Pretty Maids. Fogadni mernék, hogy a heavy metált hallgatók jó részének fogalma sincs arról, kik ők. Pedig lehettek volna olyan híresek, mint a... nem, azért olyanok talán nem, de sokkal többre kellett volna vinniük, mert nagyon jók. Dánok. Valamikor a nyolcvanas évek legelején alakultak, nem néztem utána, ez nem életrajz. Hard rockot/dallamos heavy metált nyomnak már ezer éve és szerencsére nincs jele annak, hogy abba akarnák hagyni, bár már elszállt felettük az idő vasfoga.

Az első Pretty Maids lemez, amivel találkoztam, az 1987-es Future World volt. Ezt a lemezt is a rádióból vettem fel egy TDK D60-as kazettára (apám valami totál érthetetlen okból kifolyólag nem volt hajlandó D90-et venni, így a lemezek vége sosem fért fel, évekig nem ismertem egy csomó lemez utolsó dalait). Rögtön az első dalnál azt mondtam: ez kell nekem. Volt itt minden, ami tetszett: húzós riffek, emlékezetes dallamok, mindezek mellé szintetizátoros aláfestés, ha kell és Ronnie Atkins jellegzetes hangja.

Aztán szépen lassan jött a többi lemez is, először a (talán) 1990-es Jump The Gun. Ez volt meg először műsoros kazettán, amit még a Metálbunkerben vettem. Egy időben törzsvásárlójuk voltam, piros pont, ha valaki megmondja, hol volt ez a bolt. Erről a lemezről a Rock The House tetszett legjobban.

Innentől már nem volt megállás. Mivel már volt pénzem, egymás után vettem meg a CD-iket és szinte mindegyik hibátlan volt. Csak ajánlani tudom például a Pandemoniumról a címadó dalt, vagy ha jobban szereted a balladákat, a Little Drops Of Heavent. Van egy jó válogatáslemezük is Back To Back néven, akár azzal is érdemes kezdeni az ismerkedést és egy friss koncert DVD-jük, utóbbi itt is megnézhető, ki tudja meddig.