Azon az estén elkezdődött valami, amit nagyon sokáig nem tudtam néven nevezni, bár talán nem is volt fontos, hogy nevet találjak neki. Sokszor gondoltam arra az estére. Hosszú ideig feküdtem ébren az ágyban, újra és újra végigpörgetve azokat a perceket, amelyek mindent megváltoztattak. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen gondolatok foglalkoztatnak majd, de most határozottan kellemesnek és izgatónak találtam a helyzetet. Lehunytam a szemem és újra láttam Jacques-ot, a koromfekete szempárt, éreztem bőre puhaságát, kezét a derekamon és azt a pillanatot, amikor úgy éreztem, mintha villamos áram szaladt volna át a testemen. Melegem lett, hirtelen feleslegesnek éreztem a takarót, lerúgtam magamról és abban a pillanatban felismertem, hogy testem valami jóleső és élvezetes módon reagál a mozdulatokra. Kezeim lassan vándorútra indultak és olyan helyekre jutottak el, ahová eddig soha, egész testemben remegtem, újra és újra végigsimogattam magam, kezeim, mintha csak valami varázslat irányította volna őket, vissza-visszatértek oda, ahol ez a csodálatos érzés a legerősebb volt.

Nem emlékszem, igazán nem emlékszem semmire, csak arra, hogy valami mindennél kellemesebb érzés töltött el, megfeszült a testem, majd elernyedt és én képtelen voltam fékezni magam. Szívem úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a helyéről, de nem bántam, nem is törődtem vele, csak arra koncentráltam, hogy ez a hihetetlen, elmondhatatlan érzés teljesen eltöltsön, körbefogjon és elringasson. Percek teltek el, vagy talán órák, talán csak pillanatok, nem tudom, de egyszer csak éreztem, hogy mintha valami tűzfolyam hömpölyögne végig a gerincemen, összeszorítottam az ajkaimat, hogy fel ne kiáltsak és mintha valami vakító fehér fénnyel robbant volna fel csukott szemhéjam mögött. Egész testem görcsösen megfeszült és mindaz, amit eddig éreztem, halvány árnyéknak tűnt amellett, ami abban a pillanatban elragadott. Soha nem éreztem magam ilyen csodálatosan, mintha lebegtem volna a levegőben, súlytalanul és gondtalanul.

Amikor lecsillapodtam, fáradtnak éreztem magam, de ez a fáradtság kellemes volt, ellazultam és még mindig éreztem valami furcsát, mintha még mindig a levegőben lebegnék. Elmosolyodtam, csodálatosan éreztem magam. Kinyitottam a szemem. A hold sápadt fénye a mennyezetre vetítette a kint hajlongó fa árnyékát. Minden olyan békés volt és csendes, ott feküdtem a puha és meleg ágyban és szép csendben elaludtam. Talán álmodtam is, valami szépet, fényeset, kéket és pirosat, szabadságot és valami mást, valami egészen mást… egy fiút, egy fekete hajú fiút.

– Mint arra emlékezhetnek az előző óráról, a francia abszolutizmus XIV. Lajos uralkodása alatt kapta meg azokat a vonásokat, amelyek végső formáját jellemezték. A XVIII. századi demográfiai robbanás következtében a lakosság száma 26 millióra emelkedett. Tovább fejlődött a kereskedelem és a manufaktúraipar, kialakult a vaskohászat, a szénbányák termelése megközelítőleg hétszeresére növekedett. A hatalmas, feudális jellegű földtulajdonok mellett szintén hatalmas tőkés vagyonok jöttek létre. Ekkor született meg az egész országra kiterjedő bankhálózat is. Mindezek ellenére az ország falusias jellegű maradt, a lakosság több mint nyolcvan százaléka valamilyen módon a földből élt. De mivel a földtulajdon kötöttségei nem változtak, ezek a feudális viszonyok megakadályozták, hogy a mezőgazdaság is ugyanolyan fejlődésen menjen keresztül, mint az ipar. Egy idő után pedig éppen ez volt az, ami akadályozta a tőkés kereskedelem és az ipar fejlődését…

Bouches úr szavai mintha nagyon távolról jöttek volna, szinte jelen sem voltam a teremben és nem is akartam ott lenni, nem akartam hozzájuk tartozni. A pad alatt Jacques kezét simogattam, éreztem bőrének selymes puhaságát és ez olyan boldogsággal töltött el, hogy szinte már mosolyogtam. Legszívesebben a kertben kergetőztem volna vele vagy a füvön birkóztunk volna, ahogy néha a szobánkban tettük esténként.

Képtelen voltam odafigyelni arra, amit a tanár mondott. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek ilyesmit érezni bárki iránt is. Mindig ő járt a fejemben, bárhol voltam és bármit tettem is. Mindig látni akartam vagy legalább tudni, hogy ott van mellettem. Tanulás közben őt néztem és amikor észrevette, pajkos mosolyt küldött felém. Ezekben a pillanatokban olyan boldog voltam, mint eddig soha, úgy éreztem, mindenkinek tudtára kell adnom, hogy boldog vagyok, mindenkinek meg kell mutatnom, hogy Jacques a barátom, hogy itt van mellettem, hogy megfoghatom a kezét. Féktelen örömöt éreztem, amelyet csak nagy nehézségek árán tudtam palástolni, de tudtam, hogy a többiek nem néznék jó szemmel. Talán azért gondoltam ezt, mert senkit nem láttam, aki kimutatta volna érzéseit, legalábbis nem jobban, mint eddigi társaim, akikkel egy iskolába jártam. Nem gondoltam egyetlen pillanatig sem, hogy ebben valami rossz lenne, egyszerűen csak féltem attól, hogy különbözzek tőlük. Megtanultam, hogy a kollégiumban mindenkit többé-kevésbé egyformának igyekeznek nevelni és nem szerencsés, ha valaki kilóg a sorból.

– Le Chatelier úr, lenne szíves folytatni? – hallottam Bouches úr hangját. Egy szempillantás alatt visszatértem a valóságba, elengedtem Jacques kezét és mentve a menthetőt, felálltam és igyekeztem rezzenéstelenül állni tanárom pillantását.

– Mikor hívta össze XVI. Lajos a rendi gyűlést? – kérdezte szelíden, de már ismertem annyira, hogy tudjam, ha rosszul válaszolok, legalább egy hétig minden nap pluszfeladatokat kapok. Tudnom kellett a jó választ és tudtam is, legalábbis… valamikor tudtam. A teremen csend volt, senki sem mozdult. Végül eszembe jutott a válasz.

– 1789. május ötödikén – mondtam nyugodtan, majd hogy mentsem a helyzetet, hozzátettem:

– Az arisztokrácia a pénzügyek rendbe hozását várta. A rendi gyűlés nemzetgyűléssé alakult, mire a király bezáratta a tanácstermet és semmisnek mondta ki az addig meghozott határozatokat.

– Jól van – mondta Bouches úr és a szemembe nézett. – Attól tartottam, nem tud válaszolni a kérdésemre és kénytelen leszek büntetést kiróni önre, de örömmel tapasztalom, hogy figyel.

Azzal visszament a katedrához és én lerogytam a székemre.

– Ha fel akartad hívni ránk az öreg figyelmét, nagyszerűen sikerült – mondta Jacques, amikor becsuktam magam mögött a szoba ajtaját. Megfordultam.

– Véletlen volt. De ha nem tetszik, hogy a kezedet fogom, soha többé nem teszem – válaszoltam és ledobtam az asztalra a könyveimet. Nem vártam volna, hogy szemrehányást tesz ezért és egy kicsit megsértődtem. Úgy gondoltam, pont az ellenkezőjét kellene tennie, örülnie kellene, hogy vele foglalkoztam.

– Megsértődtél? – kérdezte Jacques és hozzám lépett. A vállamra tette a kezét és a szemembe nézett, de elfordítottam a tekintetem. Jacques megfogta az államat.

– Mint egy duzzogó kislány – állapította meg és rám mosolygott. Ahogy belenéztem a szemébe, éreztem, hogy már nem haragszom rá. Átöleltem és magamhoz szorítottam.

– Mindig veled akarok lenni – mondtam.

– Mindig velem vagy – mondta. Megráztam a fejem.

– De nem úgy, ahogyan szeretném.

– Miért, hogyan szeretnéd? – kérdezte komolyan. Felsóhajtottam.

– Nem tudom. Olyan jó, amikor együtt vagyunk, de én félek attól, hogy egyszer valaki kopogtatás nélkül benyit és…

– Soha nem tennének ilyet, Marc. Ez egy elit iskola, mindenki tisztában van a jó modorral. Ha összedőlne az egész ház, még a tűzoltók is kopogtatnának, mielőtt udvariatlanul rád törnek és leemelik rólad Szent Mihály arkangyal márványszobrát.

Elnevettem magam.

– Így már jobb – mondta Jacques és arcon csókolt.

– Mi lenne, ha ma éjszaka nem aludnánk? – kérdeztem. Fogalmam sincs, honnan jutott eszembe a gondolat, de kimondtam és pillanatról pillanatra jobban tetszett.

– Mire gondolsz? – kérdezte óvatosan Jacques. Magam sem tudtam, mire gondolok pontosan, csak valami őrültséget akartam elkövetni, valami olyasmit, ami csak kettőnkre tartozik, ami talán egy kedves titokként velünk marad. Pontosabban… nem, ez így nem igaz. Volt valami, amit szerettem volna, de szégyelltem volna megemlíteni Jacques előtt, mert… nem is tudom, miért, de úgy gondoltam, valahogy nem helyénvaló. Megvontam a vállam. Jacques a szemembe nézett.

– Mit akarsz csinálni? – kérdezte.

– Nem tudom – mondtam és kezdtem megbánni, hogy szóba hoztam a dolgot, mert ha elmondom, amire gondoltam, talán nem érti meg, de ha nem mondom el, gyávának tarthat.

– Szóval valami őrültséget akarsz csinálni – mondta Jacques és én meglepetten néztem rá.

– Megéreztem, mire gondolsz – mondta nevetve. – Ha őrültséget akarsz csinálni, nem akadályozlak meg benne, még segítek is. Ma este olyasmit fogunk tenni, amit talán még senki ezen a helyen. Jól fogod magad érezni.

– Mi a terved? – kérdeztem kíváncsian.

– Csak nem képzeled, hogy elmondom? Meglepetés lesz. Most pedig elő azokkal a nyavalyás könyvekkel, mert ha legközelebb nem tudod a választ, itt ülhetek veled egész héten és nézhetem, ahogy dolgozol ahelyett, hogy valami értelmeset csinálnánk.

Egész délután kérdezgettem Jacques-ot, mi a terve éjszakára, de nem mondott semmit, csak a vállát vonogatta. Amikor vacsora után visszatértünk a szobánkba, eldöntöttem, hogy nem fogom többet megkérdezni. Lehet, hogy csak ugratott és egész délután azon szórakozott, hogy megpróbálom kitalálni, mire gondolt. Mivel aznap nem sokat foglalkoztam a történelemmel, nagyot sóhajtva elővettem a könyvemet és lapozgatni kezdtem. Semmi kedvem sem volt most Lajoshoz, a forradalomhoz és a jakobinusokhoz, de tudnom kellett. Újra és újra elolvastam a forradalom történetét, de a végén már arra sem emlékeztem, mit olvastam az előző oldalon. Pihenni akartam, bár nem voltam álmos. Egy kicsit türelmetlen is voltam, vártam valamire, talán Jacques-ra, talán valami másra. Valami mást akartam csinálni, mint amire ezen a helyen lehetőségem volt, mást akartam látni, mint ezeket a falakat. Egy idő után végképp eluntam a dolgot, becsuktam a könyvet és behajítottam a fiókba. Jacques az ágyán feküdt és a mennyezetet nézte. Felálltam és vetkőzni kezdtem. Jacques nem mozdult. Amikor belebújtam a köntösömbe, megnéztem az asztalon fekvő zsebórámat.

– Fél óra múlva csengetnek, menjünk fürdeni. Semmi kedvem ahhoz, hogy megbüntessenek.

– Miért nem? – kérdezte Jacques egykedvűen. – Elég nagy őrültségnek hangzik.

– Éppen azért.

– Nem te akartál valami őrültséget elkövetni?

– Jössz vagy nem? – kérdeztem kissé ingerülten. Dühített, hogy Jacques nem hajlandó beszélni arról, mit tervez. Szerettem a meglepetéseket, de ebben a helyzetben valahogy úgy éreztem, nincs helye holmi titokzatoskodásnak. Jacques elnevette magát.

– Nem megyek – mondta. Elképedve néztem rá.

– Ez a nagy terved?

– Ez.

– De…

Legyintettem és feladtam. Elindultam az ajtó felé és nagyon furcsán éreztem magam. Talán ki kellene találnom, mit tervez? Vajon azt akarja, hogy kérleljem, vagy valami olyasmi történik, amiről fogalmam sincs?

– Állj meg, Marc – mondta Jacques és felkelt. Megfordultam. Jacques odajött hozzám és megfogta a kezem, visszavezetett az ágyamhoz és leültetett.

– Nagyon türelmetlen vagy. Jól van, elmondom a tervem. Nem megyünk fürdeni.

– Ebben mi az őrültség? – kérdeztem. – Az, hogy koszos maradsz?

– Nem igazán, bár koszosnak lenni valóban őrültség. De mi elmegyünk fürdeni. Éjszaka. Kettesben. Ahogy még senki. Mit szólsz a tervemhez? – kérdezte és kacsintott. Elnevettem magam. Valóban őrültségnek tűnt. Ha valaki észreveszi, szinte biztos, hogy kicsapnak. Éjszaka egyedül a fürdőben, ez valami olyasmi, amit valószínűleg még senki nem csinált. Talán nekünk sem kellene.