"Drága apám!

Azért írok csak apámnak, mert nem akarom, hogy anyám bármit is megtudjon erről. Szeretném, ha úgy olvasná ezeket a sorokat, hogy tudja, soha nem követtem el olyasmit, amivel szégyent hoztam volna a Le Chatelier névre és azok a vádak, amelyeket a kollégium és Leblanc úr hozott fel ellenem, hamisak, annak ellenére, hogy nem mondhatom: minden szavuk hazugság. A kollégium által küldött levélben minden bizonnyal az szerepel, hogy viselkedésem nem méltó egy olyan diákhoz, aki a nagyhírű Saint-Michel kollégiumban tanul és nem tartanak érdemesnek arra, hogy az iskola diákja legyek. Ha elolvassa levelem, talán megérti, mit tettem és miért nem érzem bűnösnek magam.

A kollégium igazgatója, Leblanc úr azt állítja, hogy olyan kapcsolatot tartok fent egy társammal, amely megengedhetetlen és erkölcsileg kifogásolható. David de la Motte, akit apám is ismer, hiszen nyáron vendégül látta, a barátom, a legjobb barátom, akit nagyon szeretek. Nem szégyellem leírni, szeretem őt. Talán nem abban az értelemben, ahogy ezt a szeretetet az emberek többsége elképzeli és helyesnek tartja, de szeretem és ez számomra mindennél fontosabb. Nagyon nehéz erről írnom, nem találom a szavakat és nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok úgy leírni, hogy valóban megértse, mit érzek iránta. David a legbecsületesebb fiú, akivel valaha találkoztam, a legnagyszerűbb barát és én büszke vagyok arra, hogy mellette lehettem. Szerelmes vagyok belé. Apám, talán nem is érti meg, amit érzek, számomra is csak hosszú idő után vált bizonyossá, mi ez a furcsa érzés, amikor boldog vagyok, ha David mellettem van és szomorúnak érzem magam, ha nem láthatom. Boldog vagyok, ha magam mellett tudhatom, ha a szemébe nézhetek és hallhatom a hangját. Úgy érzem, mindent feláldoznék érte, még az életemet is és ha szükség lesz rá, meg is teszem.

Barátok vagyunk és ez számomra nagyon sokat jelent, sokkal többet, mint bármi más. Azt gondoltam, hogy a szeretet, amely a legtisztább és legszebb érzés a világon, elfogadható. De tanárom, Zober úr megtiltotta, hogy találkozzunk, mivel úgy vélte, hogy az, amit egymás iránt érzünk, bűn, holott semmi olyasmit nem tettünk, amely valóban bűn lett volna. Gyűlölöm ezt a helyet, ahol még a szeretet is tilos, legyen bármilyen tiszta és őszinte. Gyűlölöm a tanáraimat, akik elfogadják ezt és úgy gondolják, büntetniük kell, ha valaki nem olyan, mint a többiek. A büntetéssel nem érik el céljukat.

A segítségét kérem, apám. Kérem, segítsen abban, hogy együtt lehessek Daviddal. Ha nem ebben az iskolában, akkor egy másikban. Arra kérem, beszéljen de la Motte úrral és kérje meg a nevemben, hogy segítsen nekünk. Nem tagadom, végső kétségbeesésemben írom ezt, mivel nem látok más lehetőséget és úgy érzem, ha elszakítják tőlem, már semmit nem ér az életem.

Drága apám, mindennél jobban szeretném, ha megértené, miért írtam ezt a levelet. Szerettem volna elmondani, mit érzek és mit gondolok, szerettem volna, ha tudja, mit tettem és mit nem. Remélem, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok és továbbra is fiaként gondol majd rám.

Szeretettel,

Marc-Antoine Le Chatelier"

Egészen addig a pillanatig, amikor be nem dobtam a postaládába a levelet, nem voltam biztos benne, hogy megteszem. Végső kétségbeesésemben tettem, hiszen az utóbbi hetekben minden lehetőséget végigjártam és rájöttem, hogy saját erőmből nem leszek képes megoldani ezt a helyzetet. Abban a pillanatban, amikor ott álltam a postaláda előtt, megértettem, mit érzett Pierre és csak reménykedhettem abban, hogy apám megérti, amit mondani akartam neki. A következő napokban semmire nem tudtam gondolni, csak a levélre és arra, milyen választ kapok. Rettenetesen éreztem magam, néha úgy éreztem, már csak napok kérdése és segítséget kapok, de máskor reszkettem, ha arra gondoltam, hogy apám elutasítja kérésemet és talán engem is. Nem tudtam, mi fog történni, kiszolgáltatottnak éreztem magam és szinte beleőrültem a várakozásba. Nem figyeltem a tanórákon, képtelen lettem volna bármit is megjegyezni, nem volt étvágyam sem, az ebédlőbe is csak azért mentem le, hogy csak egy pillantást vethessek Davidra és ilyenkor majd megszakadt a szívem. Csak néztük egymást és amikor láttam, hogy könnyek folynak az arcán, legszívesebben felugrottam volna, odarohantam volna hozzá, hogy megvigasztaljam, magamhoz szorítsam. Dühöt éreztem, amiért mások irányítják az életem, akár ölni is képes lettem volna, Zober iránti gyűlöletem napról napra nőtt, minden létező bajért és keserűségért őt okoltam, éjszakánként vad és kegyetlen terveket szövögettem elpusztítására, néha csak feküdtem az ágyon és sírtam, könyörögtem, hogy valaki hallgasson meg és segítsen, hogy ismét együtt lehessek Daviddal. Amennyire vártam apám levelét, annyira féltem is attól a pillanattól, amikor felnyitom majd. Hiába próbáltam meggyőzni magam, hogy apám meg fog érteni, attól féltem, hogy ismét valami olyasmi fog történni, ami még ennél is keservesebbé teszi az életem.

Egy teljes hét telt el, apámnak küldött levelemre nem kaptam választ és egyre inkább kezdtem elveszteni a talajt a lábam alól, már semmiben nem voltam biztos, nem tudtam, ki az, aki még szeret, akitől bármiféle segítséget remélhetek és akihez fordulhatok. Teljesen egyedül voltam és rá kellett döbbennem, hogy egyre inkább hasonlítok Jacques-ra, egyre inkább úgy viselkedek, mint ő és már semmi nem érdekel. Azokban a percekben, amikor az ebédlőben láthattam Davidot, igyekeztem úgy tenni, mintha nem viselne meg, ami történt, de képtelen voltam rá. Éreztem, hogy tennem kell valamit. Az első pillanatban arra gondoltam, talán baj lehet belőle, de aztán elnevettem magam és arra gondoltam, miféle baj érhet még? Mit tehetnek velem, hazaküldenek? Eltiltanak a többiektől is? Jacques-ra gondoltam és arra, hogy ő nem adta fel, terveket szövögetett, amelyek talán soha nem jutottak túl a képzelgés szintjén, de legalább tett valamit, próbálkozott és harcolt. Aznap este egy kis papírlapra üzenetet írtam Davidnak és megadtam neki Jacques címét is, úgy éreztem, ő az egyetlen, aki mindkettőnket ismer és akiben megbízhatunk. Tudtam, hogy nem beszélhetünk, de reméltem, el tudom juttatni hozzá a papírt. Másnap reggel, amikor reggelihez sorakoztunk a folyosón, a lépcsőfordulóban megálltunk egy pillanatra. Ezt a pillanatot használtam ki arra, hogy a fordulóban felállított mellszobor háta mögé rejtsem a papírszeletkét. Már csak tudatnom kellett Daviddal, hol találja az üzenetet. Ez a gondolat némiképp megvigasztalt, ettem egy keveset és amikor távozáskor kisodródtunk a folyosóra, a másik oldalon megláttam Davidot. Találkozott a tekintetünk és én alig észrevehetően a lépcsőfeljáró felé intettem, majd úgy tettem, mintha darab papírt tartanék a kezemben

– A szobor? – olvastam le ajkairól a kérdést. Bólintottam és David arca felderült. Egy röpke pillanatra olyan boldogság fogott el, hogy majdnem elnevettem magam, de még idejében elkomolyodtam, bár szívem olyan hevesen kalapált, hogy attól féltem, meghallják. Alig vártam, hogy néhány percre magamra maradhassak a szobámban, hirtelen eufórikus hangulat lett úrrá rajtam. Igen, találkozni fogok Daviddal és nem akadályozhatják meg. Ismét láthatom, együtt lehetünk, ha csak egy órára is. A kertészlakban adtam neki találkát és reméltem, hogy eljön. Egész délelőtt az esti találkán gondolkodtam, álmodoztam, tervezgettem, mit fogok mondani neki. Talán ő is tud új hírekkel szolgálni számomra. Jó hírekkel. Talán…

Olyan halkan nyitottam ki az ajtót, ahogy csak tudtam és kilestem a folyosóra. Minden csendes volt, senkit nem láttam. A folyosó végén az ügyeletes tanár szobájában égett a lámpa, a fény sárgás négyzetet festett a padlóra. Kiléptem a folyosóra és becsuktam magam mögött az ajtót. Lassan, a fal mellett lépkedve elindultam a lépcső felé. Fel voltam öltözve utcai ruhába, nem a szokásos iskolai egyenruhámat viseltem, a kabát zsebében éreztem a Jacques-tól kapott bicska súlyát. Kertbéli sétáim során felfedeztem, hogy a kertészlak ablakát becsavarozták, nyilván rájöttek, hogy egyesek rejtekhelynek használják, a bicska éppen megfelelt a csavar eltávolítására. Jacques-ra gondoltam, aki most talán éppen Pierre mellett fekszik és boldogabb, mint valaha. Talán. Nem akartam túl sokat gondolni arra, mi történhetett vele, de őszintén reméltem, hogy sikerült a terve. Leóvakodtam a lépcsőn és megálltam a folyosón. Milyen régen jártam itt! Utoljára talán tavaly ősszel, akkor is Daviddal találkoztam. Nem szívesen emlékeztem vissza arra az alkalomra, elég ostobán viselkedtünk mindannyian, reméltem, most minden sokkal kellemesebben alakul. Újra együtt lehetek Daviddal, ez mindennél többet ért, meg kell beszélnünk, mit tegyünk és ez nem lesz könnyű. Másfél hete nem találkoztunk, csak egy-egy óvatos pillantást válthattunk a folyosón, látni akartam, megölelni, magamhoz szorítani, hallani akartam a hangját, hagyni, hogy az ölembe hajtsa fürtös fejét. Szeretni akartam, semmi mást. Lassan lépkedtem, nem akartam zajt csapni. Odaértem a belső udvar kapujához. Tudtam, hogyan kell kinyitni a nehéz kaput, hogy ne nyikorogjon, de már az első mozdulatnál éreztem, hogy nem lesz rá szükség. Úgy látszik, a télen megcsinálták az ajtót, egyetlen hang nélkül nyílt és csukódott be mögöttem. Odakint teljes volt a sötétség, hűvös levegő csapott meg. Felnéztem az égre, odafent ezerszámra ragyogtak a csillagok, apró kis fénypontok, megannyi csillag a végtelenségben. Már nem kellett vigyáznom arra, hogy meghallanak, futni kezdtem. Pontosan tudtam, merre kell mennem. Hamar letértem az útról és a fűben futottam tovább, hamar elértem a kis házat. Kitapogattam az ablakot és megpróbáltam visszaemlékezni, hol lehet a csavar. Meg is találtam, a zsebembe nyúltam és elővettem a bicskát. Eszembe jutott, hogy ha valaki felfedezne, nem találna más magyarázatot ottlétemre, mint hogy meg akarom rongálni a kertészlakot. Egy pillanatra megálltam, de aztán folytattam a munkát. Nem érdekelt, mit gondolnának rólam, már semmi és senki nem érdekelt. Egyre határozottabban éreztem, hogy nem ebben az iskolában fogom letenni a vizsgáimat és talán már ezt az évet sem itt fogom befejezni.

Egy utolsó határozott mozdulat és az ablak kinyílt. Zsebre tettem a bicskát és bemásztam. Amennyire meg tudtam ítélni a sötétben, semmi nem változott, csak a matrac tűnt el. Óvatosan, minden lépésemre vigyázva elindultam. Lábam alatt megreccsent a padlódeszka. Megálltam. Letérdeltem és kitapogattam a meglazult deszkát. Halkan reccsent egyet, de engedett. Alatta megtaláltam a kis üreget, benne a gyertyát és a gyufát. Elmosolyodtam és arra gondoltam, hogy Zober és Leblanc lezárathatja a kertészlakot, de nem akadályozhat meg minket abban, hogy találkozhassunk. Meggyújtottam a gyertyát és úgy éreztem, ismét győztem felettük. A pislákoló láng volt a bizonyíték arra, hogy nem tudják elpusztítani kettőnk szerelmét. A gyertyát a ládára tettem és leültem a földre. Lehunytam a szemem. Vajon miért nem válaszol apám? Talán jobb is, ha nem válaszol. Lehet, hogy jobb, ha soha nem tudom meg, mit válaszolt volna. De rajtuk kívül kire számíthatnék? Ha ők nem értenek meg, egyedül maradok. Kivettem zsebemből a bicskát és szemügyre vettem a pislákoló fénynél. Jacques… talán neki sikerült. Mindig azt mondta, az ő családja nem konzervatív, el fogják fogadni olyannak, amilyen. Talán éppen ez a megoldás…

Valami halk kaparászást hallottam az ablak felől. Felugrottam és odaléptem. Kinyitottam az ablaktáblát és besegítettem Davidot. Gondosan becsuktam magunk mögött az ablaktáblát és David felé fordultam, aki azonnal a nyakamba vetette magát. Szótlanul öleltem magamhoz és hosszú percekig álltunk szorosan egymáshoz simulva. Szavakra nem volt szükség, anélkül is pontosan tudtuk, mire gondol és mit érez a másik. Lassan mozdultunk, ajkaink egymáshoz értek és hosszú csókot váltottunk. Hosszú idő óta először úgy éreztem, kissé megnyugodtam. Leültünk egymás mellé, el nem engedve egymás kezét és néhány percig hallgattunk.

– Mi lesz most? – törte meg a csendet David.

– Nem tudom. Nem tudom, mit tehetnénk még. Azt hiszem, semmit. Levelet írtam apámnak és mindent elmondtam neki.

Azt vártam, meglepődik, de nem mozdult.

– Én is gondolkodtam rajta, hogy mindent elmondok apámnak, de nem tettem. Nem tudom, mit tegyek. Azt szeretném, ha valaki megmondaná, mit tegyek, mit mondjak… szeretném, ha valaki megmutatná az utat.

– Nem tudom, mit mondhatnék erre. Szeretnék én lenni az, aki megmutatja neked az utat és végigkísér rajta, de attól félek, én sem tudom, merre indulhatnánk. Csak abban bízhatunk, hogy apám megérti, amit el akartam mondani neki.

Csendben üldögéltünk néhány percet, majd David rám nézett:

– Lehet, hogy most találkozunk utoljára?

– Nem – vágtam rá azonnal. – Nem történhet így, mi egymáshoz tartozunk.

– Semmit nem tehetünk – mondta csendesen.

Nem válaszoltam. Igaza volt és ezt mindketten tudtuk. Vesztettünk, de más volt tudni és más magamnak is beismerni. Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy legyőztek, de tudtam, hogy mást nem tehetek. Lehetséges, hogy valóban utoljára találkozunk. Amikor erre gondoltam, úgy éreztem, a sírás kerülget. Egyre csak azt ismételgettem magamban: lehetetlen, ez teljesen lehetetlen. Azt hittünk, erősek vagyunk, ez lett Jacques veszte és most az enyém is.

– Miért adtad meg Jacques címét? – kérdezte.

– Ha esetleg nem találkoznánk… ő az egyetlen, akiben megbízok, talán nála…

– Értem – mondta. Furcsán éreztem magam. Azt hittem, ha együtt leszünk, talán utoljára, beszélgetni fogunk, ehelyett csak ültünk egymás mellett és néztük a gyertyalángot. Magamhoz húztam David kezét és megcsókoltam, közben olyan üresnek és tompának éreztem magam, mint még soha. Nem voltak gondolataim, csak ültem a fapadlón és örültem, hogy együtt lehetünk. David szokása szerint a vállamra hajtotta a fejét, szőke haja az arcomat simogatta, éreztem hajának illatát és ujjait simogattam. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, talán percek, talán órák és azt kívántam, bárcsak soha ne kellene elhagynunk ezt a helyet, bárcsak soha ne kellene elengednem a kezét.