Az utolsó előtti napon bementem anyám szobájába, hogy valami olvasnivalót keressek. A saját könyveimet már régen kiolvastam, Etienne bácsi könyveit is átlapoztam, de mérhetetlenül unalmasnak találtam őket, pedig többször is elhatároztam, hogy elolvasom őket. A bácsi tudósoknak szánhatta könyveit, tele volt olyan utalásokkal, nevekkel és fogalmakkal, amelyekkel soha nem találkoztam és így meg sem érthettem őket. A könyvek elfoglalták helyüket a könyvespolcomon, természetesen előkelő helyen, már csak a rokoni kapcsolat miatt is, de megfogadtam, hogy legalább egy évig feléjük sem nézek. Apám könyveit ismertem már, ő ritkán olvasott, legfeljebb vasárnaponként, de az ő könyveit talán még nehezebb volt megérteni, mint Etienne bácsi műveit. Nem maradt már választásom, anyám könyvei között kellett keresnem valamit, amivel eltölthetem az időt.

Lassan, nyikorogva tárult fel a kis könyvszekrény ajtaja. Némelyik könyvet ismertem, amikor kisebb voltam, sokszor lapozgattam őket és nézegettem a képeket. Végighúztam az ujjam egy ismerős ezüstgerinces könyvön, most már tudtam, hogy az erdőkről és a benne élő állatokról szól, emlékeztem, mennyire szerettem lapozgatni, főleg egy képet szerettem benne, amin egy róka volt látható, ahogy egy tisztás szélén áll és a fülét hegyezi. Kivettem egy másik könyvet, a borítója alapján kalandregénynek tűnt, azt gondoltam, kellemes olvasmány lesz. Ahogy visszafelé mentem a szobám felé, megláttam a római fiú szobrát és elgondolkodtam, vajon apám megengedné, hogy a szobámban tartsam? Nyilvánvalóan meg kellene indokolnom, miért akarom a szobámba vinni, de majd ki fogok találni valami jól hangzó dolgot. Később. Egyelőre hadd maradjon ott, ahol van.

Kényelmesen elhelyezkedtem a székemben és olvasni kezdtem. Sajnos nagyon hamar kiderült, hogy bár a főszereplő egy kissé kétes hírű párizsi úr, mégsem kalandregény, hanem szerelmi történet. Megfogadtam, hogy azokat a részeket átlapozom és így már nem is tűnt olyan unalmasnak. Voltak valódi és színlelt csaták, a főszereplők állandóan harcban álltak egymással, mintha nem is lenne más célja az életüknek, mint hogy egymást gyilkolják. A párizsi úrnak titkos küldetése volt és ahogy az ilyen regényekben lenni szokott, a cél előtt szerelmes lett egy színésznőbe. Itt átlapoztam néhány oldalt. A következő fejezetben az úr egy erdőben találkozott egy barátjával és arról beszélgettek, mi történt velük az alatt az idő alatt, amíg nem látták egymást. Az úr hosszú oldalakon keresztül áradozott a színésznőről, dicsérte szépségét, kedvességét, elmondta, mennyire szerelmes belé és én már éppen tovább akartam lapozni, amikor hirtelen belém nyilallt valami furcsa, ismerős érzés. Először nem tudtam, mi az, tovább akartam lapozni, de a tekintetem újra és újra visszavándorolt a monológra, újra és újra el kellett olvasnom és hirtelen rádöbbentem, mi volt az, ami ennyire megzavart.

Az úr szavai, amelyekkel leírta barátjának a nő iránti érzéseit, furcsán ismerősek voltak. Gyorsan körülnéztem, mintha attól kellene félnem, hogy valaki elrejtőzik a szobámban és kilesi a gondolataimat, majd újra átolvastam azt a részt… semmi kétség. Minden egyes szó, minden egyes érzés… ismertem őket, tudtam, egészen pontosan tudtam, miről beszél, tudtam, mit jelent, ha hevesebben ver a szívem, ha meglátom őt, tudtam, milyen az, ha valaki mellett boldognak érzem magam, ha megfogom a kezét és úgy érzem, ennél boldogabb nem is lehetek… hihetetlen, de mégis… hiszen én ugyanezt éreztem. Biztos voltam benne, pillanatról pillanatra egyre biztosabb és ahogy nőtt bennem a bizonyosság érzése, ugyanúgy nőtt bennem a félelem is. A félelem attól, hogy végül ki kell mondjam: ugyanúgy éreztem Jacques iránt, ahogy a regénybéli úr a színésznő iránt. Ezt azt jelenti, hogy a mi barátságunk talán nem is barátság, talán soha nem is volt az… hanem valami más, aminek a nevét sem tudtam eddig, de most már tudom… valami, amit úgy hívnak, hogy…

Szerelem.

Elhajítottam a könyvet, tompa puffanással állt meg a sarokban. Megijedtem tőle, megijedtem attól, ami le volt írva benne, attól, hogy amit ír, esetleg igaz. De hogyan is lehetne igaz? Ki hallott még olyat, hogy egy fiú egy másik fiúba legyen szerelmes? Még soha nem hallottam ilyesmiről. Nem kellett volna elolvasnom ezt a könyvet, talán mégis igaza volt apámnak, amikor azt mondta, hogy bizonyos könyvek nem valók egy gyerek kezébe. De akkor hogyan lehetséges, hogy amit olvastam, igaz? Honnan tudhatná az író, mit érzek Jacques iránt? Honnan ismerhetné azt az érzést, ami elfog, ha vele vagyok, honnan tudhatná, mi jár a fejemben? Teljesen megzavarodva álltam fel. Körülnéztem. A szobában semmi sem változott, de most úgy éreztem, mintha most látnám először. Kirohantam a szobából, de a folyosón megtorpantam. Hová rohanok? Mi elől menekülök voltaképpen? A folyosó végén ott állt a római fiú szobra és eszembe jutott az a pillanat, amikor lopva megcsókoltam. Mi történik velem? Miért érzek így egy másik fiú iránt? Miért zavar és miért érzem úgy, hogy ez rossz? Soha nem hallottam, hogy bárki is ilyesmiről beszélt volna. Sejtettem, mi az a szerelem, kihallgatott beszélgetésekből, pletykákból, de soha nem értettem meg. Egészen mostanáig.

A következő két nap szörnyű volt. Bárhová mentem, csak az járt az eszemben, vajon miért érzek így Jacques iránt. Nagyon zavart, hogy soha senkit nem hallottam beszélni erről és ezt azzal magyaráztam, hogy bizonyára azért, mert ez valami rossz, tiltott vagy kellemetlen dolog, amiről az emberek nem beszélnek, ahogy soha nem esik szó olyan dolgokról sem, amelyeket pedig mindenki ismer, mégsem esik szó róla egyetlen társaságban sem. Honnan tudhatnám meg, miért e titkolózás? Lehetséges lenne, hogy csak én érzek így? Lehetséges lenne, hogy senki másnak nincsenek ilyen gondolatai, csak nekem? Ez megmagyarázná, miért nem hallottam még erről. Egész nap a szobámban ültem és olyan rosszul éreztem magam, mint még soha. Azt hiszem, féltem, de hogy pontosan mitől, magam sem tudtam. Talán attól, hogy rossz és tiltott dolgot teszek, olyasmit érzek, amit nem lenne szabad és amely érzéstől meg kell szabadulnom. Talán attól, hogy más vagyok, mint a többiek, különbözöm tőlük, kívülálló vagyok más érzésekkel, más gondolatokkal. Ebédnél anyám észrevette furcsa hangulatomat, de amikor megkérdezte, mi a baj, hazudnom kellett neki. Azt mondtam, szomorú vagyok, hogy nemsokára elkezdődik az iskola. Apám elnevette magát és a maga módján vigasztalni próbált. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy úgy tegyek, mintha sikerült volna neki.

Az utolsó este, ha lehet, még rosszabb volt. Sokáig forgolódtam az ágyamban, sehogy sem tudtam elaludni. Mintha nem lett volna elég mindaz, ami eddig történt, az is eszembe jutott, hogy mi lesz, ha találkozok majd Jacques-kal. Mit fogok mondani neki, hogyan osztom meg vele félelmeimet, hogyan fogom megértetni vele azt, amit magamnak sem tudok megfogalmazni? Nyugtalanított, hogyan fogom elviselni a kollégiumot ezek után. Jacques és mindaz, amit iránta éreztem, megkönnyítette a helyzetemet, de most, amikor rá kellett jönnöm, hogy ez valami olyasmi, ami talán a legkisebb mértékben sem mondható helyesnek, úgy éreztem, nem folytathatom tovább.

Ahogy a bőröndömet cipeltem fel a lépcsőkön, abban reménykedtem, hogy Jacques valami okból nem is fog megérkezni. Talán másik iskolába fog járni, talán megbetegedett vagy családi okok miatt… kényszerítenem kellett magam, hogy ne gondolkodjak ilyen ostobaságokon. Tudtam, hogy talán már a szobában van és én képtelen leszek majd úgy tenni, mintha az utolsó néhány nap meg sem történt volna. Ahogy kinyitottam az ajtót, megkönnyebbültem vettem észre, hogy a szoba üres. A nehéz bőröndöt feldobtam az asztalra és nekiláttam, hogy elrendezzem a holmijaimat. A ruhák alatt megtaláltam a kis fekete dobozt. Az utolsó napon elmentem apámmal a városba, hogy karácsonyi ajándékot vegyek Jacques-nak. Ki is választottunk egy nagyon szép tollat, ezüsthegyűt, fekete szárút, amolyan igazi felnőtteknek való, elegáns darabot. Csakhamar kiderült, hogy nincs rá elég pénzem, de apám egyetlen szó nélkül kifizette helyettem. Egy kicsit szégyelltem magam emiatt, hiszen nem tudhatta, hogy afféle engesztelő ajándéknak szánom a tollat, cserébe azért, amit mondanom kell majd.

Amikor Jacques megérkezett, elhatároztam, hogy azonnal beszélek vele, tudnia kell, milyen gondolatok járnak a fejemben, de amikor magához ölelt, egy szempillantás alatt mindenről elfeledkeztem. Jólesett, hogy ismét itt van mellettem, de valahol belül szomorú is voltam, mert tudtam, hogy ennek nemsokára vége. A délutánt az ágyon töltöttük, beszélgettünk, elmeséltük a karácsonyi élményeinket. Jacques karácsonya valószínűleg sokkal jobb volt, mint az enyém. Alig meséltem, szándékosan elhallgattam Marcelt és mindazt, ami vele kapcsolatos volt. Azt hiszem, azért tettem, mert nem akartam, hogy Jacques esetleg féltékeny legyen rá. Vagy csupán meg akartam tartani magamnak mindazt, ami történt? Nem tudom pontosan, csak azt, hogy Marcelről eszembe jutott az a könyv és mindaz, amit olvastam és ami azóta is foglalkoztatott.

– Jacques, azt hiszem, mi valami rossz dolgot csinálunk – mondtam hirtelen. Jacques elhallgatott. Éppen arról mesélt, hogyan suhant le a hegyoldalon, életében először. Értetlenül bámult rám és ettől nagyon kényelmetlenül éreztem magam.

– Miről beszélsz? – kérdezte.

– Nekünk nem lenne szabad ezt csinálnunk – mondtam.

– De mit? – kérdezte Jacques.

– Olvastam egy könyvet… olyasmit írtak benne, amire eddig egyikünk sem gondolt. A barátságunkról…

– A mi barátságunkról? – döbbent meg Jacques.

– Nem… vagyis nem rólunk írták, de rólunk is szól. Te mit érzel, ha együtt vagyunk?

– Nem is tudom – mondta Jacques zavartan. – Miért fontos ez?

– Tudni szeretném – mondtam.

– Amikor együtt vagyunk, az olyan… szeretek veled lenni, mert te… nem tudom elmondani. Jó veled lenni – nézett rám Jacques. Láttam rajta, hogy nem érti a helyzetet.

– Szerinted minden fiú ezt csinálja? – kérdeztem.

– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Én még senkitől nem hallottam.

– Nem gondolod, hogy azért, mert ez valami tiltott dolog?

Jacques nem válaszolt, csak olyan furcsán nézett rám. Néhány pillanat múlva én éreztem magam kényelmetlenül, ezért megpróbáltam elmagyarázni neki, mire gondoltam.

– Senki nem beszél erről, senkit nem láttunk, aki ugyanazt csinálta volna, mint mi.

– Számtalan olyan dolog van, amiről még senkit nem hallottál beszélni előkelő társaságban, mégis létezik – vágott közbe józanul.

– De mi van akkor, ha mások nem csinálják ezt? Ha mások nem szeretik egymást, nem fogják meg egymás kezét és… Jacques, amit mi csinálunk, azt egy férfi szokta csinálni egy nővel, mi… soha nem hallhattál arról, hogy ezt két fiú csinálja, soha nem találkoztunk olyanokkal, akik megcsókolták volna egymást… Jacques, azt hiszem, ez nem barátság.

– Akkor micsoda? – kérdezte halkan.

– Azt hiszem, ez a szerelem – mondtam. Láttam rajta, hogy megdöbbent, de szinte azonnal magához is tért.

– Milyen könyvet olvastál te? – kérdezte. Elmeséltem neki a történetet és láttam, hogy megkönnyebbül.

– De megijesztettél, Marc! Azt hittem, nagy a baj, de szerencsére gyógyítható.

– Ne viccelj ezzel, Jacques, komolyan beszéltem! Hát nem érted? Mi valami olyasmit csinálunk, amit egyetlen más fiú sem. Ha olvastad volna a könyvet, te is értenéd. Lehet, hogy valami olyasmit csinálunk, ami tilos vagy bűnös dolog. Nem gondolod, hogy azért nem beszélnek erről, mert nem illik, mert bűnös, mert undorító?

Egész testemben reszkettem, talán a félelemtől, talán attól, hogy hiába próbáltam megértetni Jacques-kal, mi a baj, talán a visszafojtott sírástól, attól, hogy egyre inkább azt éreztem, bűnös vagyok, helytelen dolgot teszek és most, amikor lehetőségem lenne megszabadulni tőle, úgy érzem, mégsem tehetem meg. Jacques magához akart ölelni, de hátraléptem.

– Nem érted? Tényleg nem érted? Pontosan ez az, amit nem szabad – mondtam félig sírva, miközben én sem értettem, miért ne lenne szabad. Csak a könyvet láttam magam előtt és a gondolat, hogy ezt mások megtudhatják, megláthatják, megérezhetik, félelemmel töltött el, pedig még meg sem tudtam magyarázni magamnak, miért lehet ez bűn. Csak azt tudtam, hogy ha valamiről nem beszélnek, soha sehol meg nem említik, az többnyire azt jelenti, hogy…

– Térj már magadhoz – mondta Jacques és megragadta a karomat. – Úgy viselkedsz, mint egy őrült. Nem tudom, mit olvastál, de felejtsd már el! Kit érdekel, mit szabad és mit nem, kit érdekel, hogy amit mi csinálunk, jó vagy sem? Mindketten tudjuk, hogy ez jó érzés, szeretek veled lenni, szeretem, ha itt vagy mellettem és igen, szeretem, ha megsimogatlak vagy adok egy csókot. Marc, mi történt veled, még soha nem láttalak ilyennek?

Csak álltam a szoba közepén és olyan magányosnak, elkeseredettnek éreztem magam, mint még soha. Szerettem volna megérteni, mi a baj, de csak halványan éreztem, hogy mi ketten valami olyasmit érzünk egymás iránt, amit mások nem. Különbözünk a többiektől, mert máshogy érzünk és ez borzalmas volt, legalábbis számomra.

– Honnan veszed, hogy ez rossz? – próbálkozott újra.

– Csak azért gondolod, mert nem beszélnek erről? Te is tudod, hogy az emberek nagyon sok dologról nem beszélnek, de ez nem jelenti azt, hogy ezek a dolgok rosszak lennének. Különben is, mi bajunk lehet, ha szeretjük egymást?

– Meg sem próbálod megérteni – mondtam keserűen.

– Mégis, mi a fenét értsek meg? – mondta ingerülten. – Azt, hogy olvastál valami ostobaságot és most félsz, de magad sem tudod, hogy mitől? Hogy rémeket látsz, mert valami regényben nem olvastál arról, hogy két fiú is szeretheti egymást? Marc, mondj egy dolgot, ami bizonyítottan rossz ebben! Csak egyvalamit!

– Ez az egész rossz – mondtam, de már csak azért, mert szégyelltem volna bevallani, hogy nem tudok semmiféle bizonyítékot arra, hogy ez valóban rossz lenne, kivéve azt a sejtést, hogy ha a mi kapcsolatunk mindennapos lenne, arról máshonnan megerősítést kaptam volna. Biztosan hallottam volna arról, hogy más fiúk is éreznek így egymás iránt, láttam volna, hogy mások is megfogják egymás kezét.

– Bizonyítékot akartál? – kiáltottam fel hirtelen. Jacques meglepetten nézett rám.

– Itt a bizonyíték, mi magunk vagyunk azok. Talán mi nem tartottuk titokban ezt az egészet? Te sem mondtad el senkinek és én sem. Miért? Miért nem, ha nem éreztük volna úgy, hogy ezt titkolni kell? Miért nem mondtuk el senkinek?

– Mert kicsaptak volna – mondta Jacques bizonytalanul.

– Miért csapnának ki, ha mindez nem rossz?

Jacques nem válaszolt és én, bár sikerült megnyernem a vitát, mégsem éreztem jól magam. Úgy éreztem, csak saját magam előtt sikerült bebizonyítanom, hogy nem alaptalanul aggódok és biztossá tennem, hogy mindketten olyan dolgot követtünk el, amiről senki nem tudhat.

– De mit számít ez az egész?

Felnéztem. Jacques engem nézett, választ várt.

– Miért fontos neked, hogy tudd, nem követünk el semmi rosszat? Miért akarsz ennyire biztos lenni abban, hogy nem csinálunk semmi olyat, ami más számára talán rossz, de nekünk boldogságot szerez? Miért érdekel, ki mit gondol rólad?

Most én maradtam szótlan. Hiába próbáltam meg összeszedni a gondolataimat, nem tudtam elmagyarázni, miért aggódok emiatt és miért nem tudom elfogadni, hogy amit teszünk, megkülönböztet minket a többiektől. Jacques egy darabig némán meredt rám, majd hátat fordított nekem és aznap már nem is szóltunk egymáshoz.