Az átváltozás nem egyszerű folyamat és mindenkinél másképpen zajlik, de az biztos, hogy van, aki túl sem éli. Néha az illető környezetében sem mindenki. Andrea képtelen lesz arra, hogy megfékezze Dávidot, sem fizikai, sem lelki ereje nem lesz hozzá. Képtelen lesz úgy nézni a fiúra, mint egy változófélben lévő lényre, csak a fiát fogja látni benne és ez meggátolja abban, hogy azt tegye, amit kell. Valószínűleg megússza néhány komolyabb sérüléssel, de az is lehet, hogy Dávid egyszerűen széttépi. Javier ezt sem bánta volna, de nem akarta, hogy Dávidnak azzal a tudattal kelljen élnie, hogy megölte a saját anyját. Bár ha teljesen őszinte akart lenni önmagához, ez könnyebbé tenné a dolgot, mert megszűnne Dávid kötődése ehhez a világhoz és könnyebben fogadná el új életét.

Újra nyílt az ajtó. Javier felpillantott és remélte, hogy végre folytathatja, amit elkezdett, de csak a hátizsákja puffant a földön. Az ajtó újra becsukódott és hallotta, hogy a kulcs kettőt fordul a zárban. Nagyot sóhajtva magához húzta a zsákot és belekotort, vajon mindene megvan-e. A két kard láttán elégedetten felmordult, majd kirángatta a ruháit és nekiállt átöltözni.

Egy kicsit úgy érezte, nevetséges, amit csinál. Csak át kellett volna változtatnia Dávidot az első alkalommal, ahogy lehetősége volt rá és hagyni, hogy a dolgok történjenek. De ő valamiért nem ezt akarta. Talán Dávid miatt, hogy ne szenvedjen. Talán önmaga miatt, hogy azt mondhassa, mindent megtett. Kedves volt, előrelátó és gyengéd. Szinte emberi. Talán éppen ezt nem kellett volna. Egy ember viselkedhet emberként, de ő miért tenné? Dávid az átváltozás után megértené, miért tette. Állt még egy darabig, szomorúan nézve a bezárt ajtót, majd lehajolt, felemelte hátizsákját és elindult a lépcsőház felé.

♦

Andrea megállt az előszoba közepén és mélyeket lélegzett. Vajon hazudott a kölyök? Ki tudja, mi ez az egész. Ha lenne valaki, akit segítségül hívhatna, talán már megoldotta volna a problémát. De vajon ki hinne neki? Kinek mondhatná el, hogy egy furcsa kamaszfiú, egy vámpír miatt elvitte beteg fiát a kórházból és hagyta, hogy ott mindenféle dolgok történjenek vele, aztán meg visszahozta és most fogalma sincs, mihez kezdjen. Ha ő hallana egy ilyen történetet, minimum hülyének nézné az illetőt, talán még a rendőrségre is elmenne.

Mi a fenét kezdjen most ezzel az egésszel? Ezekkel az Angyalokkal sem ment semmire, csak meghallgatták és azt mondták, segítenek neki, de azóta sem látta egyiküket sem. Dávidot megfertőzte ez a nyomorult kölyök és ezek nem tettek semmit, ha ő nem lép és nem szökteti meg a fiát abból a koszfészekből, az isten tudja, mik történtek volna.

A szoba felől mozgást hallott, azonnal elfelejtett minden egyebet és besietett. Dávid ott feküdt az ágyon, de már nyitott szemmel. Andrea megkönnyebbülten felsóhajtott és az ágy mellé guggolt. Végigsimított Dávid szőke haján.

– Jól vagy, kicsim?

A fiú ránézett és ettől a tekintettől Andrea hátán végigfutott a hideg. Első gondolata az volt, ez nem az ő fia. Ugyanaz a kék szempár, ugyanaz a szép, szabályos arc, de a tekintete idegen volt, mintha a fiú nem ismerné fel. Csak nézte és ahogy teltek a másodpercek, Andrea reszketni kezdett félelmében, mert észrevette, hogy a csodálatos kék szempár, amelyet olyan sokszor megcsodált már, lassan színt vált. Dávid komoly arccal nézte őt és Andrea későn jött rá, hogy ez az arckifejezés nem azt jelenti, amire gondol.

Fel akart állni, hogy biztonságos távolba húzódhasson, de abban a pillanatban Dávid jobb keze megragadta a nyakát és megszorította. Az első pillanat a döbbeneté volt, a következő már a pániké. Két kezével megragadta a vékony csuklót és megpróbálta lefejteni nyakáról az ujjakat, közben azt nézte, mit használhat fel fegyverként. Néhány másodperces küzdelem után a szorítás engedett és Andrea négykézláb mászott odébb, hogy a falnak támaszkodva felálljon és körülnézzen. Dávid őt figyelte és a vörösen izzó szempár láttán Andrea menekülőre fogta. Egy szempillantás alatt megértett mindent, már nem kételkedett abban, hogy Javier igazat mondott és abban sem, hogy ha nem sikerül elmenekülnie, könnyen meghalhat. Ahogy kirohant az ajtón, arra gondolt, micsoda szerencse, hogy Dávid nem tud járni. Következő gondolata az volt, hogyan képes ezt szerencsének nevezni, hiszen a saját fiáról van szó.

Az előszobában megtorpant. Védekeznie kell, de vajon mivel? A konyhában ott sorakoztak a kések, de képtelen lett volna rá, még a gondolatot is képtelenségnek tartotta, hogy kést fogjon a saját fiára, még akkor is, ha sejtette, ezek a pillanatok nem alkalmasak érzelgősségre. Hátranézett. Dávid ott állt az ajtóban, fejét kissé lehajtva, szemei szinte világítottak és arcán mintha dühöt látott volna. A fiú teljesen meztelen volt, Andrea láthatta hasán és oldalán a sebeket, amelyek már gyógyulni kezdtek. Lassan hátrált a nappali felé, közben a fiút próbálta szóval tartani.

– Dávid, kisfiam, megismersz? Én vagyok az, anya. Jól érzed magad?

Dávid a hangra felkapta a fejét, szemei újból izzani kezdtek. Tett egy tétova lépést, majd még egyet, aztán megállt. Végignézett saját magán, felemelte kezeit és alaposan szemügyre vette őket, aztán végigsimított mellkasán. Andrea csak nézte és nem tudta eldönteni, mit tegyen. Volt a fiúban valami félelmetes, valami kontrollálhatatlan, mint valami vadállat, amelynek nem lehet parancsolni, mert nem képes megérteni, mit várnak tőle.

– Feküdj vissza, kicsim, még nem vagy jól.

Dávid anyjára nézett, szemeiben lassan kihunyt a fény, arca most leginkább fáradtságot tükrözött.

– Éhes vagyok – mondta halkan. Hangja fáradt volt, kissé erőtlen, Andrea úgy érezte, ez az igazi Dávid. Ahogy ott állt meztelenül, sápadtan, nagyon megsajnálta. Közelebb lépett hozzá, várt egy kicsit és amikor a fiú nem mozdult, még egy lépést tett felé.

– Legyél jó fiú és maradj nyugton, jó? Odamegyek és segítek, visszafekszel az ágyba és még alhatsz egy kicsit, rendben?

A fiú bólintott. Andrea lassan odament hozzá és megállt előtte. Dávid felemelte a fejét. Sápadt volt és kissé szomorú, Andrea nem tudta, higgyen-e a látványnak, de az anyai ösztönök végül győzedelmeskedtek benne. Odalépett hozzá és magához ölelte, érezte, ahogy a vékony kis test hozzásimul és úgy érezte, most már minden rendben van. Simogatni kezdte a fiút és mindenféle nyugtató ostobaságot súgott neki.

Dávid csendesen hallgatta, kezei szinte élettelenül lógtak teste mellett és hagyta, hogy anyja ölelgesse és csókolgassa. Aztán kinyitotta szemeit, amelyek ismét vörösen világítottak, mély levegőt vett és beszívta anyja illatát, majd egy gyors mozdulattal a vállába harapott. Andrea csak a hirtelen fájdalmat érezte és azt, hogy két kar átfogja a testét. Felsikoltott és szabadulni próbált, megpróbálta arrébb nyomni Dávid fejét, de sikertelenül, közben rémülten és kissé émelyegve érezte, hogy a fiú az ő vállán ejtett sebet nyalogatja. Az intenzív, lüktető fájdalom enyhült valamelyest, de nem szűnt meg, karjai elfáradtak a hiábavaló küzdelemben, hogy távol tartsa magától fia fejét. Lassan tett egy lépést hátrafelé, Dávid követte, tett még egy lépést, a fiú mintha tudomást sem vett volna róla, furcsa, halk mormogással nyalogatta a sebet.

Andrea lassan hátrálva elindult a bejárati ajtó felé, magával cipelve élő terhét is. Az ájulás küszöbén volt, bár sebe nem volt súlyos, mégis úgy érezte, ezt nem képes elviselni. Már csak néhány lépés… aztán rájött, hogy nem fog sikerülni, Dávid ráakaszkodott és is­mét beleharapott, Andrea érezte az izmok szakadását és ahogy a vér végigfolyik a testén.

Minden erejét összeszedve két kezével megfogta fia fejét és eltolta magától, egy pillanatig csak nézte a vérmaszatos arcot, az ártatlan pofit, amelyet olyan sokszor csókolgatott és simogatott, majd teljes erejéből a falnak csapta.

A fiú feje hatalmasat koppant a betonon, Andrea szinte érezte a fájdalmat, a fiú abbahagyta a mormogást és a nő érezte, hogy a szorítás enyhül. Kiszabadította magát és bemenekült a nappaliba. Becsukta az ajtót és rá is fordította a kulcsot. Tudta, hogy ezzel nem sokra megy, hiszen az üvegezett ajtón bárki bejuthat, de remélte, Dávid nem fogja követni.

Az ablakhoz hátrált és azon kezdett töprengeni, mit tegyen. Talán a bejárati ajtón kellett volna kimennie, de ahhoz ki kellett volna nyitni a zárat, arra pedig valószínűleg nem lett volna ideje. Az ajtót nézte, mikor jelenik meg Dávid árnyéka az üvegen.

Eddig azt hitte, képes lesz irányítani az eseményeket, de most mintha minden ellene fordult volna. Körülnézett és felvette az első tárgyat, ami alkalmasnak tűnt arra, hogy megvédje magát, egy kis vázát a komód tetejéről. Nem sok, komolyabb sérülést nem tud okozni vele, de jobb a semminél, legalább megvan az illúziója, hogy nem teljesen védtelen.

Mintha valami megmozdult volna odakint. Andrea tekintete a telefonra tévedt. Mi lenne, ha felhívná a rendőrséget? Azonnal rájött, mennyire felesleges lépés lenne. Mire elmagyarázná, mi történt és miért kér segítséget, már régen halott lenne, ha egyáltalán hajlandóak kijönni. Mégiscsak a fekete fiú az utolsó lehetősége. Talán ez a legrosszabb az egészben. Szemügyre vette a vázát. Szép régi darab, talán nem okoz majd komolyabb sérülést, de képes lesz arra, hogy hátráltassa Dávidot. Elindult az ajtó felé, de nem jutott messzire. Egy árnyék mozdult az üveg mögött és a következő pillanatban az ajtóüveg éles csörömpöléssel tört darabokra, szilánkok repültek szerteszét és a nyílásban megjelent Dávid.

Andrea szíve gyorsabban kezdett dobogni, megmarkolta a vázát és igyekezett úgy fordulni, hogy majd el tudjon surranni a fiú mellett, akit láthatóan nem zavart, hogy amikor átbújt az ajtón, a keretben maradt szilánkok végigkarcolták a vállát és a hátát. Mintha nem is érezte volna a fájdalmat, meztelen talpa alatt recsegtek az üvegszilánkok. Andrea lassan a fal felé húzódott, a fiú csak tekintetével követte, de ez éppolyan nyugtalanító volt, mert nem a szemébe nézett, hanem a vállán lévő sebet figyelte és néha megnyalta a száját, amitől Andrea hátán végigfutott a hideg. Hihetetlen volt, hogy ez a lény az ő fia, legalábbis ami megmaradt belőle.

Egy pillanatra Dávid tekintete elkalandozott, mintha észrevett volna valamit a szoba sarkában, Andrea azonnal mozdult és az ajtó felé rohant, a szeme sarkából még látta, hogy a fiú mozdul. Remélte, nem lesz elég gyors, de amikor megérezte a bokájára fonódó ujjakat, már tudta, hogy vége. Elvesztette az egyensúlyát és végigvágódott a padlón. Estében beletenyerelt az üvegtörmelékbe, érezte az éles fájdalmat és ahogy a kezére pillantott, látta, hogy tenyere és csuklója úszik a vérben. Felnézett. Látta a bejárati ajtót, de esélye sem volt, hogy elérje. Kiszorult tüdejéből a levegő, ahogy Dávid rámászott, egyik kezével a földhöz szegezte, a másikkal hátrarántotta a fejét, hogy hozzáférjen a vállán lévő sebhez.

Andrea érezte, hogy a fiú fogai belemélyednek a testébe és feltépik a húsát, hallotta, ahogy Dávid szürcsölve issza a vérét. Keze zsibbadni kezdett, sebei lüktettek, egyre homályosabban látott, nehezen szedte a levegőt, de tekintetét le nem vette az ajtóról.

Talán mégis… valahogy… oda kell érnie. De tudta, hogy már nem fog. Dávid közel hajolt hozzá, érezte nyakán a leheletét és már tudta, mi következik. Lehunyta a szemét és várta a halált.