Elgyalogoltak az országútig és Javier megállt az út szélén. Negyedóra múlva még mindig ott állt, bár a forgalom meglehetősen nagy volt, de hiába integetett, senki sem állt meg, mintha észre sem vennék. Dühbe gurult és azt tervezgette, a következő kocsi elé kiugrik az úttestre, hogy a sofőr kénytelen legyen lefékezni és ha nem akarja elvinni, kiveri belőle a lelket is, aztán az árokparton üldögélő és kárörvendően vigyorgó Juanitára nézett.

– Cserélünk! Állj ki és vesd be magad. Ha kell, mutogasd a melleidet is.

– Nem szoktam mutogatni…

– Ilyen csenevész melleket én sem mutogatnék.

– Mekkora egy rohadék vagy! – csattant fel a lány. Kiállt az út szélére, elöl összecsomózta pólóját, hogy hasa szabadon maradjon és integetni kezdett az elhaladóknak.

– Neked szerencséd volt, téged nem zavar, hogy örökké gyerek maradsz, de én szerettem volna nő lenni. Imádtam Vasquezt, de néha el tudtam volna vágni a torkát, amiért ezt tette velem. Szerinted élvezem, hogy ilyen vagyok?

– Csinos vagy – mondta békítőleg a fiú, de Juanita csak legyintett.

– Persze, hogy csinos vagyok, tudom. Csak éppen nem lehetek az, ami akarok.

Javier nem válaszolt. Tudta, hogy Juanita nem boldog. Igazából egyikük sem az. Lehet, hogy Dávidra is ez vár? Átváltoztatta, hogy végtelenségig tartó boldogtalanság legyen a sorsa? Nem, ez így nem igaz. Minden helyzetnek van előnye és hátránya, ebben a pillanatban csak a hátrányát látja, de majd elmúlik.

Felnézett. Egy zöld kocsi áll meg előttük és a sofőr, egy ötven év körüli, sovány, kopaszodó férfi mosolyogva intett Juanitának, hogy üljön be. Javier felpattant, tudta, hogy a férfi akkor vette észre őt. Érezte rajta a csalódottságot.

Beültek a kocsiba, Juanita előre, Javier a hátsó ülésre. Azonnal megérezte a férfi parfümjének illatát és a tekintetében tükröződő vágyat. Gyorsan kiszámolta magában, hogy négy órán belül már Dávidnál lehetnek, addig Juanita távol tudja tartani magától a férfit, ha meg nem, akkor sincs nagy baj, legfeljebb elmagyarázza neki, hogy erre most nem vevő.

Tíz perc múlva már a férfi meséit hallgatták, hihetetlen, de vidám és vicces történeteket a gyerekkoráról, hülye munkatársakról meg arról, hogy mik történtek vele, amikor gyerekeket táboroztatott a Balatonnál, akik közül néhányan különösen szerették őt. Javier tudta, hogy egy szó nem igaz az egészből, pontosan érezte a férfi által kibocsátott energiahullámokból, de nem szólt egy szót sem.

Amikor a férfi a sokadik vicc mesélésekor finoman, de félre nem érthetően Juanita combjára tette a kezét, a lány csak megcsóválta a fejét, amikor azonban a férfi keze besiklott a lábai közé, miközben százhússzal robogtak az autópályán, megelégelte a dolgot. Megfogta a férfi kezét és határozottan arrébb tette, közben csak annyira szorította meg a csuklóját, hogy a fájdalom ne vonja el a figyelmét a vezetéstől.

– Nézze, semmi kifogásom az ellen, hogy megpróbál felszedni – mosolygott kedvesen a férfira. – Tudom, hogy jól nézek ki és érzem, mennyire szeretné, ha összejönne a dolog. Ha nem sietnénk, talán még hagynám is, hogy nyalakodjon. De ha nekimegyünk valaminek, mert maga éppen a bugyimban turkál ahelyett, hogy az útra figyelne, abba belehalunk. Legalábbis maga.

Érezte, hogy a férfi megdermed, döbbenetet, félelmet és némi megalázottságot érzett felőle, de nem foglalkozott vele. Ahogy mondta, semmi baja nem volt az ismerkedésnek ezzel a módjával, bár magától soha nem kezdett volna ki egy ilyen idős emberrel, de most ennél sokkal fontosabb dolguk volt. Egy ideig még figyelte a férfit, hátha erőszakoskodni kezd. Nem csodálkozott volna rajta, vannak emberek, akik nehezen viselik, ha lepattintják őket, de néhány perc múlva úgy döntött, ez az ember nem ilyen. Talán megértette, hogy tényleg jobb, ha békén hagyja.

Amikor újabb tíz perc múlva ott álltak egy teljesen ismeretlen kisváros szélén és nézték, ahogy a zöld kocsi továbbrobog, már nem volt ennyire elégedett.

A férfi néhány perces gondolkodás után egyszerűen kirakta őket a város szélén. Juanita eljátszott a gondolattal, hogy rákényszeríti, mégis vigye el őket, de aztán úgy döntött, nem teszi. Ő sem örülne, ha valaki ezt tenné vele.

– Pedig estére ott lehettünk volna – sóhajtott fel Javier.

– Nem fogom megdugatni magam a kedvedért. Miért nem ajánlottad fel saját magad, ha ennyire sietsz? Szerintem neked is örült volna.

Javier sóhajtott egyet és elindult az út mentén. Megpróbáltak stoppolni, de sejtették, hogy ez a városban teljesen értelmetlen. Negyedórai séta után találtak egy buszmegállót és a menetrend olvasgatása közben rájöttek, hogy a következő távolsági busszal még így is sötétedés előtt ott lehetnek. Addig még volt félórájuk, tehát elindultak, hogy körülnézzenek.

Mivel tegnap óta nem ettek, megálltak egy kis téren, amelynek egyik oldalán kis piros tetejű házikó felől sülő hús illatát érezték. A kis büfé előtt állva átfutották a kiakasztott étlapot és kértek egy-egy hamburgert sok sajttal. Javier gyanította, hogy nem ez lesz élete legjobb ebédje, de még mindig jobbnak tűnt, mint az egész napos éhezés. Amikor a fiatal, jókedvű szakállas eladó megkérdezte, a hús maradhat-e véresen, összenéztek Juanitával és egymásra nevettek, de aztán mégis jól átsütve kérték.

Csak állt és nézte, ahogy a férfi az orra előtt kezdte el összeállítani a hamburgert. Tökéletesnek látszott, a hús jól nézett ki, a saláta frissnek tűnt, a hagyma illatától már előre összefutott a szájában a nyál és eszébe juttatta azokat az időket, amikor Vas­quezzel utazgatott ide-oda a világban és amikor megálltak egy-egy városban, mindig jókat ettek, aztán kimentek a partra, élvezték a semmittevést és az egész olyan volt, mint egy nyaralás. Aztán jöttek a rossz idők és most már soha nem mennek Vasquezzel sehová. Olyan szívesen bosszút állna minden rosszért, ami történt vele, de sajnos nem tudja, kit is kellene megölnie érte.

Közben megsült a hús és a férfi hátrafordult a sütőlaphoz, hogy megfordítsa. Javier egy villanást látott jobbról, ösztönösen odakapta a fejét, de nem látott semmit, viszont megérezte, hogy valaki éppen a háta mögött suhan el. Gyorsan a másik irányba nézett. Egy fekete ruhás, csuklyás felsőt viselő alakot látott, aki éppen abban a pillanatban kapta fel a lábánál heverő hátizsákját és futásnak eredt vele.

Javier szemei felvillantak és az idegen után vetette magát, közben egy rövid pillanatig azon tűnődött, mi lesz most az ebédjével. Juanitát is látta egy töredék pillanatig, ahogy a tér másik felén nézeget valamit, de nem volt ideje, hogy odakiáltson neki. A zsákban nem volt sok értékes dolog, leszámítva Dávid kardját, de azt semmiképpen nem akarta elveszteni.

Az idegen meglepően gyorsan futott, kitűnő kondícióban lehetett, az utcasarkon olyan szűk ívben vette a kanyart, hogy Javier gyanakodni kezdett. Minél tovább tartott a fogócska, annál nyilvánvalóbb lett számára, hogy itt valami nincs rendben.

A fiú két gyors mozdulattal a hátára vette az eddig a kezében tartott zsákot és a következő sarkon egyszerűen belerohant a forgalmas kereszteződésbe, ahol éppen zöldet mutatott a lámpa és legalább nyolc kocsi robogott át a kétsávos úttesten. Javier hitetlenkedve nézte, ahogy az idegen kikerüli az egyik kocsit, jól kiszámított mozdulattal ugrik félre a másik elől, kezével megtámaszkodik a harmadik motorháztetején, hogy átvetődve a kocsin továbbrohanjon. Úgy döntött, nincs értelme finomkodni. Eddig megpróbálta őrizni a látszatot, nem gyorsult fel túlságosan, nehogy felkeltse az emberek figyelmét, de itt most valami olyasmi történik, ami fontosabb lehet, mint az, hány embernek tűnik fel, mit művel. Ő is belerohant a kereszteződésbe, félrelökött egy motorost, aki nagy csattanással vágódott egy kocsi oldalának, majd átvetette magát egy nyitott sportkocsi felett.

Egy pillanatra látta a sofőr elkerekedett szemeit, de nem érdekelte. Amint földet ért, környezetét kezdte pásztázni, merre lehet a tolvaj. Fél pillanat múlva meg is találta, rövid időre még látta is, ahogy a járdán rohan. Utánaeredt és teljes sebességre gyorsított. Felfogott néhány döbbent pillantást, egy kutyát sétáltató öregasszony rémült sikolyát, de csak rohant tovább. A távolság egyre kisebb lett közöttük, egyre erősebben érezte a tolvaj felől érkező energiahullámokat és ezek csak megerősítették gyanúját.

Úgy gondolta, a következő sarkon utoléri a tolvajt, aki egyszer hátrapillantott, de Javier semmit nem látott az arcából, a csuklya mindent eltakart. A következő pillanatban a tolvaj egy villámgyors mozdulattal átvetette magát a két méteres vaskerítésen, szép ívben repülve földet ért, a lendület még vagy öt métert sodorta a másik oldalon. Javier káromkodott egyet, lassított és ő is átugrott. Füves területen ért földet, arrébb néhány bokrot és fát látott, beljebb nagy téglaépület állt. A tolvajt nem látta, de érezte, merre lehet. Elindult arrafelé, közben a biztonság kedvéért ellenőrizte, megvan-e még a kardja.

Három oldalán falakkal határolt udvarba jutott, amelynek közepén kis virágoskert állt. Két oldalon lakóházak fala, fehér keretes ablakokkal, a harmadik oldalon masszív tűzfal. Sehol egy ajtó vagy kapu. Az idegen pedig csak erre jöhetett, még mindig maga előtt érezte valahol.

Az egyik házban két ablak is nyitva volt. A földszinti ablakon messziről látta a biztonsági pántot, amely az ablak teljes kinyitását akadályozta. Az egyetlen logikus gondolatnak a harmadik emeleti ablak tűnt, ha a tolvaj tovább mászott volna, fel a tetőre, még mindig látnia kellene.

Lendületet vett és felugrott a falra, kimeredt karmai megtartották a súlyát. Néhány másodperc alatt feljutott az emeletre, majd hirtelen előrevetette magát és beugrott az ablakon. Estében magával rántotta a vaskos, vörös sötétítőfüggönyt, de ahelyett, hogy megpróbált volna a legkisebb zajjal továbbjutni, marokra fogta a függönyt és az egészet letépte, azzal együtt gurulva tovább a szoba közepére. Felpattant és már a kezében volt a kard, körbepillantott.

Érkezésével felkavarodott a por, a hirtelen támadt napfényben csillogó porszemcsék úszkáltak. A szoba lepusztult volt, csak egy valaha piros mintás szőnyeg, egy régi irodai forgószék, egy szürkésfehér habszivacs matrac és egy szekrény állt benne. Az élénk színű, taszítóan színes tapéta csak fokozta a hatást, egy pillanatig úgy érezte, mintha egy külvárosi orosz lakótelepre került volna. A szoba szemben lévő falán valami világoskék, mintás takaró volt felszögezve az ajtókeretre.

Csend volt. Érezte a tolvaj jelenlétét, a fal mögött volt és vélhetően készült valamire. Ha feltételezése helyes, nem fog azonnal támadni. Átvágott a szobán és megállt a világoskék takaró mellett. Valószínűleg az ajtó nincs a helyén. Nem ez volt az első ilyen lakás, amit látott.

– Hallod, amit mondok? – szólt be az ajtón. Nem érkezett válasz.

– Elloptad a zsákom, te nyomorult. Add vissza, vagy kirángatlak a napfényre és végignézem, ahogy elpusztulsz.

– Ki vagy? – kérdezte egy hang odabentről.

– Az vagyok, ami te, csak nekem nem kell rejtegetnem a pofámat a napfény elől.

Nem érkezett válasz. Javier összevonta a szemöldökét.

– Ha bemegyek, meghalsz!

Odaátról mozgás hangjai hallatszottak. Javier két ujjal megcsavarta a kezében lévő markolatot, a pengék hangos csattanását a tolvajnak is hallania kellett. Egy ideig csend volt, aztán a takaró megmozdult. Javier izmai megfeszültek, felkészült a harcra. Az ajtónyílásban megjelent egy alak.

Javier az arcát fürkészte, de az a csuklya mögött láthatatlan maradt. Magasabb volt, mint ő, majdnem egy egész fejjel, vékonynak tűnt, de mozgásán látszott, mennyire ruganyos és gyors. Tudta, hogy nem ember, csak azt nem, kikhez tartozik.

Az alak teljesen előbújt, látszólag fegyvertelenül áll az ajtó előtt.

– A saját fajtádat gyilkolod? – kérdezte. Javier megrázta a fejét.

– Csak végszükségben. Ha visszaadod a zsákomat, nem bántalak, bár megérdemelnéd. Tolvaj vagy, abból élsz, hogy táskákat lopsz, amikor a mi fajunk ennél sokkal többre hivatott?

Az alak gúnyosan felnevetett. Kissé hátrébb húzta arcáról a csuklyát, Kavics döbbenten látta, hogy a húsz év körüli fiúnak hiányzik az orra és nagy, vörös heg húzódik végig az arcán, eltorzítva azt.

– Többre vagyunk hivatva? Mi vagyunk a felsőbbrendű faj, a föld igazi urai, ugye? Hát persze. Pont olyanok vagyunk, mint az emberek, mi sem vagyunk képesek elviselni, ha valaki nem olyan, mint mi vagy nem úgy gondolkodik. Szerinted arról ábrándoztam, amikor átváltoztattak, hogy egy világvégi koszos kis országban táskákat fogok lopni? Én is azt hittem, amit most te. Hogy mi többek vagyunk. Egészen addig, amíg ki nem közösített a klánom.

– Miért?

– Azért, amiért téged. Mert más vagy.

Teljesen hátrahúzta fejéről a csuklyát. Javier azt várta, hogy az történik, amit már nem egyszer látott, megkezdődik az égés borzalmas folyamata, de a fiú úgy állt ott, mint akire a napfény semmiféle hatással sincs. Javier döbbenete lassan átadta helyét a csodálkozásnak és a sajnálatnak, bár még mindig óvatos volt.

– Nem azért takarom el az arcom, mert elégek a fényben. Azt gondoltad, csak te különbözöl tőlük? Sokszor előfordul, hogy valaki olyan tulajdonságokat kap átváltozáskor, amelyek megkülönböztetik a többiektől. Neked szerencséd volt.

– Ez több mint szerencse, én Vasquez fia vagyok – jelentette ki Javier.

– Ez akkor is csak szerencse. Te is járhattál volna úgy, mint én.

– Miért, te hogy jártál?

– Arra vagy kíváncsi, miért élek ilyen torz arccal? Mert nem vagyok olyan szerencsés, mint te. Én képtelen vagyok a regenerálódásra. Az én különlegességemnek nagy ára van. Képes vagyok befolyásolni az embereket, pusztán az akaratommal rá tudom bírni őket, hogy azt tegyék, amit akarok. De csak rövid időre. Mondjuk addig, amíg lelépek a táskájukkal vagy a pénzükkel. Nekem ennyi jutott és te is járhattál volna így.

Javier nem válaszolt. A fiú szemében annyi keserűséget látott, hogy már nem volt mit kérdeznie. Még nem találkozott senkivel, aki ugyanúgy különbözött volna a többiektől, mint Vasquez és Juanita. Azt gondolta, rajtuk kívül nincs is más.

– A klánok gyorsan megölik azokat, akikről kiderül, hogy mások. Vasquez azért maradt életben, mert senki sem tudta, hogy létezik és így senki sem fedezte fel. Amikor pedig előbújt, már képes volt megvédeni magát. Ne gondold, hogy különleges vagy. Az Új Faj, mi? Hát én is az vagyok, nézz rám. Ez csak szerencse.

– Ha ennyire gyűlölöd a Régieket, miért nem harcolsz ellenük?

– Gyűlölöm őket, jobban, mint bárki más. Mindenkit, a saját fajomat, az embereket, az Angyalokat. De sebezhető vagyok, ezért vigyáznom kell magamra. Mit gondolsz, miért bújtam el mindenki elől? De te miért nem harcolsz? Érzem benned a tétovázást. Te sem akarod, akkor miért bíztatsz engem harcra?

A fiú megvetően végigmérte Javiert és visszarántotta fejére a csuklyát.

– Látszik, hogy mi vagy, úgy beszélsz, mint a többiek. Te szerencsés vagy, neked megadatott, hogy valóban több legyél, de én mire mentem vele? Kitagadott a fajtám, az emberek meg nem fogadnak be, mert ugyanolyan gyűlölködők és kegyetlenek, mint mi.

Közelebb lépett Javierhez.

– Mit tegyek? Mondd meg, hogyan éljek úgy, mint mások? Nem kellek sem itt, sem ott. Talán öljem meg magam? Az emberek között megélek valahogy. Elvarázsolhatom őket egy kis időre, hogy befogadjanak, de ez éppen akkora hazugság, mintha embernek mondanám magam. Számomra a különlegesség csak teher.

– Ha meg akarnál halni, már megtehetted volna, nem vagyunk halhatatlanok. De élni akarsz, ezt te is tudod. Találj egy célt magadnak, legyen ez akár a bosszú, akár bármi más.

– Remek – mondta gúnyosan a fiú. – Neked mi az életcélod?

Javier nem válaszolt.

– Sejtettem. Alig van köztünk olyan, akinek van valami célja. A legtöbben csak létezünk, talán ezért is bukkannak fel időnként Újak, hogy felrázzák a fajtánkat.

Elfordult, lassú léptekkel visszament a sötét szobába, majd újra megjelent Javier terepszínű zsákjával és a fiú elé dobta.

– Itt van a zsákod, nem vettem ki belőle semmit. Menj el és ne gyere vissza.

Javier felvette a zsákot és belekotort, majd a fiú szemébe nézett. Talán azért, hogy megkérdezze, nem akar-e vele menni, talán csak azért, hogy még egyszer lássa, milyenné nem akar válni.

– Menj már!

Javier felsóhajtott, egy mozdulattal felugrott az ablakpárkányra, majd levetette magát. Alig csapott zajt, amikor leérkezett, kecses mozdulattal, mint egy macska. Felnézett, de az ablakban senkit sem látott.

Lassan elindult visszafelé, közben azon gondolkodott, bármennyire is sokat látott és tapasztalt Vasquez mellett, a világot még messze nem sikerült megértenie. A buszt már lekéste, az ebédjét szintén. Vajon mit késett még le? Remélte, estig odaér valahogy Dávidhoz, talán még nem lesz késő.