Valamelyik nap kotorásztam egyet a pincében, mert kerestem valamit, ami végül nem lett meg, de találtam pár érdekes dolgot. Régi számítógép-alkatrészeket, újságokat és egyéb vackokat, úgyhogy most egy kicsit nosztalgiázni fogok.

Az első számítógép, amivel kapcsolatba kerültem, a Sinclair ZX Spectrum volt, ami akkoriban, a nyolcvanas évek közepén fantasztikusan jónak tűnt a maga elképesztő 3.5MHz-es sebességével és 48kbyte memóriájával. Igen, akkoriban ennyi is elég volt a boldogsághoz (és a processzor sem tudott 64kbyte-nál többet kezelni egyszerre).

Nyilván azok a gépek képtelenek voltak olyan teljesítményre, mint a maiak, de akkoriban már azt is gyönyörűnek találtam, hogy a nappaliban lévő nagyképernyős tévén, ahol normális esetben Derrick felügyelő nyomozott és Kudlik Juli magyarázott a Deltában, megjelenhetett a Manic Miner kis bányászfigurája és a jellegzetes nyolcbites hangzású zene mellett ugrálhattunk és kerülgethettük a ránk támadó színes izéket. Persze csak ha a szülők nem voltak otthon, egyébként maradt a kis fekete-fehér hordozható Junoszty tévé a maga összes hátrányával.

A gépet a bátyám hozta valahonnan, a mai napig nem tudom, minek, őt ugyanis nem különösebben érdekelte a dolog, néha elővette és játszott vele egy menetet, aztán szépen visszacsomagolta és eltette a szekrény aljába. Az első időkben tilos volt hozzányúlnom, mert "úgyis elrontom", aztán rájött, hogy jobb, ha engedi, mert úgyis használni fogom, ha nincs otthon, lévén nagyon érdekelt minden olyan eszköz, amin nyomogatható gombok voltak.

Ahogy teltek az évek, szinte az összes Sinclair-variánst kipróbáltam, volt keménybillentyűs Spectrum+ és magnóval egybeépített, elegáns egérszínű (már az Amstrad által gyártott) Plus2 gépem is, valamint szereztem egy sufnituningolt 80kbyte-os, keménybillentyűs változatot is, ami nagy kedvencemmé vált a plusz billentyűk, a rendes szóköz és a kurzorbillentyűk, na meg a bazi nagy reset gomb miatt, amire szükség is volt. Egyedül a floppyval egybeépített Plus3 nem volt meg, de ezt nem is bánom, úgysem tudtam volna kihasználni a többlettudást, hiszen a hozzá való 3"-os (nem 3.5"-os) lemezeket úgysem tudtam volna beszerezni.

Később kipróbáltam a Commodore64-et is, de nem tetszett, a Plus4 szintén, bár a játékok kétségkívül jobbnak tűntek és a gép hangja is profibb volt, bár ezt csak nagyon ritkán tudtam élvezni, mert a szülők (nem csak az én szüleim, hanem úgy általában) valamiért meg voltak győződve arról, hogy a számítógép tönkreteszi a tévét. Hiába mondtam nekik, hogy ezt erre találták ki, inkább hittek a számítógépet soha nem látott hatvanéves "szakértőknek", mint nekem.

Megvettem az összes Spectrum Világ nevű újságot, gépeltem a benne lévő kódokat, olvasgattam a trükköket. A Liszt Ferenc téren lévő Műszaki Könyvesboltba jártam, ma már nem tudom, létezik-e még egyáltalán.

Aztán Amigára váltottam. Megismerkedtem valakivel, akinek Amiga 500-asa volt és lenyűgözött a gép tudása, a nagy felbontás, a négycsatornás sztereó hang, nem beszélve a gép látványáról és az 512kbyte memóriáról. Az Amigának volt köszönhető egyik legnagyobb csalódásom is. Valamiért úgy gondoltam, hogy a Spectrum 48kbyte-ja után az 512kbyte azt jelenti, hogy gyakorlatilag végtelen memóriám lesz. Aztán hazavittem az Amigát, bekapcsoltam, beraktam életem első floppyját életem első meghajtójába és csodálattal néztem, ahogy kattog, villog és a végén megjelenik a Workbench (az Amiga operációs rendszere) grafikus felülete. Gyorsan megnéztem, mennyi memóriám van szabadon, hadd tapicskoljak a bitek végtelenjében - és ledermedtem a döbbenettől, amikor a gép közölte: 64kbyte. Akkor értettem meg, hogy ez egy másik világ.

Az illetőtől, aki miatt Amigát vettem, sokat tanultam. Később rájöttem, hogy kár volt hallgatni rá, mert bár igen bölcsnek és tapasztaltnak tűnt, valójában szinte semmit sem tudott a gépről. Akkoriban logikusnak tűnt, hogy miután kikapcsoltam a gépet, egy percig nem szabad bekapcsolni, hogy a vírusok elpusztuljanak benne vagy hogy csak írásvédett lemezre szabad kiadni a DIR parancsot, hiszen a gépházon lévő LED felvillanása azt jelzi, hogy a parancs adatokat (akár vírust is) ír a lemezre. Kedves ismerősöm a különböző géptípusok paramétereivel sem volt tisztában, ezért aztán az 500 Plus helyett a kevesebbet tudó 500-ast vettem meg, pedig ugyanabban az árban voltak.

Azóta tudom, hogy sokkal hasznosabb több helyen is utánanézni minden apróságnak vagy megvenni egy szakkönyvet, mint egy-egy önjelölt szakértő tanácsai alapján összeácsolni valamit. Különösen fontos ez az internet elterjedése óta.

Az Amiga megvásárlása egyébként igen érdekes körülmények között zajlott. Drága szüleim kijelentették, hogy csak akkor veszik meg nekem, ha a géppel dolgozni is lehet és megkeresem vele az árát (számukra a számítógép hosszú évekig azt a dobozt jelentette, amivel játszani lehet és minden általuk hasznosnak ítélt dologra alkalmatlan, mára eljutottak odáig, hogy a számítógéppel mindent meg lehet oldani, viszont minden általuk hasznosnak ítélt dologra alkalmatlan). Természetesen nem mondhattam mást, mint hogy ezzel a géppel két űrrepülés megtervezése között még nyitott szívműtétet is lehet végezni, így megkaptam. Boldog korszak volt, játszottam, zenéket írtam és programozni kezdtem, aztán 1-2 év múlva rájöttem, hogy váltanom kell, az igazi jövő a PC.

Első gépem egy 386DX-66 volt 4Mbyte memóriával. Lassan barátkoztam meg vele, mivel grafikailag és zeneileg az Amiga fényévekkel előtte járt, a négycsatornás sztereó hang után a gépház aljába tapasztott hangszóró elég lehangoló volt, mivel összes tudása kimerült a bekapcsolás után kierőltetett "csip" hangban. Viszont később megláttam a gépben a felépítéséből adódó logikát, megismertem az alkatrészeket és megtudtam, igazából mire jó egy processzor és miért van az alaplapon annyi kis bizbasz.

Az első hónapok kalandosak voltak, szerelni akartam a gépet, módosítani, műszerészkedni vele, ennek következtében voltak eseteim 90°-ban elforgatva visszarakott processzorral, működés közben véletlenül kirántott I/O kártyával és leejtett merevlemezzel is. Aztán lecsendesedtem, később már csak egy alkalommal fordult elő, hogy bizonyos működésbeli hiányosságokat számon kérve akkorát csaptam az álló gépház oldalára, hogy a Slot1-es, amúgy sem mérhetetlen mechanikai stabilitásáról híres processzor kiesett a foglalatból és a hűtőventillátor kábelén lógva himbálózott a gépházban.

A DOS korszakot élveztem, bekapcsolás után kis menüvel indult a gép, ahol válogatni lehetett a különböző lehetőségek között: sok hagyományos memória, EMS/XMS, CD-vel vagy anélkül (2x-es Sony meghajtó saját illesztőkártyával), hanggal vagy anélkül, egyes játékokhoz külön beállításokkal, nem beszélve a Windows 3.1-esről. Még ma is mosolygok, ha a Norton Commander 4.0-ra gondolok, a Doomra, a Duke Nukem3D-re vagy akár a Turbo Pascalra. Játékokat és programokat csereberéltünk, a szerzői jogról akkoriban senki sem hallott és bizony azt kell mondjam, így volt jó. Ha akkoriban csak az foglalkozhatott volna számítógéppel, aki jogtiszta szoftverekkel rendelkezett, talán még ma sem lenne egyetlen hozzáértő sem az országban...

A későbbi eseményekről majd legközelebb…