Péntek délután volt, Egykedvűen készülődtem, a könyvtárba mentem, mint minden pénteken, ezt beszéltük meg Juliennel. Még mindig nem értettem, miért csinálom ezt, miért fogadom el, hogy nem akar foglalkozni velem, mint a többi segítő és miért ülök vele minden pénteken együtt a könyvtárban tanulást színlelve. Ugyanakkor nem haragudtam rá, nem voltam dühös, csak nem értettem, miért viselkedik így. Azt vártam, hogy mogorva, barátságtalan és kiállhatatlan lesz, de amikor együtt voltunk, kedvesnek tűnt. Minden alkalommal megfogadtam, hogy megkérdezem tőle furcsa viselkedésének okát, de soha nem tettem meg. Talán nem voltam hozzá elég bátor, talán csak nem akartam hallani a választ. Legtöbbször csak ültünk egymás mellett és olvasgattunk vagy leckét írtunk. Julien soha nem magyarázott, mint a többi segítő, akiket minden alkalommal együtt láttam, csak néha mondott el egy-két dolgot, amikor megkérdeztem. Néha kimentünk a kertbe és sétálgattunk. Ilyenkor sem sokat beszélgettünk, elmondtam neki, mit tanultunk, de nem azért, mert valóban érdekelte, hanem mert a nevelőtanárok esetleges kérdéseire így könnyebben tudott válaszolni.

Egy kívülálló talán úgy gondolhatta, hogy a mi kapcsolatunk ugyanolyan, mint a többi segítő-apród páré, de én tudtam, hogy ennél sokkal többet kellene kapnom tőle. Néha lopva figyeltem a többieket, láttam, hogyan beszélgetnek, a segítők hogyan magyaráznak és néha azt is, hogyan cserélnek gazdát az előre megírt dolgozatok. Láttam párokat együtt nevetgélni, a délutáni szabadidőben együtt labdázni a kertben. Mi soha nem csináltunk ilyesmit és ez egy kicsit fájt. Mivel Julien nem mondott semmit, megpróbáltam kitalálni, vajon miért ilyen velem. Vadabbnál vadabb, ostobábbnál ostobább elképzeléseim voltak, de ha újra átgondoltam őket, valahogy mindig nevetségesnek találtam mindegyiket. A legvalószínűbbnek azt az elképzelésemet tartottam, hogy Julien egyszerűen nem akar segítő lenni, nem akar segíteni senkinek. Talán azért, mert nem érdeklem, talán másért. Néha beszélgettünk erről Jacques-kal és amikor arról mesélt, mit csináltak aznap Thibault-val, én egy kicsit irigykedtem rá.

A könyvtárban már ott ült Julien, egy könyvet olvasott. Amikor leültem mellé, felnézett.

– Szervusz, Marc! – mondta halvány mosollyal. Örültem ennek, mert tudtam, hogy jó napja van, talán beszélgetni is fogunk.

– Szervusz Julien! – válaszoltam és elővettem a franciakönyvemet. Egy darabig nem szóltunk egymáshoz, én az előző leckéket ismételgettem, ő pedig… biztos voltam benne, hogy nem tanult, csak lapozgatta a könyvet, a képeket nézegette, néha pedig lopva rám pillantott. Azt gondolta, nem látom, de pontosan emlékszem, hogy engem nézett.

– Mit olvasol? – kérdeztem. Julien vállat vont.

– Csak egy könyvet – mondta.

– Valóban? – kérdeztem vissza némi gúnnyal, mire rám nézett és azt mondta.

– Miért nem foglalod el magad?

– Miért nem viselkedsz úgy, mint a többi segítő? – kérdeztem. Miután kimondtam, kicsit megijedtem, mert nem akartam szóba hozni a dolgot, de már késő volt. Kimondtam és nem tehettem úgy, mintha nem történt volna meg.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte.

– Tudni akarom, hogy miért nem vagy olyan, mint a többiek? Együtt tanulnak, segítik az apródjaikat, együtt játszanak délutánonként. Ha nem akarsz segítő lenni, mondd meg az igazgatónak és talán kaphatok egy olyan fiút, aki foglalkozik velem.

Julien elkerekedett szemmel nézett rám. Valószínűleg álmában sem gondolta volna, hogy ez egyszer megtörténik. Én sem értettem, mi van velem, nem akartam bajt okozni neki, de be kellett látnom, hogy irigy vagyok a többiekre, Jacques-ra és mindegyik elsős társamra, akiknek igazi segítőjük van. Julien lesütötte a szemét és hosszú ideig nem szólt semmit. Csendesen néztem őt és azon gondolkodtam, vajon mire gondolhat most, mi lehet az, amit nem lehet megtudnom, amit nem lehet néhány szóban megmagyarázni.

– Beszélj a nevelőddel, ha akarsz – mondta halkan. Nem értettem, miért mondja ezt.

– De… azt mondtad, ha valakinek nincs apródja, az szégyen.

– Igaz. De az is szégyen, ha… – Megakadt és láttam, hogy nem tudja, folytassa-e.

– Talán ha elmondanád, megérteném – mondtam.

– Azt csinálsz, amit akarsz – mondta Julien, felállt és egyszerűen otthagyott. Sokáig néztem utána és próbáltam megérteni, mi történt. Egy dolog biztos volt, nem akar a segítőm lenni. De ez után a furcsa jelenet után már nem hittem abban, hogy a feladattal járó felelősséget akarja elhárítani, de azt láttam, hogy valami olyasmiről van szó, amiről nem akar beszélni.

A csengő hangjára ébredtem. Éles, kellemetlen hang volt, amely a kollégium minden szegletébe behatolt. Gyűlöltem, mint olyan sok mindent ezen a helyen. A fal felé fordultam és megpróbáltam újra elaludni. Nem éreztem túl jól magam, aludni akartam vagy legalábbis csendesen feküdni és nem gondolni semmire. Amikor elhallgatott a csengő, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Jólesett a csend, élveztem az ágy puhaságát és addig akartam így feküdni, amíg csak lehet. Hallottam, hogy Jacques felkelt az ágyból és tesz-vesz a hátam mögött, de igyekeztem úgy tenni, mintha nem is hallanám. Tudtam, hogy fel kellene kelnem és készülődnöm kellene, ha elkések a reggeliről, megbüntetnek. Ez általában elég ok volt arra, hogy reggelenként felkeljek, de most nem. Nem érdekelt a büntetés, megpróbáltam meggyőzni magam, hogy csak egy-két percet fekszek még, nem többet. Vagy talán hármat. De ötnél többet biztosan nem.

– Kelj fel, Marc – szólt Jacques, de nem válaszoltam. Nem akartam elkezdeni a napot, nem akartam felkelni, felöltözni, tanulni, leckét írni. Semmit nem akartam, csak feküdni.

– Hahó – mondta Jacques és éreztem, hogy az ágyam szélére ül. Nem mozdultam, pedig már végérvényesen felébredtem. Egyszerűen kíváncsi voltam, hogyan próbál felébreszteni. Valahogy megéreztem, hogy jókedve van és tudtam, hogy ilyenkor sokkal több tréfára számíthatok.

– Kényszeríteni foglak, hogy felkelj – mondta halkan. Alig tudtam elfojtani a nevetést. Jacques benyúlt a takaróm alá és megcsiklandozta az oldalamat. Felnevettem és a hátamra fordultam, mire rám vetette magát, lehúzta rólam a takarót és a következő pillanatban már egymáson feküdtünk. Egymásra nevettünk és Jacques újra csiklandozni kezdett. Megragadtam a kezét és birkózni kezdtünk az ágyon. Nem mertünk hangosan nevetni, nehogy a tanárok meghallják odakint, de így is olyan jól szórakoztunk, ahogy még talán soha. A végén Jacques két vállra fektetett.

– Győztem – mondta kajánul. A szemébe néztem és hirtelen olyan furcsán éreztem magam. Ilyet még soha nem éreztem azelőtt, valami bizsergető érzés futott át a testemen. Nem akartam kiszabadulni, csak feküdtem és néztem Jacques-ot. Éreztem, hogy valamit mondanom kellene, de képtelen voltam egyetlen szót is mondani. Szerettem volna elmondani neki, mennyire jól érzem magam és tudni akartam, vajon ő is érzi-e ezt a furcsa bizsergést, de nem szóltam, csak néztem azokat a koromfekete szemeket. Lassan elkomolyodtunk, de továbbra is néztük egymást. A szívem kalapált, de már nem a birkózástól, hanem valami egészen mástól. Jacques közelebb hajolt és a következő pillanatban megfeszült a testem és önkéntelenül is lehunytam a szemem. Éreztem, ahogy Jacques egy csókot ad az arcomra, majd hirtelen lefordul rólam. Néhány pillanatig egyikünk sem mozdult, majd Jacques kiszállt az ágyból.

– Siessünk – mondta csendesen és öltözni kezdett. Rámeredtem, de nem nézett rám. Figyeltem, ahogy vetkőzik és éreztem, hogy elvörösödök. Kiugrottam az ágyból és én is vetkőzni kezdtem. Igyekeztem nem Jacques-ra nézni, de tudtam, hogy valószínűleg neki is furcsa gondolatok járhatnak a fejében. Voltaképpen… egész kedves volt tőle. Azt hiszem, ő most már a barátom. Együtt vagyunk minden nap, sokat beszélgetünk, együtt tanulunk, már amikor Thibault nincs itt, szóval barátok vagyunk és igazán nincs abban semmi rossz, ha kapok a barátomtól egy csókot. Amikor otthon a születésnapomon eljönnek a rokonok, az unokatestvéreim, tőlük is kapok, pedig ők még idősebbek is nálam. Tehát minden rendben. De akkor miért érzem ilyen furcsán magam, miért akarom megmagyarázni önmagamnak, hogy valóban minden rendben, miért nem tudom csak úgy elhinni? Amikor kiléptem az ajtón, Jacques felém küldött egy bátorító mosolyt és ettől egy kicsit megnyugodtam, de a dolog egész nap foglalkoztatott.