Nehéz napok következtek. Reggelenként csendesen készülődtünk, néha egész nap nem szóltunk egymáshoz, valami furcsa, sértődöttséggel vegyes beletörődéssel viseltük az együttlétet. Jacques az első napokban úgy viselkedett, mintha ott sem lettem volna, észre sem vett, lefekvésnél nem kívánt jó éjszakát és ez nagyon fájt, már csak azért is, mert ez még rosszabb volt, mintha egyedül lettem volna. Ki tudja, hányszor gondoltam arra, hogy beszélgetnünk kellene, talán most el tudnám magyarázni neki, mit gondolok és mit érzek, de aztán rápillantottam és elszállt a bátorságom. Szinte minden éjszaka álmodtam valamit, ami az elmúlt hónapokra emlékeztetett, hol együtt fürödtünk a tengerben, hol együtt menekültünk valami elől. Néha szinte ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy odamenjek hozzá és magamhoz öleljem. A délutáni leckeírásnál néztem, ahogy a könyveit lapozgatja, néztem a kezét, hosszú, vékony ujjait és mindent megadtam volna, ha lett volna annyi bátorságom, hogy megérintsem. Senkinek nem mondhattam el, mi bánt, senkivel sem beszélgethettem el arról, mi történt velem. Magányosabb voltam, mint az első órákban, amikor ideérkeztem. Mindkettőnkben csak gyűlt a feszültség, egymás mellett éltünk, mégis egyedül. Délutánonként, ha csak tehettem, kimentem a kertbe vagy a könyvtárban ültem, de semmi nem segített. Ahogy teltek a napok, majd a hetek, ugyan valamennyivel könnyebb lett, de sejtettem, többé már nem lesz ugyanolyan, mint volt.

Egy este az asztalnál ültünk, én a másnapra feladott olvasmányt lapozgattam, ő pedig egy nyitott füzet fölé hajolt, de nem dolgozott, csak ült és firkálgatott. Csend volt, kényelmetlen csend, amelyhez az utóbbi időben mindkettőnknek volt alkalma hozzászokni. Én sem igazán figyeltem arra, amit olvastam, figyelmem elkalandozott. Egyszer csak Jacques becsukta a füzetet. Ránéztem. Ott ült, mereven maga elé nézve, majd hirtelen mozdulattal lesepert mindent az asztaláról, egy könyv kettőt bukfencezve állt meg a padlón, a füzet szinte az ajtóig csúszott. Meglepődtem vagy inkább megijedtem viselkedésétől. Jacques mindig nyugodt volt, nem tételeztem volna fel róla, hogy képes erre. Hirtelen felnézett és tekintetünk találkozott, még nem láttam ilyennek, harag és gyűlölet sugárzott a szeméből.

– Mit bámulsz? – kérdezte. A meglepetéstől meg sem tudtam szólalni.

– Minden miattad van, ez az egész rohadt helyzet miattad van. Mit bámulsz? Nem érted meg, hogy utállak, utálom ezt az egészet?

Soha nem hittem volna, hogy ilyesmit hallok tőle, meg sem tudtam szólalni. A következő pillanatban Jacques előttem termett és felrántott a székből. Megragadtam a kezét, nem mintha verekedni akartam volna vele, csak azért, mert különben elestem volna. Jacques megrázott.

– Ezt akartad? Tessék, örülj annak, hogy így látsz. Gyáva vagy és azt sem tudod, mitől félsz, de képes vagy rá, hogy engem is megőrjíts ezzel. Ennyit ért a barátság, igaz? Mit bánom én, nevezd szerelemnek vagy ahogy akarod, de akkor sincs jogod, hogy ezt csináld velem!

Hirtelen mozdulattal pofon vágott, majd az ágyra lökött. Mozdulatlanná dermedve feküdtem, fogalmam sem volt, mit kellene tennem, mit lehet egyáltalán tenni ebben a helyzetben. Kavarogtak bennem az érzések, egyszerre voltam felháborodott, szomorú, tanácstalan és tehetetlen. Csak néztem Jacques-ot és azt hiszem, lassan kezdtem megérteni. Néztem, ahogy ott áll lehajtott fejjel és nem tudtam eldönteni, hogy a következő pillanatban összecsuklik-e vagy nekem támad. Egyszer csak térdre vetette magát az ágy előtt és átölelte a derekamat. Hosszú idő telt el, mire meghallottam a hangokat. Jacques sírt. Hirtelen megsajnáltam. Soha nem gondoltam volna, hogy képes sírni, ő mindig olyan bátor volt, olyan vidám… eszembe jutott, hogy mindennek én vagyok az oka és ez nagyon szomorúvá tett. Gombócot éreztem a torkomban, de nem akartam sírni, elegem volt a szomorúságból, elegem volt mindenből, a kollégiumból, az életből, az egész világból. Csendesen kinyújtottam a kezem és megsimogattam Jacques fejét. Valamit nagyon elrontottunk és reméltem, még van lehetőségünk jóvátenni.

Feliratkoztam az irodalmi és a csillagászati önképzőkörbe. Le akartam foglalni magam, nem akartam, hogy akár csak egy szabad percem is legyen, mert akkor rögtön azon kezdtem tépelődni, mi történt és hogyan tehetném jóvá. Nem akartam Jacques-ra gondolni és arra, ami egykor köztünk volt. Reggelenként átismételtem a leckét, átlapoztam az olvasmányokat, az órákon úgy dolgoztam, mint soha azelőtt, ki is érdemeltem vele Bouches úr elismerő pillantását. A délutánokat a könyvtárban töltöttem, olvasgattam, anyagot gyűjtöttem, soha nem álltam meg, soha nem hagytam magamnak egy pillanatnyi időt sem. Nehéz volt, néha nem szívesen tettem, néha kényszerítenem kellett magam, hogy folytassam, hogy ne vágjam földhöz a könyvet és ne fakadjak sírva, ne kuporodjak be egy sarokba sajnálni magam, az elvesztett barátságot vagy szerelmet, ki tudja, hogy hívjam. Nem tudom, honnan szereztem erőt mindehhez.

A tanulmányi eredményeim egyre javultak, a tanárok elismerően beszéltek rólam és bár nem számítottam a legjobbak közé, az eredményeimre nem lehetett panasz. Amikor a március eleji vizsgáknál elküldték az értesítőt a szüleimnek, Bouches úr dicséretével, nagyon rosszul éreztem magam, hiszen csak én tudtam, mekkora áldozatot kellett hoznom ezért. A levélre válaszként érkezett csokoládét fel sem bontottam, inkább elajándékoztam, Jacques iránti árulásom jutalmának éreztem volna, ha elfogadom, így legalább megvolt a mentségem és újabb fájdalommal ajándékozhattam meg magam.

A napok kínos egyhangúsággal teltek és én mindenkinél jobban vártam a vakációt, ami még igen messze volt. Szabadulni akartam erről a helyről, szabadulni akartam Jacques-tól és mindannak emlékétől, ami itt történt. Esténként, amikor végre fellélegezhettem, elalvás előtt elfogott a vágy, kezeim újra vándorútra indultak testemen, míg egy napon rádöbbentem, hogy gondolataimban újra együtt vagyok Jacques-kal. Ez annyira megrémített, hogy megfogadtam, soha többé nem teszek ilyet. Nem gondolhatok Jacques-ra! De a vágy egyre erősödött. Hányszor éreztem, hogy nem bírom tovább, egyedül vagyok, senki nincs, akinek elmondhatnám, mit érzek és mi fáj, senki nincs, aki tanácsot adhatna vagy legalábbis elhitetné velem, hogy feleslegesen aggódok magam miatt. Azt akartam, hogy sajnáljanak, hogy megvigasztaljanak, ugyanakkor senkinek sem árulhattam el, hogy bajban vagyok.

Március vége lehetett, amikor kissé magamhoz tértem, talán a tavasz segített, talán valami más, nem tudom. Már képes voltam arra, hogy a kertben sétálgatva élvezzem a gyenge napsugarakat és örüljek a kis verébnek, amely ugrándozva keresett táplálékot magának a fűben. Nem emlékszem az első alkalomra, amikor újra beszélgettem Jacques-kal, olyan természetesen, magától értetődően jött. Persze már semmi nem volt olyan, mint azelőtt és ezt mindketten tudtuk, de már beszélgettünk. Mindketten kínosan ügyeltünk arra, nehogy szóba hozzunk olyasmit, ami a múltra emlékeztethet, semleges témáknál maradtunk, de egyfajta megkönnyebbülést éreztem, már nem kellett azon gondolkodnom, vajon mennyire gyűlöl. Már csak néhány nap volt hátra a húsvéti szünetig és mindketten örültünk, hogy hazamehetünk, ha csak egy hétre is. Megszabadulni a kollégiumtól, ez valami olyasmi volt, amire mindketten vágytunk. Nem mondtuk ki, de igazából annak örültünk, hogy néhány napot távol tölthetünk egymástól, azonban úgy éreztük, túlságosan kegyetlen lenne, ha ezt a másik szemébe mondanánk.

Sokat segített, hogy az utolsó előtti napon levelet kaptam otthonról, amelyben anyám azt írta, hogy a húsvéti szünetre meghívta Marcelt, mert úgy látta, összebarátkoztunk. Azt írta, Marcel kapva kapott az alkalmon és alig várja, hogy véget érjen az iskola. A hír meglepett, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar viszontlátom és azt sem, hogy ennyire várni fogom. Mindaz, amit Jacques iránt éreztem, összefonódott valami tilalmassal, valami bűnössel és most úgy éreztem, hogy az, amit Marcellel kapcsolatban érzek vagy gondolok, teljesen más és éppen ezért szabad. Marcel a rokonom, vele kapcsolatban nem kell félelmet vagy lelkiismeret-furdalást éreznem. Természetesen éreztem, hogy Marceltől nem kaphatom meg mindazt, amit Jacques-tól, mégis boldog voltam, hogy vele lehetek. Talán úgy gondoltam, hogy egy sokkal visszafogottabb, rejtőzködőbb kapcsolat is jobb annál, amelynek árnyékában most élek. Eszembe jutott Marcel és a szobor, az az este a szobámban és a furcsa gondolatok. Túl sokáig szenvedtem gondolataim miatt, itt az ideje, hogy végre magamra találjak. Lehetséges, hogy amit Jacques iránt érzek, tilos, de mit érek el azzal, ha emiatt saját magamat büntetem?

Valami visszatartott attól, hogy kimondjam, már nem vagyok meggyőződve arról, hogy amit tettünk, rossz és bűnös dolog. Talán azért, mert volt időm gondolkodni rajta, talán azért, mert megadtam magam vágyaimnak és elfogyott az erőm, hogy ellenálljak. Nem tudom. Egyszerűen éreztem, hogy bár ezek a gondolatok nem múltak el nyomtalanul, valamiféle bűntudatot talán mindig is fogok érezni ezzel kapcsolatban, de már nem vagyok képes arra, hogy elutasítsam a vágyat. Egyet azonban tudtam: Jacques és én már nem leszünk olyan barátok, mint azelőtt. Ehhez be kellett volna ismernem, hogy mindennek én voltam az oka és hogy azt a szenvedést, amelyben mindketten éltünk hosszú hónapokig, én és csakis én okoztam. Szégyelltem volna bevallani még előtte is, szégyelltem volna önmagam előtt, túlságosan büszke voltam ahhoz, hogy beismerjem.

A vasútállomáson búcsúztam el Jacques-tól. Mivel a szülei is ott voltak, csak egy kézszorítással köszöntem el tőle, pedig úgy éreztem, legalább egy csókot megérdemel. Láttam, hogy tekintete egy pillanatra ajkaimra téved és tudtam, hogy ő is vár valamiféle változást, talán azt hiszi, ha visszatértünk, minden ugyanúgy folytatódhat, mint annak előtte. Nem mondhattam neki semmit. Sajnáltam őt, de már új gondolatok foglalkoztattak. Egy teljes hét a Saint-Michel nélkül, a szürke falak nélkül, otthon, végre a hátam mögött hagyhatom a nyomasztó gondolatokat és egy kis időre élhetem a magam kis életét. A vasúti kocsiban behúztam az ablakon a függönyt és lehunyt szemmel igyekeztem végiggondolni, mit is várok ettől az egy héttől. Ahogy azt az első pillanatban is tisztán láttam, a középpontban Marcel áll, ő az, akitől valamit várok vagy inkább remélek. Némi lelkiismeret-furdalást éreztem ugyan, amiért arra használom fel őt, hogy elfelejtsem Jacques-ot, de azzal bíztattam magam, hogy erről szó sincs, Marcel csak egy kedves rokon, aki a vendégem lesz az elkövetkező egy hétben és akivel minden percemet együtt fogom tölteni.

Anyámék az állomáson vártak. Jólesett újra magamhoz ölelnem őket és eszembe jutott, milyen jó lett volna, ha néha ott lettek volna mellettem. Az úton mesélnem kellett, bár a márciusi értesítőben szinte minden benne volt. Apám nagyon büszke volt rám és arról mesélt, milyen nagyszerű lesz, ha jövőre nekem is lesz majd apródom, akit én tanítgathatok. Nem sok kedvem volt a dologhoz, de nem szóltam közbe. Nem akartam apródot, nem akartam, hogy büszkék legyenek rám, gyűlöltem a kollégiumot, de sajnos mindebből egyetlen szót sem árulhattam el nekik. Egy kicsit nevetségesnek is tartottam a dolgot. Ők csak azt látták, hogy a karácsonyi szünet óta sokat javultak az eredményeim és a tanáraim elégedettek velem. Fogalmuk sincs arról, miért történt ez és mennyit szenvedtem közben. Talán így van ez jól, nem is akartam őket elszomorítani, csak arra gondoltam, kezd kicsit sok lenni a titok, amiről nem beszélhetek, amit senkivel nem oszthatok meg.

Marcel másnap délelőtt érkezett meg. Örültem neki, bár pontosan nem tudtam, mit is vártam ettől a néhány naptól. Legőszintébb pillanataimban azt gondoltam, hogy azért örülök, mert így lesz alkalmam elfelejteni Jacques-ot és azt, ami az utóbbi hónapokban történt, Marcel talán még pótolni is tudja Jacques-ot.

Minden aggodalmam ellenére a szünet néhány napja a lehető legszebb volt, Marcel elfeledtette velem mindazt, ami miatt olyan keservesen éreztem magam a kollégiumban. Kedves volt, barátságos és vidám, én pedig úgy ugráltam körülötte, mint egy kisfiú. Kergetőztünk a kertben és birkóztunk a füvön, kavicsokat gyűjtöttünk a patakparton és versenyeztünk, ki tudja a legmesszebbre hajítani őket. Bár nem volt ugyanolyan, mintha Jacques-kal lettem volna, jól éreztem magam.

A legfurcsábbak azok a pillanatok voltak, amikor úgy éreztem, ebben a helyzetben Jacques és én sokkal közelebb kerültünk volna egymáshoz. Séta közben megfogtam Marcel kezét, amit engedett és ilyenkor nagyon örültem, de ha meglátott közeledni valakit, azonnal elengedte. Kettesben sokkal kedvesebb volt. Esténként a szobámban üldögéltünk. Vacsora után Colette mindig felhozott egy-egy tányér süteményt és egy kancsó limonádét, majd cinkosan a szájára tette az ujját, így jelezve, hogy erről senki nem tud. Így hát süteményt majszolgattunk, közben beszélgettünk, hemperegtünk az ágyon vagy éppen párnacsatáztunk és úgy viselkedtem, mintha újra tízéves lennék. Az esték voltak a kedvenceim, mert újra minden olyan volt, mint amikor kicsi voltam. Ezekben a percekben elfelejtettem mindent, a kollégiumot, Jacques-ot, az ostoba félelmeimet, gyávaságomat, a barátságomat, amely talán épp most hullott szét, egyszerűen csak jól éreztem magam és azt akartam, hogy ezek az esték soha ne múljanak el. Igazából nem jutottam olyan közel Marcelhez, mint Jacques-hoz, de azt hiszem, nem is lett volna értelme, hogy ezt várjam.

Úgy láttam, Marcel élvezi a velem töltött időt és ez fontos volt számomra. Tudtam, hogy nem pótolhatja Jacques-ot, felismertem, hogy ártatlan törleszkedése mögött nincs ott az ő vágyakozása, mindketten mást várnak tőlem, bár sejtettem, hogy Jacques esetében már csak múlt időben beszélhetek erről. Azt hiszem, ez volt az az időszak, amikor magamra találtam vagy legalábbis megtanultam, hogyan hazudjak erről magamnak. Reggelenként örültem, hogy itt van mellettem Marcel és esténként kissé elszomorodtam, amikor magamra hagyott. Segített nekem abban, hogy elfogadjam a történteket és a helyére tegyem a dolgokat. Néha magam is megdöbbentem, milyen világosan láttam a dolgokat. A komoly és komor gondolatok között olyan jó volt ismét gyereknek lenni, talán ez segített nekem, hogy később újra és újra, ki tudja hányadszor átgondoljam érzelmeimet és végre elfogadjam a helyzetet. Feladtam a küzdelmet, nem akartam már magamat büntetni azzal, hogy végleg elfordulok Jacques-tól, hiszen ő a barátom. Tudtam, hogy amit iránta érzek, nem az, amit a többi fiú érez a barátja iránt és ez, ha már nem is aggasztott annyira, mint korábban, arra kényszerített, hogy kapcsolatunknak ezt a részét ne engedjem a felszínre.

A húsvéti szünet után visszatértem a kollégiumba és az első este megkértem Jacques-ot, beszélgessünk az utolsó néhány hónapról. Nem volt könnyű. Kísértést éreztem, hogy mindent félredobva ugyan­ott folytassuk, ahol karácsony előtt abbahagytuk, de mégsem tettem. A dolgok így is működtek, Jacques elfogadta az új helyzetet, bár néha célzásokat tett arra, mennyivel egyszerűbb lenne, ha ismét minden olyan lehetne, mint régen. Voltak pillanatok, amikor én is ezt gondoltam, de valami, talán valamiféle büszkeség meggátolt abban, hogy beismerjem.

Így telt el az iskolaév. A bizonyítványosztás után hazautaztam és elkezdődött a nyári szünet. Jacques-kal igen komoly levelezést folytattunk, pedig azt hittem, szeptemberig nem is fogok hallani róla. Sikerült néhány félreértést tisztáznunk, bennünk maradt kis sértődéseket elsimítanunk, megbeszélnünk. Sokkal könnyebb volt, mint ha személyesen beszéltük volna meg, elmaradtak a sértődések, a viták, a duzzogások, mindkettőnknek volt ideje, hogy átgondolja, mit válaszol. Az igazat megvallva neki sokkal több sérelmet kellett elviselnie, mint nekem és hálás voltam neki, amiért kitart mellettem. Sokszor tett célzást mindarra, ami kettőnk között történt, de soha nem reagáltam rá. Tudtam, hogy neki is hiányzik mindaz, ami nekem, de ő képes volt arra, hogy egy vállrándítással elintézzen bizonyos dolgokat, míg én nem. Neki soha nem voltak kételyei azzal kapcsolatban, amit csináltunk, nem akarta elhinni, hogy ez rossz vagy tiltott dolog és én csodáltam ezért. Jacques a barátom volt és az is maradt, később ő lett az egyik biztos pont az életemben.

Nyár közepén a tengerhez mentünk nyaralni. Magunkkal vittük Marcelt is, aminek nagyon megörültem. Kissé furcsa volt ugyan apám engedékenysége és anyám néha kissé túlzott gondoskodása, amellyel Marcelt kitüntette, de hamar túltettem magam rajta, hiszen csak az volt fontos, hogy ott van velem. Visszaemlékeztem a Jacques-kal együtt a kertészlakban eltöltött órákra, beszélgetéseinkre. Közös terveink között szerepelt egy tengerparti nyaralás, úgy terveztük, hogy megteremtjük saját kis édenkertünket, ahol azt tehetünk, amit csak akarunk. Nem sikerült. Jacques-kal már nem lesznek közös nyaralások, titkok és emlékek. Talán ezért is vártam ennyire ezt a két hetet, jobban, mint eddig bármi mást. Nem tudtam volna megmondani, mire számítottam, csak reméltem, hogy valami olyasmi fog történni velem, ami újra olyanná tesz, amilyen voltam. Így is történt. Életem talán legszebb napjait töltöttem ott, Marcel és én nagyon közel kerültünk egymáshoz. Nem annyira közel, hogy az megsértette volna az általam felállított és azóta ezerszer megátkozott szabályokat, de tudtam, hogy szeret és én is szeretem őt. A szabályok is finomodtak, némelyiket sajátosan értelmeztem vagy megváltoztattam és bár tudtam, hogy becsapom magam, amikor azt mondom magamnak, hogy még mindig ezek szerint élek, mégis jó volt azt hinni, hogy semmi olyat nem teszek, amit nem lenne szabad. Marcel egy kicsit olyan volt már, mint az öcsém, el sem tudtam volna képzelni korábban, hogy valaha így fogok érezni valaki iránt, akit csak néhány hónapja ismerek igazán, de minden vele töltött perc örömet okozott és ez volt a fontos. Egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy talán Jacques elvesztéséért cserébe kaptam Marcelt, kárpótlásul.

Azt hiszem, elégedett voltam a cserével.

Akkor még nem tudhattam, hogy hosszú ideig nem fogom látni. A nyár végén ugyanis Jean-Francois eltűnt. Később rájöttem, ha Marcelen kívül másokra is figyeltem volna, megtudhattam volna egyet s mást Jean-Francois-ról, azokról az emberekről, akikkel az utóbbi időben barátkozott és arról, mi történik vele, de akkor semmi más nem számított, csak az, hogy jól érezzem magam. Apám mondta el, hogy mindketten elköltöztek és sokáig nem fogjuk látni őket. Nem értettem a dolgot, de apám nem mondott sokat és később sem tudtam meg szinte semmit, pedig minden jólneveltségemet félretéve kémkedni kezdtem szüleim után, hallgatóztam és titokban apám néhány levelét is elolvastam, de szinte semmit nem tudtam meg belőlük. Apám egy magánnyomozó cégtől kapott néhány levelet, de ezeket gondosan elzárta. Tudtam, hogy pénzt küldött valakinek, mert láttam a csekket, amelyen egy meglehetősen nagy összeg szerepelt. Hiába kérdezősködtem, semmiféle választ nem kaptam, így nem tehettem mást, mint hogy beletörődtem abba, hogy Marcelt is elvesztettem. Távozása mégis segített, jobban, mint bárki vagy bármi segíthetett volna.

Egy délután végiggondoltam mindazt, ami velem történt és rádöbbentem, hogy hosszú időn keresztül ostoba szabályokkal vettem körül magam és inkább azokban hittem, mint saját magamban. Nagy árat fizettem ezért, elvesztettem Jacques-ot és elvesztettem Marcelt is. Ugyan tisztában voltam azzal, hogy Marcel elvesztésének ehhez semmi köze, de szükségem volt arra, hogy ezt is az ostoba szabályokra hárítsam, így nyugodt szívvel mondhattam ki, hogy már nincs szükségem rájuk. Szinte újjászülettem, már nem éreztem szükségét annak, hogy azon tépelődjek, mit érzek, mit szeretnék és képes lettem arra, hogy azon gondolkodjak, mi lesz, ha visszatérek a kollégiumba. Reméltem, hogy újra barátok lehetünk Jacques-kal, még ha kicsit másképp is, mint eddig és az újévben ugyanolyan érdekes kalandok várnak ránk. Lesz egy apródom is… ezen sem gondolkodtam még, egy másik fiú, akit az én gondjaimra bíznak és akire nekem kell vigyáznom, tanítanom kell, segítenem neki, hogy beilleszkedjen… vajon milyen lesz? Titkon reméltem, hogy hasonlítani fog Marcelre, de azt sem bántam volna, ha olyan lesz, mint Jacques… vajon ki lesz ő?