Az ajtóban álló lány furcsa látványt nyújtott. Olyan magas lehetett, mint Javier, hosszú fekete haja derékig ért, egy tincse befonva, hófehéren világított. Első pillantásra úgy tűnt, mintha szemei ki lettek volna festve, de Javier tudta, hogy csak dús fekete szempillái keltik ezt a hatást.

Hosszúkás arca szabályos volt, kifejezetten szép, orra kicsi, ajkai teltek. Fekete dzsekit hordott, amit elborítottak az apró ezüstszegecsek, furcsa, de Javier számára ismerős mintákat alkotva, alatta citromsárga pólót viselt. Sötét nadrágja teljesen rásimult, kirajzolva halványan nőiesedő alakját. Az összképet fekete bakancsa tette teljessé, amely furcsán otrombává tette lábait, mégis olyan kecsesen járt benne, mint egy balettcipőben.

– Gyere be!

A lány belépett, becsukta maga mögött az ajtót és körülnézett.

– Ha jól sejtem, buli volt – mondta és a nappali romjait nézegette. Javier karon fogta.

– Inkább menjünk a konyhába. Hogy kerülsz ide?

– Neked is szia, Javier, örülök, hogy örülsz, hogy eljöttem és köszönöm kérdésed, remekül érzem magam, mert újra láthatom az én drága testvérkémet, aki olyan kedves velem.

– Ez most nem a legmegfelelőbb pillanat a gúnyolódásra. Egyébként örülök neked, Juanita. Tényleg. Csak most… egy kicsit megzuhantam.

– Én is – mondta Juanita, odalépett a fiúhoz és magához ölelte. Javier a dereka köré fonta karját és magához szorította. Nagyon régen nem látták egymást, Javier kutatott az emlékeiben, mihez tudná kötni az utolsó találkozást, de semmit sem talált.

– Ezer éve volt, ne keresgélj – mondta Juanita. Javier elnevette magát. A lány megsimogatta az arcát és szájon csókolta.

– Tudod, hogy szeretlek, öcsi?

– Tudom. Én is. Csak már hozzászoktam, hogy nem vagy mellettem.

– Pont ezért vagyok itt, Javier. Most már csak mi ketten vagyunk egymásnak.

Javier nem mondott semmit, érezte, hogy Juanita egy pillanatra a valódi énjét mutatta, nem azt a nagyszájú, idegesítő kis ribancot, akit egyébként alakított.

– Mit éreztél, amikor Vasquez meghalt? – kérdezte.

– Borzalmas volt, azt hittem, meg fogok halni – mondta Juanita szomorúan. – Soha nem éreztem semmi hasonlót, de tudtam, mit jelent, Vasquez már felkészített rá. Még mindig érzem, de már nem fáj, csak tudom, hogy hiányzik valami, aminek ott kellene lennie. Alene azt mondta, mindig érezni fogjuk.

Csendben álltak egy darabig, egymás kezét fogva, a másik energiahullámait ízlelgetve. Jó volt, Javier szinte úgy érezte, egy nagyon rövid pillanatra ismét boldog. Aztán egyszerre fordultak az ajtó felé, mert megérezték Dávid ébredését.

– Gyere, bemutatom Dávidot.

– Új barátod van?

– Hát… mondjuk inkább úgy, új testvérem. Most van készülőben.

Juanita szemei elkerekedtek.

– Te átváltoztattál egy gyereket?

– Kérlek, ne kezdd! Csak nézzük meg és…

– Te tényleg egy barom vagy, Javier. Mi lenne, ha egyetlen kibaszott szabályt betartanál? Nem voltak elég világosak a törvények?

– Nem érdekel! – csattant fel Javier. – Kurvára nem érdekelnek a szabályok. Egész életemben egyedül voltam…

– Én is! Képzeld, én is! Mégsem csináltam vámpírt minden srácból, akivel sikerült dugnom. Belegondoltál már abba, mi lesz ebből?

– Igen – sóhajtotta Javier fáradtan. – Átváltoztatom, aztán boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Most mi van, féltékeny vagy? Inkább ne is mondd, már rájöttem. Te most azért jöttél, hogy elvigyél magaddal és együtt harcoljunk az Angyalok, a Régiek és az egész világ ellen, ráadásul Quassian nevében. Mert te az egész életedet Vasquez mellett töltötted és hittél neki. Elhitted, hogy ő a Messiás, az Új Faj és nekünk feladatunk van. És még mindig nem érted, hogy én pont emiatt jöttem el, mert nem akarom, hogy az egész életem arról szóljon, hogy gyilkolok, érted?

– Akkor miről szól az életed? Mi a célod, mik a terveid? Mivel vagy több, mint egy ember? Kihasználod a képességeidet, jobb lesz tőled a világ? Vagy csak vándorolsz ide-oda, néha megdugsz egy-egy kölyköt, aztán elsírod magad, mert ő meg fog halni, te meg nem és mész tovább?

Javier nem válaszolt. Hirtelen eszébe jutott minden, amit gyűlölt Vasquez és Juanita mellett. Már azt is tudta, miért volt az a furcsa érzése. Egyre közelebb érezte magához Juanitát és tudta, a találkozás után nem sokkal már erről fognak beszélgetni, újra Quassianról, a küldetésekről és mindarról, amire neki nem volt szüksége.

– Miért van az, hogy mindig marjuk egymást? – kérdezte Juanita.

– Nem tudom, de nem jó ez így. Megnézem Dávidot.

Bement a szobába, Dávid ott állt az ágy mellett, Javier óvatosan közeledett hozzá. A fiú ránézett. Odalépett hozzá és megölelte, Dávid karjai köréfonódtak. Javier elengedte magát, de készen állt arra, hogy ha szükséges, arrébb lökje vagy ha kell, leüsse, nehogy rátámadjon. Érezte, ahogy Juanita megáll mögötte.

– Ő itt Dávid – mondta neki. A lány előrébb lépett és szemügyre vette a fiút.

– Szia kölyök!

Dávid nem válaszolt, csak nézte. Javier kibontakozott az ölelésből és visszafektette a fiút az ágyba. Dávid engedelmesen lefeküdt és a fal felé fordult. Juanita a sebeket figyelte a hátán és a felőle érkező energiahullámokat figyelve azon töprengett, vajon mi vitte rá Javiert, hogy egy ilyen nyilvánvalóan alkalmatlan gyereket átváltoztasson.

Ez a kölyök gyenge, látszik rajta, hogy talán még életében nem verekedett, érződik rajta, hogy nem fogja bírni azt az életet, amit Javier szán neki. Persze öccsének mindig is egyedi elképzelései voltak arról az emberről, akit társának akar.

– El kell vinnünk innen, ezt a helyet szét fogja rombolni és akkor mi sem ússzuk meg.

– Tényleg úgy gondolod, képes lesz vámpírként élni? – kérdezte Juanita.

– Miért? Nem érzed benne az erőt?

– Nem tudom, nincs vele semmi kapcsolatom. Te változtattad át, számomra nem jelent semmit. Őszintén szólva, amennyit láttam és éreztem belőle, ez egy kislány fütyivel. Kisautó kell neki vagy játékbaba. Arra jó, hogy időnként megdugd, de vámpírként rövid élete lesz.

– Majd meglátjuk. Amikor találkoztunk, én is ezt gondoltam. De ő nem ilyen, én érzem benne a dühöt, a bosszúvágyat és az erőt. Várjuk meg, amíg átváltozik és megtanítom arra, amit tudok.

Juanita vállat vont.

– Legyen. Azt hiszem, egy ideig veletek maradok. Rajtad kívül nincs senkim, Javier és amúgy is szeretlek idegesíteni. Próbáljuk meg, hátha el tudjuk viselni egymást, jó?

– Rajtam nem múlik, most is te kezdtél piszkálni. Én soha nem szóltam bele az életedbe, pedig voltak alkalmak, amikor szívesen megtettem volna. Fogadd el, hogy én másképp élem az életem és akkor jó testvérek lehetünk.

♦

Az emberi világnak voltak előnyei. Javier képes volt megélni a civilizáció minden vívmánya nélkül, nem különösebben zavarta, ha nem talált kényelmes szállást, nem várta meleg étel és tisztálkodási lehetőség, de ha ki tudott használni valamit, amit az emberek saját kényelmük érdekében hoztak létre, gondolkodás nélkül megtette. Néha meglepte, hogy azok a társai, akikkel eddig találkozott, szinte kivétel nélkül idegenkedtek az újdonságoktól, soha nem lettek volna képesek arra, hogy hosszabb ideig nagyvárosban éljenek, számítógépet használjanak vagy autót vezessenek. Pedig ők megtehették volna. Az ő számára ez nagyobb kockázattal járt.

Sokáig töprengett, mit tegyen, hogyan juttassa vissza Dávidot a tanyára anélkül, hogy mások segítségét kelljen kérnie. Végül úgy döntött, Andrea kocsiját fogja használni. Tudta, hogy az emberek által felállított szabályok szerint nem lenne szabad vezetnie, de nem volt más választása. Éjszaka indultak el, igyekezett elkerülni a nagyobb utakat, néha csak reménykedett benne, hogy éppen arra megy, amerre kellene. Kétszer is félre kellett állnia, mert szemből rendőrök közeledtek és nem akart találkozni velük.

Ők sem jelentettek volna nagyobb akadályt, de azt már megtanulta, hogy ők valamiért fontosabbak voltak, mint az átlagemberek és az ő eltűnésüket, esetleges halálukat mindig sokkal nagyobb felfordulás követte és erre most nem volt szüksége. Más körülmények között talán még kereste is volna a lehetőséget, hogy beleköthessen egybe, egész életében gyűlölte a rendőröket, csendőröket, katonákat és egyéb fegyveres embereket, akik valamilyen módon a rendet tartották fent, mert ezeknek mindig volt valami baja az olyanokkal, mint ő.

Mostanában nem vezetett autót, egy kis időbe telt, amíg újra megszokta. Szerencsére elég magas volt ahhoz, hogy kényelmesen kilásson a kocsiból és Dávid sem okozott különösebb gondot, mivel a bajok megelőzése céljából megkötözte és a kibélelt csomagtartóba fektette. Alig várta már, hogy odaérjenek, szerette volna maga mögött hagyni az egészet.

Egy napjuk ment rá arra, hogy eltüntessenek minden áruló nyomot a lakásból. Juanita szerint nem kellett volna megtenniük, de Javier úgy gondolta, sokkal egyszerűbb lesz, ha eltűntként keresik majd Andreát, mint ha megtalálják a döbbenetes állapotban lévő holttestet a szoba sarkában. Így is lesz elég baja, amikor Dávid rákérdez majd, mi történt az anyjával. Még nem tudta, hogyan fogja megmondani a fiúnak, mit tett. Egy pillanatra még az is felmerült benne, hogy magára vállalja a dolgot, de rájött, hogy semmit sem nyerne vele, csak a meglévő problémákat súlyosbítaná. Semmit sem tehetett és ezt olyan nehéz volt elfogadni.

Felnézett az égre, a hold állásából ítélve már négy órája úton volt, Juanita félrebillentett fejjel aludt a mellette lévő ülésben. Régen oda kellett érniük, de mivel nem volt biztos abban, merre is halad tulajdonképpen, úgy tippelte, még legalább egy óra, mire megérkeznek.

Megállította az autót az út szélén, kiszállt és hátrament, hogy ellenőrizze Dávidot. Felnyitotta a csomagtartó tetejét, a halvány világításban ott feküdt a szőke fiú, összekötözött kézzel és lábbal. Aludt vagy legalábbis csukott szemmel feküdt. Javier nézte egy darabig és Vasquezre gondolt. Vajon mire gondolt, amikor ő feküdt ott ájultan az átváltozás közben? Neki is voltak kételyei? Milyen jó is lenne, ha még élne és tudna valami tanácsot adni!

Hirtelen úgy érezte, mindaz, amit eddig tett, teljesen felesleges volt. Ha Dávid megtudja, mi történt, őt fogja okolni érte, mert valakit okolnia kell. Most, hogy átváltoztatta, mellette kell maradnia, mert Dávid még nem készült fel új életére. A kérdés az, a fiú hajlandó lesz-e mellette maradni. Ha nem, el fogja engedni, mert nem akar harcolni. Talán ez túlságosan kényelmes megoldás, de úgy érezte, a fiú akarata ellenére nem tehet semmit, bármit is érezzen. Szeretetet nem lehet kierőszakolni. Újra egyedül lesz, ki tudja, mennyi ideig. Már megszokta.

Megsimogatta Dávid haját. Már az első pillanatban tudta, hogy beleszeretett. Cél nélkül sétálgatott az utcán, amikor megérezte a fiú felől érkező segítségkérő jeleket. Mivel azt is tudta, hogy többen támadták meg, azonnal odasietett. Gyűlölte, ha a kisebbeket bántják, főleg ha azt szórakozásból teszik. Emlékezett rá, mennyire megtetszett neki Dávid, ahogy ott feküdt ijedten, reszketve és amikor találkozott a tekintetük, már tudta, hogy meg kell ismernie. Sokáig nézte a fiút, újra és újra megállapította, mennyire szép és azt gondolta, nemsokára lesz egy társa, egy igazi társa, akire nagyon hosszú ideje várt.

– Már csak egy kicsit kell kibírnod – mondta Dávidnak. – Nemsokára odaérünk és akkor kijöhetsz.

Óvatosan lecsukta a csomagtartó tetejét, visszaült és elindult. Amikor néhány perc múlva egy kereszteződéshez ért, már tudta, merre jár. Gyorsított és nemsokára maga mögött hagyta az utolsó falut is. Amikor lekanyarodott az útról és poros, rossz minőségű földúton kellett továbbmennie, lelassított, egyrészt, hogy ne tegye tönkre a kocsit, másrészt, hogy Dávid épségben érjen oda.

Már kezdett világosodni, mikor megérkeztek. Begurult az udvarra, leállította a motort és néhány percig csak hallgatta a csendet, aztán felébresztette Juanitát. A házhoz ment, körbejárta és meggyőződött róla, hogy amíg nem volt ott, senki nem járt arra. Visszament a kocsihoz és kinyitotta a csomagtartó tetejét. Dávid ébren volt, éppen a kezét fogva tartó kötelet rágta szét, szemei vörösen világítottak és amikor meglátta Javiert, rámordult és a keze felé kapott.

– Mi az, kisvámpír, szökni akarsz? – kérdezte kedvesen, de Dávid már nem figyelt rá, tovább rágcsálta a kötelet, Javier látta, hogy a fiú szája véres. Egy darabig csak nézte, aztán felsóhajtott és kirángatta a kocsiból. Az ölébe vette és cipelni kezdte a ház felé. Igyekezett nem gondolni arra, ebben az állapotban mennyire nem hasonlít arra a fiúra, akit annyira szépnek talált.

Bevitte a házba és hozzákötözte az ágyhoz, majd visszament a kocsihoz, de addigra Juanita már behordta az Andrea lakásából összeszedett holmikat. Szinte csak olyasmiket hoztak el, amiknek később hasznát veszik, ruhákat mindhármuk számára, élelmiszereket, kést, pénzt és ékszereket. Utóbbiakat azért hozta el, hogy Dávidnak adja, ugyanezért hozott el egy fényképet is, ami talán egy-két éve készülhetett róluk. Úgy gondolta, Dávidnak kell majd egy emlék.

Miután mindennel végzett, kiment a ház elé és felült a kocsi motorháztetőjére. Juanita melléült és egy ideig csak nézték, ahogy felkel a nap.

– Már csak egy madár kellene, amelyik csiripelni kezd és maga lenne a tömény giccs – mondta Juanita. Javier felnevetett.

– Milyen romantikus lélek vagy!

– Csak egyedi. Amikor elégettem Vasquez testét, ugyanígy ültem egy sziklán és néztem a napfelkeltét. Azóta csak erre tudok gondolni. Persze tudtam, hogy egyszer meg fog halni, de hát bassza meg, ez megtörténhetett volna száz vagy ötszáz év múlva is.

– Hogyan halt meg?

– Körbevettek. Legalább negyvenen voltak, beszorultunk egy gyártelepre, az épületek között bujkáltunk egy darabig, de mindenütt ott voltak. Az elején tisztességesen harcoltak, ahogy szoktak, aztán megjelent pár Angyal, akiknél puska volt. Először azt hittem… nem is tudom, mit hittem, talán azt, hogy ilyen nincs. Aztán kaptam egy golyót a lábamba és egyet a mellembe, az a hátamon jött ki és kissé lelassított. Aztán megéreztem, hogy Vasquez meghalt, akkor azt hittem, fejbelőttek, de aztán rájöttem, hogy mi történt. Megvártam, amíg újra tudtam használni a lábam és egyesével elkezdtem levadászni őket.

Juanita a testvérére nézett, tekintete szomorú volt és elszánt.

– Félretettem mindent, amit Vasquez tanított, csak a bosszú vezetett. Még soha nem voltam olyan kegyetlen, mint akkor. Most már te is láthatod, hogy el kell pusztítanunk őket, mindegyiket, kivétel nélkül. Részemről vége a párbajoknak, a becsületes harcnak és ehhez neked is csatlakoznod kell. Meg kell bosszulnunk Vasquez halálát. Ha sikerül rávennünk másokat, akkor velük együtt, ha nem, akkor egyedül, de ki kell irtanunk minden Angyalt.

– Beszéltél már Régiekkel?

– Igen, de nem volt eredménye, a sok agyatlan csak annak örült, hogy Vasquez nincs többé, nem fogták fel, hogy az Angyalok nem csak minket akarnak megölni, hanem őket is. Azt hiszik, az ősi vér sebezhetetlenné teszi őket, pedig sokkal gyengébbek, mint mi. Néha arra gondolok, megérdemlik, pusztuljanak csak.

– Ketten vagyunk, mit tehetünk? – kérdezte Javier.

– Hárman. A barátod is velünk harcol majd és útközben másokat is átváltoztatunk, fiatalokat, akik…

– Hogy mit? Átváltoztatni? Nem te háborodtál fel Dávid miatt? Nem te basztál le, amiért megtettem? Most meg új klánt akarsz alapítani? Úgy látom, a következetesség nem erényed.

– Az más. A klán célja a háború. Te csak azért változtattad át, mert a farkad vezérel, ahogy mindig is. Akartál egy kölyköt, aki mindig melletted marad, de nem azért, mert a fajunk túlélése vezetett, csak a saját érdekeid miatt. Én nem dugni akarok velük, hanem harcba vinni őket, ez a különbség.

– Meg az, hogy bennem vannak még érzelmek, te meg egy pszichopata ribanc lettél – mordult fel Javier. – Ezért kár volt idejönnöd. Menj és gyilkolj, csináld a kis háborúdat, de minket hagyj ki belőle.

– Miattad is csinálom, te gyáva féreg – ordította Juanita és arcon csapta Javiert, aki hirtelen támadt dühvel kapott a lány után, de az lecsúszott a kocsiról és hátrált pár lépést.

– Azt hiszed, az idők végéig el tudsz rejtőzni előlük? Hogy téged nem beleznek ki az első alkalommal? Hogy érdekelni fogja őket a pacifista vámpír lelked? Most már első helyen vagyunk a halállistájukon és Vasquez legyőzése felbátorította őket. Senkire sem számíthatunk, a saját fajtánk röhögve fogja végignézni, ahogy megdöglünk, csak azért, mert különbözünk tőlük. Tegyem meg nekik azt a szívességet, hogy megdöglök? Hát nem! Igazad van, tényleg nem kellett volna idejönnöm.

Beviharzott a házba, Javier pedig ott maradt és szomorúan nézett utána. Lehet, hogy a lánynak igaza van? Lehet, hogy már nincs esélye annak, hogy viszonylagos békében éljenek? A jövőjük egyet kell jelentsen a gyilkolással? Talán túl régen hagyta ott Vasquezt és túl sokat élt emberek között. Juanitának lenne igaza?

A lány jelent meg az ajtóban, megvető pillantással végigmérte Javiert és egyetlen szó nélkül elment mellette. A fiú csak nézte, ahogy távolodik, de képtelen volt arra, hogy utánamenjen vagy csak megpróbálja valahogy megbeszélni a dolgot. Úgy látszik, végleg egyedül maradt.

Egy darabig még üldögélt, egy galambot nézett, amelyik ott keresgélt a porban a lábai előtt, aztán villámgyors mozdulattal vetette rá magát és hirtelen támadt dühében letépte a fejét és elhajította, majd a testet is eldobta. Bement a házba Dávidhoz, aki már várta.

– Engedj el…

A fiú tekintete olyan ártatlan volt, hogy akarata ellenére elmosolyodott.

– Hogy vagy? Szorosak a kötelek?

– Miért kötöztél meg?

– Mert még tart az átváltozás.

– Fáj… – mondta panaszosan Dávid.

– Mi fáj?

– Nem tudom… itt bent – nézett le Dávid. Javier végigsimított Dávid hasán.

– El fog múlni. Ez az átváltozással jár.

– De nagyon fáj – mondta Dávid. Javier a fiú nyakához nyúlt és egy ponton erősen megszorította. Dávid felszisszent, de a fájdalom csökkenni kezdett és néhány perc múlva tompa lüktetéssé szelídült.

– Ez mindig ennyire fáj? – kérdezte halkan.

– Nem tudom. Általában nem emlékszünk az átváltozásunkra, valószínűleg te is el fogod felejteni, ha vége lesz.

– Hogy kerültem ide? – nézett körül Dávid.

– Idehoztalak, hogy nyugodtan várjuk ki az átváltozást.

– Hol van anya?

– Neki nehezebb lett volna, mint neked, ezért megegyeztünk, hogy hazamegy és ha vége van, majd szólunk neki – mondta Javier, de nem nézett Dávid szemébe. Nem jutott eszébe jobb hazugság, de úgy tűnt, ez éppen megfelel.

– Sokáig fog tartani?

– Nem tudom, talán hetekig is. De lesznek majd nyugodt időszakok, amikor kipihenheted magad. Akkor elengedlek és szaladgálhatsz, nézelődhetsz. De addig muszáj, hogy megkötözzelek, mert az átváltozáskor az ember nem tudja kontrollálni magát. Nem akarok harcolni veled, inkább nem adok esélyt, hogy megtámadj.

– Miért ilyen ez? Miért nem lehet egyszerűbben?

– Nem tudom. Mondtam, hogy nem lesz könnyű. Sajnos nem nagyon tudok segíteni. Ha valamire szükséged van, csak mondd és hozom, de sajnos a fájdalmadat nem mindig fogom tudni csillapítani.

– Nem akarom, hogy fájjon… – mondta Dávid halkan. Javier megsimogatta az arcát és adott neki egy puszit.

– Itt leszek melletted, ha kellenék. Ne félj, kisvámpír.

– Hol van az a lány?

– Elment…

– Visszajön?

– Nem tudom. Lehet, hogy már nem.

Dávid nem válaszolt, csak feküdt és halkan szuszogott. Javier leült az ágy mellé a földre és lehunyta a szemét. Arra gondolt, Vasquez talán ugyanígy ült mellette és vigyázott rá, bár az is lehet, hogy a szobalányt hajkurászta. Egy darabig még a Dávid felől érkező energiahullámokat figyelte, ahogy lassan változnak, aztán elaludt.