Az egész valószínűtlen volt, mintha csak egy rossz filmben látta volna. Nem gondolta volna, hogy ilyen rövid idő alatt padlóra tud kerülni. Aznap este is egyedül ment haza, egyetlen osztálytársa sem lakott errefelé és ahhoz túlságosan büszke volt, hogy bárkitől is segítséget kérjen. Annyit tett, hogy reggel a zsebébe csúsztatta a kést, amit születésnapjára vett magának, abban reménykedve, képes lesz használni, bár még emlékezett rá, a fekete idegen milyen könnyedén lefegyverezte. Legszívesebben pisztolyt szerzett volna, de nem tudta, hogyan juthatna hozzá, ezért egy gázspray-t tartott magánál, remélve, hogy hasznát veszi majd.

Leszállt a buszról és elindult hazafelé, néha a háta mögé nézve, gondosan ügyelve arra, hogy a mozdulat ne tűnjön gyávaságnak. Félt és ez kifejezetten rossz érzés volt, mert eszébe jutott, hogy ezt érezhették azok is, akiket rendszeresen zaklatott. Ez persze nem azt jelentette, hogy sajnálta őket, egyszerűen dühítette, hogy ugyanazt kénytelen átélni, mint ők, ezáltal gyengének gondolhatja magát. Elhatározta, ha sor kerül rá, harcolni fog és megmutatja, hogy mennyit ér.

Végigment a játszótér melletti úton. Semmi kedve nem volt átvágni az üres területen, mivel ott nem égtek a lámpák, inkább megkerülte. A környék csendes volt, csak az apró kavicsok ropogtak a lába alatt, halk csikordulásokkal. Minden lépésnél ugyanazok a hangok, ritmikusan ismétlődve. A csendben úgy érezte, minden lépésnél egyre hangosabb a zaj, de tudta, hogy csak azért érzi így, mert fél. Ha kiér az úttesthez, a ropogás megszűnik majd.

A következő lépésnél valami furcsa, hideg érzés suhant végig a gerince mentén. Aztán újra és újra, minden újabb lépésnél erősödött az érzés, aztán hirtelen felfogta, mi történik. Már nem csak a saját léptei általa okozott zajt hallotta. Szinte közvetlenül mögötte valaki más talpa alatt is megcsikordultak a kavicsok.

Hátrapillantott. Amikor meglátta a fekete ruhás alakot, gyorsabban kezdett verni a szíve, izmai összerándultak. Gyorsan a zsebébe nyúlt és elővette a kést. Megszorította a nyelét, ez némi erőt adott neki.

– A múltkor sem volt jó ötlet, emlékszel?

Érezte, ahogy az ismerős hang hallatán kifut az arcából a vér. Meg kell fordulnia, már nem tehet mást, harcolnia kell, meg kell mutatnia, hogy nem fél. Megpördült és maga elé tartotta a kést.

A szőke fiú közvetlenül előtte állt, a halvány fényben láthatta az arcát. A szemei vörösen világítottak és ez megbénította. Néhány másodpercig csak nézte a parázsló szemeket, aztán futásnak eredt. Végigrohant az úton, nem tudta megállapítani, hogy a fiú követi-e, így csak rohant, amilyen gyorsan csak tudott. Elérte az úttestet, körül sem nézve átrohant rajta, hogy minél előbb a lámpák fénykörében lehessen.

A következő pillanatban egyenesen belerohant valakibe. Elvesztette egyensúlyát és elvágódott a földön. Azt hitte, újra a fiú játszik vele, de ahogy felpillantott, egy magas, szakállas férfit pillantott meg, aki kissé értetlenül nézett le rá.

– Te meg mit rohangálsz? – kérdezte. Hevesi nem válaszolt, az utca másik oldala felé kapta a fejét, hogy biztos lehessen abban, a fiú már nem követi. A lámpa fénye miatt nem sokat látott, de meg mert volna esküdni arra, hogy a két vörös pont továbbra is ott parázslik a sötétben.

A férfi lehajolt, megragadta a karját és felsegítette. Hevesi zavartan leporolta magát, aztán lehajolt és felvette a kést, összecsukta és zsebre tette. A férfira pillantott, aki őt nézte, aztán az utca másik oldala felé fordult.

– Ki elől menekülsz?

Nem válaszolt. Mit mondhatott volna? Már megtanulta, ha erről beszél, hülyének nézik és éppen elég baja volt enélkül is. Csak állt ott az idegen férfi mellett, aki a sötétbe meredt, majd visszafordult és a fiú szemébe nézett.

– Menjünk, elkísérlek.

Felnézett. A férfi magabiztosnak tűnt, olya­nnak, aki nem ijed meg a sötétben. Sötét zakó volt rajta és fekete nadrág, a zakó felső zsebéből napszemüveg szára kandikált ki. Talán valami rendőr lehet. Elgondolkodott azon, talán mégis el kellene mondania, mit látott, de aztán arra gondolt, egyelőre az is elég, ha épségben hazajut.

– Ne járkálj a sötétben. Nézd meg, ez az oldal ki van világítva, tehát biztonságos. Inkább kerülj egyet, de juss haza épségben. Még mindig nem akarod elmondani, mit láttál?

– Semmit, túl sötét volt – vont vállat. A férfi bólintott, aztán elgondolkodva simította végig a szakállát. Csendben mentek egymás mellett, a sarkon balra fordultak, Hevesi már látta a házukat, nem volt kétsége afelől, hogy baj nélkül hazajut.

– Tudod fiam, megértelek, ha nem akarsz beszélni róla. Amikor először láttam őket, én is azt gondoltam, hogy senki sem hinne nekem.

Megállt és maga felé fordította a fiút. Hevesi már nem tudta, mit gondoljon, hirtelen úgy érezte, jobban fél ettől az idegentől, amint a világító szemű kölyöktől.

Menekülni akart. Mindegy, hová, csak el innen. Belenézett a férfi kék szemeibe. Határozottságot látott bennük és valami furcsa, alig látható fehéres derengést, ami megrémítette.

– Van egy rossz hírem, fiam. Találkoztál vele és hagyott elmenekülni, ez azt jelenti, hogy valamit akar tőled. Ha pedig egy ilyennek tervei vannak veled, az nem jelent jót. De mi itt vagyunk és te majd segítesz nekünk, hogy elkaphassuk, jó?

♦ 

A következő három nap eseménytelenül telt, az estéket azzal töltötte, hogy a telepen sétálgatott, gondosan kerülve a sötétebb helyeket, pontosan úgy, ahogy a férfi tanácsolta. Ha csak rágondolt, mibe keveredett, végigfutott a hátán a hideg és azt kívánta, bárcsak lehetősége lenne eltűnni innen.

Az idegen teljes védelmet ígért neki, de úgy érezte, a végén ő sem ússza meg. Ez az egész hihetetlen volt, bár a férfi sokat mesélt neki és bizonyítékai is voltak. Ennek ellenére biztonságban volt, bármerre járt, az Angyalok figyelték, bár ebből semmit nem vett észre. Csak remélni tudta, hogy ez a védelem valóban ér valamit.

A harmadik nap estéjén magához vett egy gázspray-t, bár a férfi azt mondta, semmiféle fegyver ne legyen nála, úgysem venné hasznát. Úgy érezte, erőt ad neki akkor is, ha csak a zsebében szorongatja. Tudta, hogy a fiú figyeli, de úgy gondolta, most már talán nem okozhat gondot. Hosszú évek óta ismerte és pontosan tudta, hogy egy gyáva kis köcsög, aki soha nem ütött vissza, nem ellenkezett, csak sírt csendesen a sarokban.

Egy idő után teljesen hülyének érezte magát. A hatodik kört tette a telepen és már nagyon unta, bár ha őszinte akart lenni magához, inkább félelemből akart zárt helyre menni. Az Angyal szerint egy zárt ajtó nem okoz gondot egy vámpírnak, de azt is elmondta, hogy nem mehetnek be egy házba, ha nem kapnak rá engedélyt. Ezért kellett neki sétálgatnia ahelyett, hogy otthon várta volna a támadást.

Ha a kölyök most figyeli, valószínűleg ott röhög egy fa mögött. Felsóhajtott, még egyszer körülnézett, aztán elindult hazafelé. Amikor elsétált az egyik pislákoló lámpa alatt és néhány másodpercre ráborult a félhomály, érezte, hogy valami furcsa érzés uralkodik el rajta, legszívesebben rohanni kezdett volna, de a férfi szigorúan meghagyta, hogy mindig viselkedjen természetesen. Azt viszont nem árulta el, hogyan maradjon természetes egy természetellenes helyzetben.

Kilökte a ház kapuját, besétált és megállt a lift előtt. Hiába nyomogatta a gombot, nem történt semmi, a lift valószínűleg megint kiakadt valahol. Nagyot sóhajtott és elindult a lépcsőház felé.

A félemeletnél tartott, amikor valaki hátulról nekirohant és teljes erejéből a falnak préselte. Mozdulni sem tudott, karjai a teste előtt, lábai olyan helyzetben, hogy éppen csak állva tudott maradni. A spray ott volt a zsebében, de képtelen volt arra, hogy hozzáférjen.

– Megismersz? – kérdezte egy hang a háta mögül. Nem válaszolt. Hogyne ismerte volna meg, nagyon sokszor hallotta már, de még soha nem érzett félelmet a hallatán. Legalábbis eddig.

– Örülsz, hogy látsz, igaz?

Nem válaszolt, erre a kérdésre nem lehetett mit mondani. A szorítás erősödött, érezte, hogy arca a koszos falnak lapul.

– Tetszettek a verebek? Direkt neked szedtem őket – mondta a hang kuncogva. Nem válaszolt, inkább arra koncentrált, hogy jobb kezét meg tudja mozdítani. Fogalma sem volt, honnan lehet ekkora erő ebben a kölyökben. Ő maga hetvenöt kiló volt, legalább hússzal több nála, egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy csak úgy odaszorítja a falhoz, de mivel nem tudott hátranézni, nem tudta, van-e még ott valaki. Jobb kezét sikerült megmozdítania és lejjebb csúsztatnia.

– Csak azért jöttem, hogy közöljem, ki foglak nyírni. Éveken keresztül szenvedtem miattad, kigúnyoltál, megvertél és megaláztál. Pontosan tudtad, hogy nem fogok visszaütni. Egy mocskos kis féreg vagy. Most, hogy már megvan a hatalmam hozzá, végre képes vagyok arra, hogy visszaadjam, amit kaptam tőled.

Amíg a fiú suttogott, lassan lejjebb csúsztatta a kezét, már majdnem elérte a zsebét. Ha képes lesz belenyúlni, nyert. Bármit is szed ez a kis rohadék, a könnygáznak nem tud ellenállni. Tudta, milyen hatása van, egyszer valami barom lefújta és élénken emlékezett rá, milyen volt.

– Most pedig felmegyünk a tetőre. Elengedlek, de ha szökni próbálsz, letépem a farkadat. Persze lehet, hogy anélkül is.

A szorítás enyhült, majd érezte, hogy az erő, amely a falhoz szorította, megszűnt. Azonnal a zsebébe nyúlt és megmarkolta a flakont. Megfordult. Dávid ott állt mellette a lépcsőn és őt nézte. Még soha nem látta ilyennek, magabiztos volt, szemei csillogtak, mintha tényleg szedett volna valamit. Dávid intett neki, hogy induljon el felfelé, Szó nélkül mozdult, de már a kezében volt a spray.

A lépcsőfordulónál hirtelen megállt, félig visszafordult, előrelökte a kezét és megnyomta a spray gombját. Egy nagyon rövid pillanatig hallotta a flakonból előtörő gáz hangját, aztán meglódult vele a világ. Amikor újra magához tért, a sarokban ült, fájt a tarkója, nyilván a földet érésnél ütötte be a falba, folyt az orra, valami rettenetesen kaparta a torkát és alig tudta kinyitni a szemét, mert valami marta. Nem látta Dávidot, aki ott állt tőle néhány lépésnyire a korlátnak támaszkodva és őt nézte.

– Ennek nem sok értelme volt, most nehezebb lesz felmászni a tetőre. Szedd össze magad és indulás!

Nem mozdult, csak szipogott, néha felemelte a kezét, hogy letörölje a könnyeit, de végül mégsem nyúlt az arcához. Dávid várt egy kicsit, majd közelebb lépett és nem túl gyengéden belerúgott a lábába.

– Gyerünk!

Feltápászkodott és a fal mellett elindult felfelé. A lépcsőfordulóknál Dávid egyszerűen megragadta és a másik falhoz lökte. Feje ilyenkor koppant a falon, de nem szólt semmit, egyrészt mert nem akart még nagyobb bajt, másrészt mert még mindig folytak a könnyei és alig látott, a szemei úgy égtek, mintha arccal esett volna a tűzbe. A legfelső emeleten megálltak. Dávid megragadta és odavezette a tetőfeljáróhoz, amit egy egészen közönséges lemezajtó zárt le.

– Nincs nálam a kulcsa – mondta Hevesi. Dávid odanyúlt, valami halkan roppant és az ajtó nyitva állt. Dávid most először érezte Hevesi felől a tiszta félelmet és ez elégedettséggel töltötte meg. Fellökdöste a lépcsőn a fiút, majd gondosan becsukta maguk mögött az ajtót és ő is felment. Odafent kellemesen hűvös volt, az égen ragyogtak a csillagok, a szomszédos házak ablakain keresztül Dávid belátott a lakásokba.

Odament a magában álldogáló Hevesihez és durván meglökte, a fiú elesett, ösztönösen maga elé tette a kezét, amit felsértettek az apró kavicsok, amik ki tudja honnan kerültek oda. Dávid azonnal megérezte a fiú vérének szagát, de meg sem fordult a fejében, hogy igyon belőle, valahogy undorítónak találta. Japán módra leült, a markolatot maga mellé tette a földre, bár nem gondolta, hogy szükség lesz rá. Egy darabig csak nézte Hevesit, ahogy ott ül, a kezét tapogatva, majd megszívja az orrát és köp egyet.

– Gusztustalan vagy – húzta el a száját. Hevesi nem válaszolt.

– Meg tudod mondani, miért csináltad?

– Mert folyik az orrom attól a szartól, amit rám fújtál!

– Nem arra gondoltam. Miért baszogattál állandóan? Miért éppen engem?

Hevesi nem válaszolt. Dávid várt egy ideig.

– Ha nem válaszolsz, most én töröm el a kezed, de garantálom, hogy ezt most nem rakják össze. Hány helyen is tört el a kezed?

– Három – mondta halkan.

– A haverjaid nyolc helyen törték el a kezem. Majdnem kiütötték a szemem és ha nem változok azzá, ami vagyok, életem végéig nyomorék maradtam volna.

– Ott sem voltam, semmi közöm hozzá – mondta Hevesi. Dávid legyűrte a vágyat, hogy felugorjon és teljes erejéből fejbe rúgja.

– Hogy te micsoda egy kibaszott féreg vagy! Hányni tudnék tőled! Nem voltál ott, mi? De a te ötleted volt és te is rugdostál volna, ha nem félted a kezed. Inkább a többiekkel végeztetted el, mert gyáva voltál. Már ezért ki kellene, hogy nyírjalak!

– Mit akarsz csinálni?

– Nem tudom… évekig azt tervezgettem, hogy megöllek, kitaposom a beled, letépem a tököd, felgyújtom a hajad és megteszem mindazt, amivel te fenyegettél engem. Esténként arról ábrándoztam, hogy egy nap majd beléd vágom a kést. Néha álmodtam is erről és utána mindig olyan jól éreztem magam. Azt hittem, életem legszebb napja lesz. De most valahogy nem érzek semmit. Gyenge vagy, csak egy szánalmas kis korcs, akit már nem is akarok megölni, mert az túl jó lenne neki.

Hevesi hallgatott. Dávid felnézett az égre. Úgy érezte, nagyon szívesen lenne most máshol, maga sem tudja, hol. Talán valami tengerparton, talán fent a hegyekben vagy akárhol máshol, csak ne itt. Vajon miért nem akarja megtenni? Miért nem akarja lezárni életének ezt a részét? Talán mert anyja halála után Hevesi az egyetlen, aki a régi életéhez köti?

– Már nem vagyok ember – mondta. Hevesi felnézett.

– Neked elmondom, mert tudom, hogy nem fogod elárulni senkinek. Vagy ha mégis, csak saját magadnak ártasz vele. Elmondom, hogy félhess. Nézz rám! Látsz?

Hevesi nem válaszolt, de Dávid tudta, hogy látja, amit látnia kell. A vörösen parázsló szemeket az éjszakában.

– Vámpírok mindig is léteztek. Emberi vért isznak és mindenben felettetek állnak. Erősebbek, kitartóbbak és halhatatlanok. Érzik a félelmet, ami belőletek árad. Bárhol és bármikor megtalálnak benneteket. És én egy vagyok közülük.

Dávid elhallgatott. Tudta, szavai milyen hatással vannak a földön fekvő fiúra. Félt, most már igazán félt, jobban, mint eddig bármikor. Nem tudta, mi lesz a sorsa. Nem a haláltól félt, ahhoz túl fiatal volt, hogy felfoghassa, valójában mi is a halál. Inkább a fájdalomtól félt, a megaláztatástól, a tudattól, hogy teljesen tehetetlen és abban sem lehet biztos, hogy az Angyalok közbelépnek és megmentik.

– Kelj fel – mondta Dávid és felállt, a markolatot övébe csúsztatva. Hevesi feltápászkodott és látta, ahogy Dávid elindul a tető széle felé.

– Gyere utánam!

Hallotta, ahogy a fiú lábai alatt reccsennek a kavicsok. Megállt a tető szélén és lenézett. Alatta a sötétség, az ismerős sötétség. Visszanézett. Hevesi felől furcsa energiahullámok érkeztek, nagyrészt félelem, de mellette alig felismerhetően ott volt a düh és a bosszú és egyfajta feszült várakozás, amivel nem tudott mit kezdeni.

– Ha tehetnéd, lelöknél innen, igaz? – kérdezte halkan. Hevesi most sem válaszolt.

– Jól van, akkor állj ide, egészen a széléhez. Ne félj, foglak, nem esel le.

Hevesi egészen apró léptekkel a tető széléhez tipegett, Dávid érezte szívének heves ritmusát. A fiú mögé lépett, egészen közel hozzá, érezte az illatát. Odahajolt hozzá és a fülébe súgta:

– Mondd meg nekem, meg akarsz halni?

– Nem – nyöszörögte Hevesi.

– Jól van. Akkor nem öllek meg.

Hevesi hitetlenkedve nézett hátra, de Dávid egy határozott mozdulattal visszafordította a fejét.

– Mit látsz?

– Mi? – kérdezett vissza értetlenül.

– Mit látsz? – ismételte Dávid. Hevesi önkéntelenül pislogni kezdett, hogy tisztábban lásson. A gáz még mindig csípte a szemét és minden fátyolos volt körülötte, de addig erőlködött, amíg úgy-ahogy képes volt tájékozódni.

– A házakat…

– Még!

– Fényeket az ablakokban… a parkot… az iskolát… a kocsikat az úton.

– Rendben. Ha rajtam múlna, hegyeket látnál, folyókat és tavakat – suttogta Dávid. Hevesi nem értette a dolgot és kezdett pánikba esni. Minden egyre érthetetlenebbé vált és ugyanakkor egyre félelmetesebbé is.

– Látnád a várost nappali fénynél… látnád a lányokat, akikért úgy odavagy… fényeket és árnyékokat, színeket, a víz csillanását. De csak ez jutott, így erre kell emlékezned.

Hevesi érezte, ahogy Dávid ujjai megérintik a tarkóját és kétoldalt lassan haladnak előre, elhaladnak a fülei mellett és átfogják az arcát. Reszketni kezdett, attól félt, hogy Dávid egyszerűen elroppantja a nyakát vagy a következő pillanatban egyszerűen lehajítja a tetőről.

– Nem öllek meg, mert azt kérted – mondta Dávid. – De emlékezned kell erre a napra és emlékezni is fogsz, életed végéig. Ez lesz a büntetésed és a bizonyítékod arra, hogy mindez megtörtént. Emlékezz arra, ki vagyok és mi mindent tehetek veled vagy a családoddal, a barátaiddal vagy bárkivel, akit ismersz és szeretsz, már ha tudod, mi az. Emlékezz erre a napra, a látványra, a városra és…

Elhallgatott. A jelek egymás után villantak fel agyában és bár tudta, mit jelentenek, a felvillanások száma és a jelek forrásának közelsége annyira megzavarta, hogy kiesett a szerepéből.

Amikor felfogta, hogy mi történt, hirtelen úgy érezte, mintha egész teste elzsibbadt volna a félelemtől. Megpróbálta meghatározni, hány jelet észlel, de belezavarodott, csak abban volt biztos, hogy olyasmivel kell szembenéznie, amivel még soha. Ez lesz élete első igazi küzdelme és Javier nincs mellette. De talán nem is lesz rá szüksége, hiszen ő már nem ember, sokkal több annál. Lehet-e ennél jobb alkalom arra, hogy ezt bebizonyítsa? Önmagának. A világnak.

Elengedte a fiú fejét és megfordult. Pontosan azt látta, amire számított.