Harmadik rész: Zuhanás

Furcsa, hogy az ember milyen rövid idő alatt képes megváltozni, milyen kevés idő kell ahhoz, hogy azt mondhassa, már nem ugyanolyan, mint akár csak néhány héttel vagy hónappal ezelőtt. Én sem voltam ugyanaz a fiú, aki fél évvel ezelőtt először lépett be a kollégium falai közé, másképp gondolkodtam, éreztem és viselkedtem. Ahogy az ember idősebb lesz, gyarapodnak ismeretei a világról, az emberekről és mindarról, ami körülveszi, természetes, hogy változik, de az én esetemben másról volt szó. Az a Marc-Antoine Le Chatelier, aki csendes, visszahúzódó, engedelmes és szófogadó gyermekként lépett be e falak közé, már nem létezett. Rádöbbentem, hogy az az élet, amit eddig éltem, nem volt teljes, mert nem ismerhettem azt a valamit, amivel itt találkoztam először és ami felforgatta addigi egyszerű életemet. Megismertem Davidot, egy nálam egy évvel fiatalabb fiút, akit első kollégiumi éve alatt segítenem kellett. A kapcsolatunk egyszerű barátságnak indult és egyik pillanatról a másikra szerelemmé változott. Teljes szívemből szerettem őt és bármit megadtam volna, hogy magam mellett tudhassam, nézhessem, csodálhassam, megérinthessem és megcsókolhassam. Új életem értelme lett ő, aki imádtam és csodáltam.

Soha nem gondoltam volna, hogy egy napon így fogok érezni valaki iránt, akit a világ előtt legfeljebb barátomnak nevezhetek, ám szerelmemnek semmiképpen, de megtörtént és én büszke voltam arra, hogy így érzek, büszke voltam magamra, a szerelmemre és valahogy úgy éreztem, hogy a többiek, akik nem tapasztalták meg ezt a különleges és csodálatos érzést, valahogy kevesebbek. Néha megijedtem saját gondolataimtól és arra gondoltam, hogy talán mégis Briand atyának van igaza, aki a kísértésekről és a lélek tisztaságáról beszélt nekem és azt mondta, a gonosz sok alakban képes jelentkezni és néha csak akkor vesszük észre, hogy a markában tart minket, amikor már késő. Soha nem voltam biztos abban, hogy hiszek-e isten létezésében és abban, hogy mindent lát, ami történik a földön, de amióta felismertem, mit érzek David iránt, azt akartam, hogy ne létezzen és ne lásson mindent, ne lásson engem és Davidot és ne tudjon rólunk semmit.

Ahogy egyre tisztábban láttuk helyzetünket és lehetőségeinket, világossá vált, hogy ha valaki tudomást szerez arról, mi az, ami a barátságon felül összekapcsol minket, mindent elveszthetünk, tehát titokban kellett tartanunk, a segítő és az apród szerepében kellett élnünk és csak percekre szabadulhattunk fel és lehettünk azok, akik valójában voltunk. Legjobb barátommal, Jacques-kal is megromlott a kapcsolatunk, bizonyos félreértések és a féltékenység miatt, amelyet David iránt érzett annak ellenére, hogy az ő apródja, a kis Pierre többet adott és adhatott neki, mint én. Egy szerencsétlen eset miatt úgy tűnt, elveszítettem Jacques-ot és Davidot is, minden olyan reménytelennek és feleslegesnek tűnt, hogy közel jártam ahhoz, hogy feladjam a küzdelmet, semmi nem érdekelt és eredményeim is annyira leromlottak, hogy erre tanáraim is felfigyeltek. Bouches úr személyesen ellenőrzött engem, Davidot pedig Zober vonta felügyelete alá, akiről addig nem is nagyon hallottam, de igen hamar kiderült, hogy a volt jezsuita szerzetes megsejtett valamit a köztünk lévő kapcsolatból és megpróbálta meggyőzni Davidot arról, hogy vessen neki véget, mert ez a kapcsolat veszélyes és a számára csak rosszat hozhat. Miután összeszedtem bátorságomat és elmentem Davidhoz, egyrészt azért, hogy figyelmeztessem a veszélyre, másrészt azért, hogy elmondjam neki, mindennél jobban szeretem, kibékültünk, megbocsátottuk egymás tévedéseit. A karácsonyi szünet egy részét együtt töltöttük a kastélyunkban és ez a néhány nap életem egyik legszebb és legmeghatározóbb időszaka volt, kapcsolatunk végre kiteljesedhetett és megismerhettünk egymást oly módon, amelyről eddig csak álmodoztunk. Szerencsére egyikünk szülei sem sejtették, hogy a segítő és az apród szerepe csak álcája a kettőnk közötti kapcsolatnak és ez így volt jó. Sokat tudtunk már az emberekről, a vallásról és az általa irányított gondolatokról, az értetlenségről és az álszent viselkedésről ahhoz, hogy tudjuk, hallgatnunk kell és örülnünk minden pillanatnak, amelyet egymással tölthetünk.

 Az utolsó együtt töltött órák egyszerre voltak fájdalmasak és csodálatosak. Jobban szerettük egymást, mint bárki mást ezen a világon, de tudtuk, hogy el kell válnunk és hiába találkozunk néhány nap múlva, ezt a felhőtlen boldogságot csak hosszú hónapok múlva érezhetjük ismét. A pályaudvaron egymás nyakába borultunk és lopva váltottunk egy utolsó röpke csókot. Könnyes szemmel integettem Davidnak, amíg csak el nem tűnt szemem elő és úgy éreztem, mintha örökre vettünk volna búcsút egymástól. Ez a néhány nap változtatott meg, ekkor született meg az a Marc-Antoine Le Chatelier, aki egy hideg január eleji napon visszatért a kollégiumba és tudta, hogy újabb fél évig az engedelmes diák álcáját kell hordania.

 Az első napon találkoztam Jacques-kal, aki szokásától eltérően komoly, sőt komor volt, nem viccelődött, mint máskor, érezhető volt, hogy a karácsonyi szünetben vele is történtek olyan dolgok, amelyek nagy hatással voltak rá. Csendesen üldögéltünk a szobánkban egymás mellett az ágyamon és beszélgettünk. Az utolsó szabad délutánunk volt, másnap kezdődött az iskola és mindaz, ami miatt annyira vágytunk a szabadságra. Csend volt, de nem a béke és a nyugalom csendje, hanem a várakozásé és a csüggedésé.

– Pierre azt mondta, talán jobb lett volna, ha nem adatik meg nekünk a szabadság, akkor nem vágynánk rá ennyire – mondta Jacques. Igaza volt, talán valóban az lett volna a jobb, ha nem ismerjük meg azt az érzést, amelynek hiánya olyan szürkének és feleslegesnek láttatta az életet.

– Valóban szabadok voltunk – folytatta. – Neked elmondhatom, mert tudom, hogy a barátom vagy. Szabadok voltunk, a szó minden értelmében. Oda mentünk, ahová csak akartunk és azt tettünk, amit csak kívántunk. Tudom, hogy tudod, mire gondolok. Briand atya halálos bűnökről beszél, elkárhozásról és helytelen cselekedetekről, de soha nem beszélt arról, mi az az öröm. Egy anyagtalan, testtelen lényt szeretni nem jelent semmit ahhoz képest, ha magadhoz ölelhetsz valakit, aki szeret, ha érezheted a teste melegét, az ajka puhaságát és mindazt, amit egy szerelmes adni tud. Mit tudhat erről egy pap?

– Tudom, mire gondolsz – válaszoltam. – Én is úgy éreztem, hogy legszívesebben soha nem léptem volna át ennek a helynek a küszöbét és inkább elbujdostam volna valamerre, ahol az lehetek, aki vagyok.

– Azt hiszem, még soha nem voltam olyan boldog – nézett rám Jacques. – Pierre szülei nagyon megkedveltek. Egy kis lelkiismeret-furdalásom is volt, amikor a bátyja azt mondta nekem, hogy féltette az öccsét, mert a kollégiumokról sok mindent lehet hallani és olyan fiúkkal is összehozhatja az embert a sors, akikkel nem kellene. Azt mondta, hogy örül, amiért ilyen barátja van Pierre-nek. Ami a legrosszabb volt, hogy nem tudtam volna megmondani, miért éreztem ezt, hiszen én nem akartam tőle semmi rosszat. Tudtam, hogy mire gondol és azt is pontosan tudtam, hogy mindaz, amire gondolt és amit nem nevezett néven, már megtörtént vagy meg fog történni köztünk. Rámosolyogtam és megnyugtattam, hogy amíg én Pierre mellett vagyok, semmi ilyesmi nem fog történni vele és közben olyan rosszul éreztem magam, amiért ismét hazudok. Persze nem tehettem mást, hazudnom kellett, de akkor is rossz volt.

Mit is mondhattam volna erre? Azt, hogy nekem is voltak és vannak hasonló gondolataim? Hogy egyre több hazugságot kell mondanom és egyre több emberben kell megerősítenem azt a hitet, hogy nem történt semmi, miközben legszívesebben az arcukba vágnám, hogy igen, igazuk van, szeretem Davidot és ő is szeret engem. De nem teszem, mert gyáva vagyok, mert félek attól, ami rám várna és attól, amit az emberek gondolnának rólam és rólunk.

Jacques felkelt, odalépett a szekrényéhez és kivett az egyik polcról egy kis csomagot. Visszajött, leült mellém és felém fordult.

– Ezt neked hoztam – mondta és rám mosolygott. – A városban sétálgattunk, amikor ezt megláttam és úgy gondoltam, örülni fogsz neki.

– Köszönöm – mondtam és elvettem a csomagot. Kibontottam. A kis fehér dobozban egy faragott elefántcsont nyelű bicska feküdt. Kivettem és kinyitottam a pengét. Fényes volt, díszes, de nem hivalkodó levélszerű véséssel. Nagyon tetszett. Jacques-hoz hajoltam és arcon csókoltam. Egyszerű baráti csók volt, semmi több és Jacques is érezte ezt. Egy kicsit megnyugodtam, mert tudtam, hogy mindaz, ami karácsony előtt történt, már a múlté és ismét barátok vagyunk és azok is maradunk.