Csendesen ültem a széken. Velem szemben Leblanc úr titkára, elmerülten lapozgatott valami nagy könyvben, néha lejegyzett valamit. Nem is foglalkozott velem, mintha ott sem lettem volna és ennek örültem. Semmi kedvem nem volt kérdésekre válaszolni vagy ami még rosszabb, tanácsokat hallgatni. Zober bent volt Leblanc úr szobájában, lassan húsz perce, ahogy a nagy faliórára nézve megállapítottam. Nem tudtam, miről beszélgetnek és ez rendkívüli módon zavart, mivel mégiscsak az én sorsomról volt szó. Vajon mivel vádol meg engem Zober? Daviddal való kapcsolatomról legfeljebb elképzelései lehetnek, semmi bizonyosat nem tudhat. Soha egyetlen szóval sem ismertem el vádjait, tehát semmit nem bizonyíthat. Más vádja nem lehet ellenem, bár Jacques rajtakapása után ez a vád is elég lehet ahhoz, hogy ki tudja, milyen büntetést szabjanak ránk. Mit tehetnék? Meg kell védenem magunkat és vissza kell utasítanom Zober vádjait. Minél többet gondoltam rájuk, annál nevetségesebbé váltak. Semmiről nem tudhat, semmit nem láthatott és hallhatott…

Nyílt az ajtó és Zober lépett ki rajta, arcán elégedettség. Amikor meglátott, arca elkomorult és intett, hogy menjek be. Felálltam, megigazítottam öltönyömet és beléptem a szobába. Zober becsukta mögöttem az ajtót. Hátranéztem, de nem volt ott. Így talán könnyebb lesz.

Leblanc úr az íróasztalánál ült. Odaléptem és udvariasan fejet hajtottam.

– Jó napot kívánok, igazgató úr! – mondtam.

– Jó napot, Le Chatelier úr – felelte hasonló udvariassággal.

– Üljön le – intett a mellettem álló szék felé.

– Nem fogok udvariaskodni, sok a dolgom és kevés az időm. Zober tanár úr azt állítja, ön megengedhetetlen kapcsolatot tart fent David de la Motte-tal, aki az ön apródja. A tanár úr szerint ön és Jacques Legrand tudtak egymás kapcsolatairól és mindenről beszámoltak egymásnak. Figyelembe véve a Legrand-ról időközben kiderült dolgokat és azt a módot, ahogyan távozott, megértheti, hogy ennek az ügynek mindenképpen a végére kell járnunk. Kérdéseket fogok feltenni önnek, amelyekre őszinte választ várok. Megértett engem?

– Igen, igazgató úr – feleltem és igyekeztem nyugodt maradni, bár minden porcikám tiltakozott a hangnem ellen. Leblanc mintha máris bűnösnek ítélt volna és ha arra gondoltam, hogy az ő nézőpontjából tekintve a dolgokat valóban bűnös vagyok, nem éreztem túl jól magam.

– Tudomása volt-e arról, hogy Jacques Legrand mit tervezett?

– Nem.

– Önök barátok voltak. Biztos abban, hogy nem mondta el önnek?

– Jacques teljesen megváltozott, amióta Pierre hazament – mondtam. – Még nekem sem mondott el semmit, hiába kérdeztem.

– Miről kérdezte?

– Arról, miért szomorú. Tudni szerettem volna, mire gondol.

– Értem. Mit tett volna, ha tudomást szerez Legrand tervéről?

– Nem tudom, uram.

– Akkor másképp kérdezem. Mit gondol, mit kellett volna tennie?

– Jelentenem kellett volna önnek, uram.

– Nem kérdezem meg, hogy megtette volna-e. Tudott ön arról, hogy Legrand és az apródja erkölcstelen dolgokat tesznek vagy mondanak? Mondott önnek Legrand olyasmit, amiből ön ezt a következtetést vonhatta le?

– Nem, uram – válaszoltam rezzenéstelen arccal.

– Beszélt önnek arról, hogy furcsa dolgokat érez társai iránt?

– Nem, soha nem beszéltünk ilyesmiről.

– Ön bűnnek ítéli meg, ami történt?

– Azt hiszem, igen – mondtam és amikor láttam, hogy Leblanc felvonja szemöldökét, még hozzátettem:

– Nem lett volna szabad megütnie a tanár urat.

– Nem erre gondoltam. Bűnnek ítéli-e, amit Legrand és az apródja tett?

– Nem tudom, uram. Még senki nem mondta el nekem, voltaképpen mit is tettek. Zober tanár úr azt mondta, hogy… – itt megálltam és úgy tettem, mintha azon gondolkodnék, kimondjam-e azokat a szavakat. Leblanc előrehajolt a székben.

– Mondja ki bátran, még akkor is, ha úgy érzi, ilyesfajta szavakat nem illik használni.

Kimondtam. Természetesen Zober soha nem mondott ilyesmit vagy legalábbis nem ezekkel a szavakkal, de tudtam, hogy Leblanc számára igen kényelmetlen lesz hallani. Néhány pillanatig csendben ült és csak utána tette fel a kérdést:

– Ezt Zober tanár úr kérdezte öntől?

– Igen – mondtam lehajtott fejjel. – Azt akarta tudni, hogy én és David… szóval…

– Értem – mondta gyorsan Leblanc.

– Mit válaszolt ön erre a kérdésre?

– Nem válaszoltam, uram.

– Semmit?

– De igen. Azt mondtam, megírom édesapámnak, hogy olyan gondolatokkal és tettekkel vádol, amelyeket soha nem követtem el és amelyekre soha nem gondoltam. Azt is mondtam, hogy önnek is elmondom, mi történt.

– Megírta az édesapjának a levelet?

– Nem.

– Nem értem. Miért?

– Mert a tanár úr azt mondta, semmit nem érek el vele, mert csak egy gyerek szava fog szemben állni egy tanáréval és nem lehet kétséges, kinek hisznek majd.

– Rendben. Most arra válaszoljon, miért nevette ki Zober tanár urat az ebédlőben?

– Nem tudom. Amikor megláttam, mulatságosnak találtam. Talán azért, mert mindig olyan szigorú… és most… olyan volt, mint mindenki más… de tudom, hogy hibát követtem el, ezért bocsánatot fogok kérni tőle.

Leblanc hátradőlt a székben.

– Viselkedtek-e olyan módon az apródjával, hogy Zober tanár úr ezt félreérthette?

– Nem tudom, mire gondol, uram.

– Megfogták-e egymás kezét vagy váltottak-e baráti csókot?

– Megtörtént, hogy amikor találkoztunk, kezet fogtunk – mondtam és igyekeztem ártatlanul Leblanc szemébe nézni. Reméltem, eléggé megzavartam ahhoz, hogy elgondolkodjon. Mindent elkövettem, hogy még a látszatát is elkerüljem annak, hogy tudom, miféle bűnökre célozgat ő és Zober. Leblanc ismételt tűnődéseiből, arckifejezéséből arra következtettem, már egyáltalán nem biztos bűnösségemben és ez erőt adott. Magabiztosabban ültem a székben és úgy éreztem, ismét én kerülök ki győztesen a Zober és köztem folyó párbajból.

– Rendben – mondta ismét Leblanc. – Le Chatelier úr, az ön családja nagyvonalú adományokat juttat iskolánknak és családjuk szinte minden tagja nálunk végezte tanulmányait. Gondolom, megérti, milyen kellemetlen számomra, hogy ilyesmikről kell kérdeznem önt.

– Megértem, uram – válaszoltam és úgy éreztem, ezt a csatát is megnyertem, Leblanc nekem hisz és valószínűleg Zobert is sikerült most bajba kevernem, amire külön büszke voltam. Leblanc hosszan gondolkodott, mielőtt újra megszólalt volna. Néhány pillanatig élveztem a győzelmet, de amikor a csend kezdett túl hosszúra nyúlni, aggódni kezdtem. Zober úgy állt Leblanc mellett, mint egy szobor, arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni. Úgy éreztem, neki is kételyei vannak Leblanc véleményével kapcsolatban és amikor végiggondoltam beszélgetésünket, már nem is voltam olyan biztos abban, hogy számomra kedvező döntés születik.

– Iskolánk fennállása óta az őszinteséget, a tisztességet tanítja növendékeinek és ezt meg is követeli tőluk, ezen a hagyományon nem kívánunk változtatni – kezdte Leblanc. A fennkölt kezdés ismét reménnyel töltött el, egy bűnössel szemben bizonyára más hangot ütne meg. Láttam, hogy Zober összeráncolja a homlokát, nyilván neki is hasonló gondolatok jártak a fejében.

– Még akkor sem, ha ezzel elveszíthetünk egy olyan nagylelkű pártfogót, mint az ön édesapja, Le Chatelier úr.

A félelem jeges érzése ostorként vágott végig rajtam. Leblanc rám nézett és szinte keresztüldöfött a tekintetével.

– Zober tanár úr folyamatosan tájékoztatott engem az önnel folytatott beszélgetésekről és tapasztalatairól, pontosan tudom, mi hangzott el ezen alkalmakkor. Le Chatelier úr, az ön válaszai egyértelművé teszik, hogy nem mond nekem igazat és tudom, hogy miért teszi ezt. Igazat adok Zober tanár úrnak és elfogadom azt a büntetést, amit ő javasolt az ön számára. A mai naptól kezdve semmilyen körülmények között sem találkozhat David de la Motte-tal és tanulóidőben nem hagyhatja el a szobáját. Csakúgy, mint Jacques Legrand esetében, önt sem szándékozom eltávolítani az iskolából, itt fog maradni, hogy munkájával és eredményeivel tegye jóvá, amit elkövetett. Erről még ma levelet írok az édesapjának. Ha visszaél a jóindulatunkkal, a legsúlyosabb büntetést fogja kapni tőlem - és otthon a családjától.

Az első percekben szinte fel sem fogtam, mi történt. Engedelmesen kibotorkáltam a szobából és elindultam a folyosón. Az egész olyan hihetetlennek tűnt, egyre biztosabb voltam benne, hogy csak álmodom ezt az egészet, hiszen ez nem történhet meg, velem ez nem történhet meg! Felmentem a szobámba és becsuktam magam mögött az ajtót. Pillantásom Jacques üres ágyára esett és megértettem, mit érzett, amikor Zober megtiltotta, hogy Pierre-rel találkozzon. Leültem az ágyam szélére. Arra gondoltam, ennél rosszabb már nem történhet velem ezen a helyen. Mit tehetnek velem? Hazaküldenek? Tegyék meg, nem bánom, ráérek még azon töprengeni, mit fogok mondani otthon. Hátradőltem. Tehát legyőztek. Engem is legyőztek. Furcsa módon nem éreztem haragot, inkább szánalmat Zober, Leblanc és az egész kollégium iránt, amiért ennyire ostobák és rosszindulatúak. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha nem is emberek lennének, csak valami alsóbbrendű állatok, akik soha nem lesznek képesek megérteni a legalapvetőbb dolgokat sem. Vajon mi hátrányuk származhatott volna belőle, ha hagyják, hogy éljük a magunk kis életét? Mit akarnak megakadályozni? Miért gondolják, hogy bármi rosszat tettünk? Nem tudtam a választ, csak feküdtem az ágyon és végiggondoltam a helyzetemet. Semmilyen körülmények között nem találkozhatok Daviddal, ha meglátnak minket együtt, talán azonnal hazaküldenek. Azonban bármennyire is gyűlöltem ezt a helyet, nem akartam elmenni innen, mert itt volt David, aki miatt bármit képes lettem volna elviselni, legalábbis abban a pillanatban így éreztem.