Képtelen lett volna felidézni, mi történt ezután. Egy ideig nem érzékelte az időt, csak foszlányok maradtak meg agyában, villanások és pillanatképek. Egy Angyal döbbenettől eltorzult arca. Egy levágott, vagy inkább letépett kar, amely pörögve száll a levegőben. Egy félőrült pillantás, amelyet egy magas, széles vállú, kreol bőrű Angyal vet rá, amint tudatosul benne, hogy Javier keze csuklóig merül el mellkasában. A kard villanása, ahogy végtagokat metsz le és torkokat vág át. Sötét vércseppek, ahogy a levegőben szállnak és finom permetként hullanak alá.

Egy ideig nem érzett fájdalmat, mintha nem is a saját testében létezne. Tudatában volt a vágásoknak, a szúrt sebeknek, de mintha mindez valaki mással történt volna, valakivel, akinek kölcsönadta volna a testét, hogy ő testetlen lélekként száguldjon egyik Angyaltól a másikig és farkasüvöltéssel vesse rá magát mindegyikre.

Érezte a félelmet, a döbbenetet, a felismerést és a pánikot. Érezte a szenvedést, amelyet okozott és elmerült a fájdalomban, amely szikrázott körülötte. Látta a vért, a leszakadó testrészeket. A haláltusájukat vívó Angyalokat. A vakon vergődő testeket, ökölbe szorult kezeket. A vért, amely sötét szőnyegként borított be mindent, érzett minden egyes cseppet, akár meg is tudta volna számolni őket, ahogy ott lebegtek a hold fényében, mint megannyi apró kis bogár.

Már nem volt kezében a kardja, elejtette vagy kiütötték a kezéből, nem emlékezett, de már nem is volt szüksége rá. Csak karmait és fogait használta, tépett és marcangolt, csontokat tört és ízületeket roppantott. Nem látta pontosan, ki áll előtte, de nem is volt fontos, csak ellenségek vették körül és egyetlen dolog volt, ami irányította.

Érezte a halált.

Aztán egyszer csak csend lett.

Már nem érzett semmit.

Semmit.

♦

Lassan kitisztult a látása. A földön feküdt, az eget nézte. Odafent apró pontocskák szikráztak, kisebbek és nagyobbak, közeliek és távolabbiak. Úgy érezte, mindegyik őt nézi, kíváncsian és részvét­teljesen. Aztán visszatértek a hangok is. Semmi különös, csak a város zaja, az autók motorjának hangja, a lombok susogása.

Megmozdult. Érezte a lábait, megmozgatta kezeit és ujjait. Agyában véres foltok, az egyik már ismerős, lassan behegedő, tépett seb. A másik friss, élénk, riadtan pulzáló. Javier érezte, ahogy könnyek lepik el a szemét. Látta, ahogy valaki föléje hajol. Felismerte Juanitát. A lány szeretetet és bátorítást sugárzott feléje. Javier felült és körülnézett. A látványtól elborzadt és érezte, hogy Juanita is kényelmetlenül érzi magát. Mindenfelé hullákat látott, a szerencsésebbek egyben maradtak, a többiek darabokban vagy éppen cafatokban, vörös foltok tarkították a szürke betont, a belsőségek szaga mindenre rátelepedett.

– Huszonhét – mondta halkan Juanita. Javier nem válaszolt. Felállt és Dávidhoz ment. A lány már előkészítette a szertartáshoz. Ott feküdt kiterítve, levágott feje szépen a nyakára illesztve, szőke haja elrendezve, hogy amennyire csak lehet, takarja a sebet. Testét elborította a vér, Javier legalább nyolc szúrást látott rajta és megannyi vágott sebet.

Térdre rogyott a holttest mellett. Kinek ártott ez a fiú? Miért kellett megölni? Csak azért, mert átváltozott, mert köze lett hozzá, Juanitához és a többiekhez? Arra gondolt, hiába halt meg az összes Angyal, hiába van tele a tető vérrel és hullákkal, ez nem elég, nem lehet elég.

Juanita megállt mögötte és lehunyta szemét. Nem szólt, nem lett volna értelme, csak hagyta, hogy Javier elsirassa új testvérüket, akinek nem adatott meg, hogy hosszú életű legyen. Néhány perc után Javier felnézett. Juanita bólintott, egy kis dobozt nyújtott át neki. Gépies mozdulattal szedte le a fedelét, miközben Juanita halkan imádkozni kezdett.

Maga sem vette észre, mikor kezdte ismételni a szavakat, csak azt érezte, hogy az ima ismerős sorai szinte magától tolulnak a szájára, mintha emlékeznie sem kellene rájuk. Csendesen végigmondták a halottak imáját és kérték Quassiant, hogy segítse át testvérük lelkét a feketeség hegyein és mutassa neki az utat az örök fény felé.

Javier a port gondosan szétszórta Dávid testén, majd felállt. Elfordult, nem akarta végignézni, ahogy testvére teste elporlad. Aztán hirtelen visszafordult, mert eszébe jutott valami, de ráébredt, már késő. Juanita ránézett, majd a zsebébe nyúlt és elővett valamit, amit Javier kezébe tett. A fiú megnézte. Egy vérpettyezte szőke hajtincs volt. Hálásan nézett testvérére, majd elfordult, mert nem akarta, hogy a lány lássa a könnyeit.

Ahogy tekintete végigsiklott a csata nyomain, arra gondolt, vajon megérti-e valaha, mi történt azokban a percekben, amikor úgy érezte, nincs magánál. Vajon honnan származott az a düh, az a mérhetetlen gyűlölet? Vajon mindazt, aminek véres bizonyítékát maga körül látja, ő okozta? Valóban képes lett volna rá?

Valami mozdult a sötétben. Javier felsóhajtott. Igen, még valamit el kell intéznie. Sebei bizseregtek, a penge még mindig az oldalában volt, de már képes volt arra, hogy karmaival benyúljon a sebbe és kihúzza a pengét. A fájdalom belemart a testébe, de néhány pillanat múlva enyhült és már tudta, hogy nincs nagy baj.

Ledobta a véres pengét a betonra és a mozgás irányába nézett.

– Gyere elő! – mondta halkan. Az előbotorkáló, reszkető fejű fiú ide-oda kapkodta tekintetét, rémülten keresve valamit, ami ismerősnek tűnik. Lassan közeledett, kerülgetve a véres harc nyomait, lábai remegtek.

– Nézd csak, nézd – mondta Javier és körbemutatott a tetőn, amely úgy nézett ki, mint egy vágóhíd, amelyet bombatalálat ért. Hevesi tétován körbenézett, de úgy látszott, nem is fogja fel, mi történik körülötte.

– Nézd, mit csináltál! Te vagy az oka ennek az egésznek. Miattad halt meg a testvérem. Mit tehetnék veled, hogy felfogd, mennyire kártékony féreg vagy?

Közelebb lépett a fiúhoz, aki csak nézte őt, de tekintete teljesen üres volt. Javier látta a vérpettyeket az arcán és tudta, hogy amit most látott, arra egész életében emlékezni fog. Ha megölné… nem, a fiú számára talán megváltás lenne a halál. Emlékeznie kell. Még gyerek, évtizedekig élhet, évtizedekig emlékezhet.

A fiú zavaros gondolatai között talált valamit, ami elvezette a megoldáshoz. Odalépett hozzá és a szemébe nézett.

– Nem öllek meg. Élned kell, élned és emlékezned. Börtönbe zárlak, ahonnan soha nem szabadulhatsz és ezeket a képeket örökké látni fogod. De mást… már sohasem.

Hevesi szemei elkerekedtek, hirtelen felfogta a szavak értelmét. Tiltakozni akart, de karjai bénultan lógtak teste mellett. Halk, nyüszítő hangot hallatott, ahogy Javier ujjai belevájódtak szemgödrébe és mindörökre megvakították.

Javier hátrébb lépett, Hevesi térdre rogyott és keservesen sírni kezdett. Kezei tétován mozdultak, arcát tapogatták, kerestek valamit, amit már sosem találnak meg.

Juanita odalépett Javierhez és a vállára tette a kezét. Érezte, hogy testvére szenved, de nem tudta megvigasztalni.

– Gyere, még sok dolgunk van. Reggelig el kell tüntetnünk a nyomokat, aztán elmegyünk innen és soha nem térünk vissza.

Javier ránézett. Juanita remélte, hogy magához tér, mert úgy érezte, ezt a tekintetet nem tudná megszokni. Lassan, megszokott mozdulatokkal szedték össze az Angyalok holmi­jait, zsebelték ki őket, hordták egymásra a testeket és közben egyetlen szót sem szóltak egymáshoz.

Javier tudta, hogy ez az éjszaka sok mindent megváltoztatott. Már van miért gyűlölnie minden egyes Angyalt. Tudta, hogy soha nem lesz Quassian híve és szolgája, de ha létezik, bizonyára örül majd annak, hogy ettől a pillanattól kezdve annyi Angyalt gyilkol meg, ahányat csak tud. Mert ezeknek a lényeknek, akik elvették tőle új testvérét, pusztulniuk kell.

Mindegyiknek.

Bármilyen áron.

A Vasquez-klán harcolni fog.