi feje felett pördült egyet. Lefelé csapott a karddal. Nem látta, mit talált el, de a fémes csattanásból és a karját majdnem kiszakító visszarúgásból tudta, hogy ellenfele védte a csapást.

Amikor földet ért a sebzett férfi mellett, egy gyors fordulattal egybekötött döféssel oldalról átszúrta a testét a gerince mellett, majd teljes erejéből magához rántotta és egy villámgyors mozdulattal mögéje fordult. Érezte, ahogy a test ránehezedik a hátára és felfogja az abban a pillanatban odaérkező másik férfi csapását, a feléje áradó energiahullámok olyan dühöt sugároztak, hogy kezdte elveszíteni a hidegvérét.

– Nique ta mere! – hörögte a férfi, de Javier nem vette a szívére. Villámgyorsan megpördült, csak egy pillanatra engedte el a hullát, hogy közben mindvégig kettőjük között tarthassa fedezékként. Hirtelen eszébe jutott valami és gonosz vigyorral belenyalt az Angyal célt tévesztett csapása nyomán felsebzett nyakba.

A dühös ordítás tudatta vele, hogy a férfi alig tudja fékezni magát. Javier áldozata testének védelmében köpte ki a vért, fogalma sem volt arról, mi lesz, ha egy Angyal véréből iszik, de nem akarta kipróbálni. A következő pillanatban a halott férfi furcsán könnyűvé vált, az Angyal egy hatalmas csapással derékban egyszerűen kettészelte volt társa testét és az átmeneti fedezék már nem nyújtott védelmet. Javier engedte, hogy a torzó a földre csússzon és egyre aggodalmasabb arccal védte a villogó szemű férfi csapásait, egy-egy hárítás után úgy érezte, kiszakad a karja, egyik válla minden mozdulatnál fájt, de nem tudta, mikor sérülhetett meg.

Hátrálni kezdett, két kard ellen hosszabb távon esélytelen volt a védekezés. Ellazította magát és akkor észrevette, hogy a férfi kardjai halvány, fehéres színű köríveket írnak le minden fordulatnál. Fent, aztán lent, aztán megint fent és újra lent. Érdekes. Milyen szép látvány! Vasquez mindig azt mondta, figyeljen a részletekre is, most talán úgy fog meghalni, hogy alkalma sem… és akkor észrevette a rést.

A következő pördülésnél előrevágta a kardot és az a férfi két pengéje közti résben akadálytalanul hatolt be a védelme mögé. Javier teljes testsúlyával beledőlt a döfésbe, még érezte, hogy az egyik kard a vállába hasít és az Angyal egy szó nélkül roskadt össze, kezéből kicsúszó másik kardja hajszálnyival a fiú füle mellett suhant el, a rettenetes lendület vagy tíz méterre repítette.

Javier ott maradt fekve, szédült, bal vállában éles fájdalmat érzett, karja zsibbadni kezdett, lábai elgyengültek, úgy érezte, nem képes felkelni. Az Angyal nem mozdult, de Javier a biztonság kedvéért jobb kezével teljes erőből az arcába csapott, csontok roppantak, meleg agyvelő cuppant és a fiú csak ekkor állt meg. Szíve őrült ütemben kalapált. Vérre volt szüksége, mégpedig azonnal. Közelebb csúszott a férfihoz és megszaglászta, érezte belsőségeinek szagát, de a vére olyan volt, mint másoké. Belenyalt a sebbe és megízlelte a vért. Az íze ugyanolyan, mint a többieké, bár volt valami keserű mellékíze, ami arra engedett következtetni, hogy a férfi valami gyógyszert vagy kábítószert szedett. Ha nem iszik belőle, gyenge marad és meghalhat. Ha iszik, talán akkor is, de legalább megpróbálta.

Karmaival kitágította a sebet és nagy kortyokban itta a meleg vért, közben kiköpött egy-egy szájába kerülő béldarabot vagy egyéb cafatot. Néhány perc múlva megállt. Látása kezdett kitisztulni, a válla kegyetlenül fájt, de ez a fájdalom ismerős volt, ezzel nem lesz baj. Feltérdelt, lábai remegtek egy kicsit, de tudta, hogy rendbe jön.

– Jó gyomrod van, kölyök! – hallott ekkor egy hangot a feje fölül és a következő pillanatban megérezte a körülötte lévő embereket, voltak vagy tízen. Tudta, ha nincs szerencséje, itt hal meg, de legalább magával visz néhányat a halálba. Villámgyorsan felpattant és egy hatalmas ugrással eltávolodott a tetemtől. Mire földet ért, már kezében volt a kard, harcra készen.