Két hét telt el rettenetes bizonytalanságban. Néha úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, úgy éreztem, hogy a tanárok figyelnek bennünket, minden egyes szavuknak jelentőséget tulajdonítottam és néha még éjszaka is azon töprengtem, vajon miért mondták ezt vagy azt. Jacques még rosszabb állapotban volt, mélységes rosszkedve és dührohamai egymást váltották, egyre többször éreztem azt, hogy eljön majd az idő, amikor valami meggondolatlanságot fog elkövetni, amivel ha lehet, még ennél is rosszabbra fordítja a helyzetet. Daviddal alig találkoztam, bár tudtam, hogy ez nem segít, de valamiért ragaszkodtam ahhoz az elképzelésemhez, hogy ha nem látnak együtt vele, elfelejtik, hogy létezik, hogy neki is köze lehet ahhoz, amivel minket vádolnak. Egy nap azonban, amikor az elsősök kifelé vonultak az ebédlőből, találkoztunk a folyosón. David szép volt, mint mindig, gyönyörű szőke haja csodásan keretezte arcát és amikor tekintetünk találkozott, elnevette magát. Ez a röpke pillanat ráébresztett, hogy látnom kell, beszélnem kell vele, meg kell érintenem és tudtára kell adnom, mennyire szeretem. Rövid időre láttam Pierre-t is, sápadt kis arca elkeseredettnek és szomorúnak tűnt és amikor meglátta a mellettem álló Jacques-ot, majdnem elsírta magát. Jacques már-már elindult utána, nekem kellett visszarántanom a sorba, de csak akkor tért magához, amikor figyelmeztetésképpen bokán rúgtam.

Aznap délután elmentem Davidhoz. Úgy láttam, mintha az ügyeletes tanár végig engem nézett volna, amikor odamentem hozzá, de sikerült meggyőznöm magam, hogy csak képzelődök. David rám pillantott, szeme vidáman felcsillant, de nem adta egyéb jelét örömének, szótlanul gyűjtötte össze füzeteit. A folyosón egyetlen szót sem beszéltünk, csak akkor kacsintott rám, amikor a lépcsőhöz értünk. Egymásra nevettünk és alig vártam már, hogy a szobámba érjünk. Mielőtt beléptünk volna, körülnéztünk, de a folyosó üres volt, sehol nem láttuk az ügyeletes tanárt. Gyorsan megcsókoltam és éreztem, hogy új erő költözik belém. Megsimogattam az arcát és egy pillanatra magamhoz szorítottam. Legszívesebben el sem engedtem volna, de tudtam, ha ránk találnak, nincs esélyünk arra, hogy kimagyarázzuk magunkat. Leültünk az asztalhoz és elővettük a könyveinket.

– Hol van Jacques? – kérdezte David. Vállat vontam.

– Nem tudom. Szerintem valahol a kertben üldögél. Az utóbbi időben nagyon nehéz elviselni és nem tudom, meddig tudom visszatartani attól, hogy valami ostobaságot csináljon.

– Jobb is, ha nincs itt. Valamit el akarok mondani – mondta David. Árnyúltam az asztalon és megsimogattam a kezét.

– Mi a baj? – kérdeztem.

– Pierre ugyanolyan őrült, mint Jacques. Nem tudom, mi ütött belé, de olyasmit tett, ami talán ránk nézve is komoly következményekkel járhat. A többiek szinte semmit nem tudnak arról, mi történt vele, csak én, így nekem mondja el, ha valami nyomasztja. Azt mondta, mindent megírt az apjának. Mindent, érted? Jacques-ot, a kertészlakot, a karácsonyi szünetet, mindent. Azt mondta, ő sem tudja, miért tette, már megbánta, de már késő. Azóta fél attól, hogy az apja kitagadja vagy katonai iskolába küldi. Nem eszik, nem alszik és én attól félek, hogy valami ostobaságot fog tenni. Tegnap az egyik órán elsírta magát, mindenki döbbenten nézett rá, senki nem értette, mi történt, csak én, de senkinek nem szólhattam. Marc, meddig bírhatjuk még? Mikor kerül sor ránk is? Félek Zobertől, félek attól, hogy lelepleződünk, félek, hogy elveszítjük egymást, lassan már egyebet sem érzek, csak félelmet.

Nem szóltam semmit, csak megszorítottam a kezét. Mit is mondhattam volna? Pierre lépése megdöbbentett, de azt hiszem, megértettem, miért tette. Nem akart válaszolni a kérdésekre, nem akart beszélni erről és úgy gondolta, talán helyesebb, ha mindent elmond egy levélben, talán őszintesége hat majd a szüleire és mire ideérnek, hogy magukkal vigyék, talán már nyugodtabbak lesznek, talán elfogadják, amit tett és megértik. Talán…

Vajon mikor kerül sor ránk is? David kérdése sokáig ott visszhangzott a fejemben. Zober, Jacques éjszakai kalandja után is úgy viselkedett velem, mintha valóban visszatartaná a lehetőség, hogy panaszt teszek az igazgatónál, noha minden bizonnyal ő is tisztában volt azzal, hogy ez a lépés már semmiféle előnyt nem biztosítana számomra. Talán az tartotta vissza, hogy családjaink jelentős adományokat juttattak az iskolának és Leblanc nem tartaná jó ötletnek ujjat húzni két közismert nemesi családdal. Jacques vesztett, ehhez semmi kétség nem férhet, őt már képtelenség megmenteni. Zober talán helyettünk bünteti – a gondolat nem volt kellemes, de nem tehettem semmit, hogy megakadályozzam.

Azon a napon, amikor Zober magához kérette Jacques-ot és a szobája ablakából végignézette vele, ahogy Pierre elhagyja a kollégiumot, Jacques feladta a küzdelmet. Zober előtt nem mutatta ki fájdalmát, egyenes derékkal hagyta el el a szobát, de amikor megállt az ajtóban és tekintetünk találkozott, egész testében reszketett. Egész este az ágyán feküdt és a mennyezetet bámulta, éjszaka többször is arra ébredtem, hogy ott áll az ablaknál mozdulatlanul és kifelé bámul.

Attól a naptól kezdve a látszatra sem ügyelt, nem tanult, délutánonként kiment a kertbe és a tölgyfa alatt üldögélt, amíg a tanárok meg nem tiltották, hogy tanulási időben elhagyja a szobáját. Attól kezdve bent üldögélt, regényeket olvasott és ha elvették tőle, ki tudja honnan, másikat szerzett. Az órákon sem figyelt, néha az volt az érzésem, szándékosan bosszantja a tanárokat. A feltett kérdésekre nem felelt vagy csak annyit mondott: nem tudom. Még a végtelenségig türelmes Gilbert úr is ingerült lett, amikor Jacques kijelentette, hogy nem készítette el leckéit és nem is fogja, mivel egyáltalán nem érdekli. A többiek elhűlve hallgatták szemtelen válaszát, ők soha nem mertek volna így beszélni egy tanárral.

Jacques-nak nem volt vesztenivalója, hiába mondták el neki szinte minden nap, hogy amennyiben nem változik meg, kénytelenek lesznek eltanácsolni az iskolából, Jacques ugyanúgy folytatta. Bouches úr magához hivatta egy nap és hosszan beszélt a lelkére, de Jacques rá sem hallgatott. Én voltam az egyetlen, akivel még mindig ugyanolyan volt, mint régen, de meggyőzni én sem tudtam volna és az igazat megvallva meg sem próbáltam. Jacques lázadása fontos volt nekem, úgy éreztem, megteszi azt, amit én soha nem mernék, szembeszáll a tanárokkal, a felnőttekkel. Nem is volt fontos, mit tesz, sokkal inkább az, hogy egyáltalán tesz valamit. Világos volt előttem, hogy ha így folytatja, ki fogják csapni és úgy tűnt nekem, Jacques ezt egyáltalán nem bánja. Pierre elment és már soha nem jön vissza, ezt mindketten tudtuk. Már nem akart tanulni, nem akart a kollégiumhoz tartozni és ezért mindent elkövetett, hogy hazaküldjék. Sokat beszélgettünk esténként, hiszen én voltam az egyetlen, akivel őszintén beszélhetett. Megfogadta, hogy a jövő évet ugyanabban az iskolában kezdi meg, mint Pierre és ezért bármire hajlandó.

– Nagyon sajnálom, Marc. Ez a hely semmit nem jelent nekem és nem akarok itt maradni. El kell mennem és találkoznom kell Pierre-rel. Még nem tudom, hogyan fogom megtenni, de tudom, hogy sikerülni fog. Sajnálom, hogy itt kell hagyjalak egyedül. Tudom, hogy barátok vagyunk és nagyon szeretlek, de meg kell tennem. Nem csak azért, hogy Pierre mellett lehessek, hanem azért is, hogy megmutassam nekik, nem győzhetnek. Itt és most én maradtam alul, mert ők erősebbek voltak, de ha már nem leszek az iskola diákja, semmit nem tehetnek ellenem.

– Mit fognak szólni a szüleid? – kérdeztem.

– Nem tudom. Talán nekem is levelet kellene írnom, mint Pierre-nek, az én apám nem olyan konzervatív, mint az övé. Nem hiszem, hogy teljes mértékben megértené, amit érzek, de talán elfogadná, hiszen a fia vagyok, az egyetlen fia. A mi családunk mindig összetartott. Igaz, eddig még nem történt ilyesmi.

– Tudod, hol van Pierre?

– Ezt az évet magántanulóként fejezi be, megírta neki az apja. Jövőre valószínűleg egy olyan iskolába viszi, amelyik közelebb van hozzájuk. Meg fogom tudni, hogy hová. Még nem tudom, hogyan, de megtudom és elintézem, hogy én is oda járhassak.

– Mi lesz, ha nem sikerül?

– Sikerülnie kell! Marc, legalább te higgy bennem. Tudom, ez egy őrült dolog és én csak egy gyerek vagyok, aki nem mindig teheti azt, amit akar, de biztos vagyok benne, hogy ha valamit igazán akarok, előbb-utóbb sikerülni fog. Azt hiszem, te is mindent megtennél Davidért.

Elgondolkodtam utolsó szavain. Vajon mit tennék Jacques helyében? Vállalnám a kicsapást és mindazt, ami ezzel jár? Szemébe mernék-e nézni apámnak és el merném-e mondani neki, mit gondolok és mit érzek David iránt? Képes lennék-e elviselni a gondolatot, hogy csalódást okoztam neki? Mire lennék képes Davidért, hajlandó lennék érte lemondani mindenről azért, hogy ismét vele lehessek? Arra gondoltam, Jacques sokkal bátrabb, mint én, még akkor is, ha bátorságát a kétségbeesés szülte. Abban a pillanatban büszke voltam arra, hogy ilyen barátom van és szégyelltem magam, amiért kétségeim támadtak. Gyávának éreztem magam és azt kívántam, soha ne jöjjön el ez a pillanat, amikor bizonyítanom kell, mert nem voltam biztos abban, hogy képes lennék olyan döntést hozni, mint Jacques.