– Egy hét – mondta valaki a háta mögött. Dávid odakapta a fejét. Szinte közvetlenül mögötte Juanita guggolt és őt nézte. A lány szemügyre vette a hullát és a nyakán ejtett sebet.

– Milyen egy hét?

– Nagyjából ennyi van hátra az életedből, ha nem állítod le magad, te idióta. A park kellős közepén állsz neki enni? Ha így folytatod, napok kérdése, hogy megjelenjenek az Angyalok. Sokkal nagyobb rutinjuk van a keresésben, mint hinnéd. Azt sem vetted észre, hogy itt vagyok mögötted, akár le is döfhettelek volna és hogy őszinte legyek, megfordult a fejemben, mert te egy két lábon járó kockázat vagy. Semmit nem tudsz és ránk is veszélyt jelentesz.

A lány szemei szinte izzottak, hangjából sütött a düh és a megvetés. Dávid szembefordult vele és harciasan ránézett, de Juanita csak egy gúnyos félmosolyt küldött válaszul. Közelebb csúszott, félrelökte a fiút és a hulla fölé hajolt. Dzsekije alá nyúlt, kis tégelyt vett elő, abból szürkés port szórt a testre, majd maga után rángatva a fiút, arrébb mentek.

Dávid visszanézett és mintha valami nagyon halvány, kékes fényt látott volna a bokrok között. Nem tudta, mit tegyen, ez a hang nagyon nem tetszett neki, úgy érezte, senki nem beszélhet vele így, de azzal is tisztában volt a lánynak igaza van. Juanita folyamatosan pásztázta a környéket, egyetlen szó nélkül rángatta végig a fiút a telepen.

– Hol van Javier? – kérdezte Dávid, amikor már a házban voltak. A lány lehunyta a szemét, néhány másodpercig összpontosított, aztán a fiúra nézett.

– Már jön, eddig téged keresett. Mégis mi a lófaszt gondoltál, amikor leléptél, mi? Biztos vagyok benne, hogy Javier elmondta, még nem állsz készen arra, hogy egyedül mászkálj.

– Meg kellett tudnom, mi van anyámmal!

– És? Megtudtad. Most jobb? Elmondtuk volna. Javier miattad nem akarta, hogy ne szenvedj feleslegesen. De ha tudni akarod, te ölted meg.

Juanita dühösen állt meg az ajtó előtt, megvárta, amíg Dávid kinyitja az ajtót. Bementek, a lány gondosan körbejárta a lakást, aztán intett a fiúnak, hogy felkapcsolhatja a villanyt. Figyelte, ahogy Dávid nekidől a falnak, érezte, hogy most nagyon rosszul érzi magát. Hirtelen megsajnálta.

– Nem te vagy a hibás – mondta neki egészen szelíd hangon. A fiú nem válaszolt és Juanita nem erőltette a társalgást, bevonult a nappaliba és végignyúlt a kanapén. Dávid csak nézett maga elé és arra gondolt, ha most valaki megkérdezné, inkább a halált választaná.

Néhány perc múlva megérkezett Javier, Dávid nem akart találkozni vele, inkább a szobájába ment, ott megállt az ablak előtt és nézte az ismerős házakat. Eddig bármi is történt vele, a szobájában ülve úgy érezte, teljes biztonságban van, ott semmi sem árthat neki. De most már csak egy szoba volt, amelyhez, úgy érezte, egyre kevesebb köze van. Egészen eddig azt hitte, pontosan tudja, milyen érzés, ha az ember nem tartozik sehová, de most rájött, hogy fogalma sem volt róla. Anyja nem létezik többé, a világ idegenné és félelmetessé vált.

Javier megállt az ajtóban.

– Beszélnünk kellene…

Dávid megfordult. Javier nem tűnt ingerültnek, mintha csak tudta volna, min megy keresztül. Egy pár pillanatig csak nézték egymást, aztán Javier odalépett hozzá és átölelte. Ez volt minden, amit tehetett és úgy tűnt, ennyi elég. Hosszú percekig álltak így, majd Javier lassan mozdult, kibontakozott az ölelésből és az ágy felé indult, maga után húzva Dávidot. Kényelmesen elhelyezkedtek, Dávid odafész­kelte magát Javier mellé és a vállára hajtotta a fejét.

– Amikor először találkoztam anyáddal, olyan idős volt, mint te – kezdte Javier. Igyekezett tárgyilagos maradni, elmesélte az egész történetet Andreáról, Gergőről és a falubeliekről, azt az estét, amikor Andrea elárulta őt és az éjszakát, amikor Gergő meghalt. Arról is mesélt, hogy bosszút fogadott és végül miért nem ölte meg.

– Azt mondtam, ha elenged téged, életben hagyom. Nem ölhetem meg a testvérem anyját, de megszöktetett, ezzel vállalta a kockázatot, hogy meghalhat. Elmondtam, mi fog történni, de nem hallgatott rám. Ne akard magadra vállalni, nem a te hibád, bár te tetted, de akkor nem voltál önmagad, ezért senki sem hibáztathat. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam megakadályozni.

– Mi lesz velem?

– Tudom, mit érzel, ezt már én is átéltem. Amikor megértettem, mi vár rám, azt gondoltam, mindez Vas­quez hibája és meg akartam ölni. Csak azért mondom, hogy ha meg akarod próbálni, hát rajta, de nincs értelme. Semmin sem változtatna. Az új életért mindenkinek áldozatot kell hoznia, ne gondold, hogy a tiéd nagyobb volt másokénál.

– És ha… te is meghalsz? Akkor tényleg egyedül maradok, Juanita utál engem, mást pedig nem ismerek. Mi lesz velem?

– Én nem szoktam meghalni. Juanita pedig ugyanúgy foglalkozna veled, mint én. Tudom, nem hiszed el, pedig így van, most már testvérek vagytok. A testvérek pedig vigyáznak egymásra.

– Haragszik rám…

– Abban igaza van. Megszöktél, pedig még nem voltál felkészülve arra, hogy egyedül mászkálj. Szerencséd van, hogy nem figyeltek fel rád az Angyalok. Hány embert öltél meg?

– Az egyik fiút, aki megvert és egy tanárt.

– A fiúval mit csináltál?

– Semmit. Igazából nem is én öltem meg. Verekedni akart, én csak ellöktem, beverte a fejét a járda szélébe és meghalt. Otthagytam.

– Az baj. Ha már ölsz, el kell tüntetned a hullát és ezt is meg kell tanulnod, ahogy minden mást. Reggel összepakolunk és elmegyünk innen. Soha többé nem jövünk vissza, veszélyes lenne.

– De... nekem muszáj itt maradnom!

– Nincs itt semmi, amiért maradnod kellene.

– De van. A bosszú. Meg kell tennem, különben mi értelme volt az egésznek?

– Hányan vannak még?

– Már csak egyvalaki. Őt nekem kell elintéznem. Muszáj, nem érted? Miatta történt minden.

– Jó. Elmegyünk hozzá.

– Nem! Nekem kell bosszút állnom mindenért, ami történt. Egyedül. Képes vagyok rá. Megteszem és utána elmegyünk, mert akkor már tényleg nem lesz semmi, amiért maradnom kellene.

Javier elgondolkodott. Vajon ő mit tenne Dávid helyében? Tudta, hogy Juanita megint hülyének fogja tartani és talán igaza is lesz, de a bosszú fontos dolog.