– Engem keresel? – hallottam hirtelen egy hangot a hátam mögül. Megpördültem. Jacques állt mögöttem szürke utazóruhában, a lába mellett egy bőrönddel. Elnevette magát. Gondolkodás nélkül a nyakába ugrottam. Ahogy magához ölelt, én is elnevettem magam.

– Ne keltsünk feltűnést – suttogta. Elengedtük egymást és alaposabban szemügyre vettem. Szinte semmit nem változott, legfeljebb egy kicsit magasabb lett, a haja rövidebb volt, mint amilyenre emlékeztem, de a koromfekete szempár és a vidám mosoly nem változott.

– Nagyon örülök neked – mondtam.

– Alig vártam, hogy ideérjek. Apám még örült is, hogy elmegyek egy kis időre, mert már teljesen megőrjítettem. Azt mondta, hogy akár egy egész hónapra is elengedne, csak egy kis nyugalma legyen.

– Mit csináltál megint? – kérdeztem. Jacques kissé elkomorodott.

– Levelezni próbáltam Pierre-rel. Minden olyan címre írtam, amit ismertem, még a családi nyaralójukba is. Ne kérdezd, hogyan nyomoztam ki a címeket, nem volt könnyű, de sehonnan nem érkezett válasz. Biztos vagyok benne, hogy az apja van a dolog mögött.

– Ahogy ismerlek, nem adod fel – mondtam bátorítólag.

– Természetesen nem. Még a nyáron el fogok utazni hozzá. Még nem tudom, hogyan, de megteszem, a saját szememmel akarom látni, mi az, ami miatt nem válaszol.

Odaintettem egy hordárt, aki azonnal felkapta a bőröndöt és elindultunk a kocsi felé, amelynek láttán Jacques elismerően füttyentett, ettől ismét elnevettem magam.

– Semmit nem változtál – mondtam. Jacques rám nézett.

– Dehogynem. Talán túl sokat is. Majd meglátod – mondta. Ezen egy kicsit elgondolkodtam, de nem mondtam semmit. Jean a csomagtartóba tette a bőröndöt és elindultunk. Jacques érdeklődve nézte a kocsit.

– A miénk egy kicsit más – mondta, majd hátradőlt az ülésen.

– Azt hiszem, lesz mit mesélnünk egymásnak – mondta és lopva Jean-ra pillantott. Bólintottam, lesz még éppen elég időnk arra, hogy mindent megbeszéljünk.

– Milyen az új iskolád? – kérdeztem.

– Össze sem lehet hasonlítani a Saint-Michellel. Bár még csak egyszer voltam ott és kívülről ugyanolyan szürke, mégsem éreztem azt a hidegséget, amit ott. A tanárok egészen mások, persze ott is van egy pap, de vele is beszéltem. Nem tudom, mennyit tudnak arról, ami ott történt, de nagyon kedvesek voltak. Odaadták a házirendet is, ugyanolyan szürke kis füzet, mint ott, de a szabályok jóval engedékenyebbek és nem mondják meg, milyen könyveket olvashatsz. Itt is van egyenruha, de világosabb, nem olyan sötét papi ruha, mint azoknál, a nevüket sem mondom ki szívesen. Négyágyas szobák vannak, de szabadon megválaszthatod, kivel akarsz együtt lakni, legalábbis azt hiszem. Természetesen nem bontják fel a leveleidet és ami pedig a legjobb, nincs ott Zober – fejezte be széles mosollyal.

– Ez a legjobb hír – mondtam.

– Mi történt veletek, miután elmentem?

– Csak rossz dolgok – mondtam csendesen.

– Ugye nem csináltatok semmi ostobaságot? – kérdezte.

– Az attól függ, mit nevezünk ostobaságnak. Azt hiszem, nem mi voltunk azok, akik ostobaságokat követtek és követnek el a mai napig azon a helyen.

– Csak nem? – kezdte, de aztán elhallgatott. Jean-ra pillantottam, akiről nem feltételeztem volna, hogy hallgatózik, de úgy éreztem, minden, amit el akarok mesélni Jacques-nak, csak ránk tartozik. Csendesen üldögéltünk egy darabig.

– Miután elküldtem neked a levelet, személyesen is találkoztam Cartier-vel – mondta Jacques.

– Hol?

– A tengerparton. Egy húsz év körüli csinos lánnyal volt, akiről azt mesélte, hogy a barátnője. Persze nem nekem mesélte, velem szinte szóba sem állt, csak annyit mondott, hogy nem kíván barátkozni velem. Szóval anyám beszédbe elegyedett a lánnyal és kiderült, hogy a lány nem a barátnője, hanem éppen ellenkezőleg… ő vigyáz a kis szívtipróra.

Felnevettünk.

– Fent hordta az orrát, azt mondta, ha rajta múlik, nemsokára összepakolnak és elmennek egy másik helyre a családjával együtt, mert nem kíván egy olyan emberrel egy városban tartózkodni, akit erkölcstelen viselkedése miatt kicsaptak az ország egyik legjobb hírű iskolájából.

– Ezt rád értette? – kérdeztem döbbenten. Jacques bólintott.

– Ráadásul a szemembe is mondta.

– De hát ez… ez hihetetlen. Nem így ismertem Cartier-t.

– Én sem. De ő sem így ismert engem. Ugyanis ott helyben, a parton orrba vágtam. Aztán persze menekülnöm kellett, mert a barátnője sikoltozni kezdett. Majdnem elkaptak, de sikerült megszöknöm. Szerencsére betartotta a szavát és elment, különben megkaptam volna a magamét – nevetett. – De azt mondom, még egy-két pofont is megért volna, ha tovább nézhettem volna. Olyan ijedt képet vágott, hogy olyat még nem is láttam. Egy cseppet sem sajnálom a dolgot, bár nem szeretem, ha verekednem kell, utána napokig úgy éreztem magam, mintha valami mocskos dolgot követtem volna el.

Szótlanul hallgattam Jacques történetét. Megdöbbentett, hogy képes volt megütni valakit, bár már bebizonyította, hogy képes rá, megdöbbentett Cartier viselkedése is, soha nem gondoltam volna, hogy a mindig barátságos, kitalált történeteket mesélgető fiú képes legyen ilyesmire. De a legjobban azon lepődtem meg, hogy Jacques azt mondta, Cartier egy csinos lánnyal volt a parton. Olyan furcsa volt, hogy Jacques ilyesmit mond egy lányra, maga a szó is furcsa volt, de a gondolat, hogy Jacques számára is jelentett valamit, nagyon furcsa volt.

– Min gondolkodsz? – kérdezte Jacques.

– Az a lány… tényleg csinos volt? – kérdeztem vissza és amikor tekintetünk találkozott, Jacques elnevette magát.

– Szavamra, még soha nem láttam nála csinosabbat, legszívesebben a kezét is megfogtam volna, ahogy azt a szerelmesek teszik.

Egy pillanatig döbbenten néztem rá, de aztán megéreztem, hogy kezét lassan az enyémre csúsztatja és egy pillanatra megszorítja. Ebből mindent megértettem és újra el kellett gondolkodnom azon, amit Jacques írt a levele elején.

A szalonban ülve furcsa deja vu érzésem lett. Apám és anyám ugyanolyan kedvesen fogadták Jacques-ot, mint annak idején Davidot, apám ugyanúgy a család tagjaként említette és anyám ugyanúgy felajánlotta neki, hogy segít bármiben, mint Davidnak. Ezt egy kicsit furcsának éreztem, hiszen míg David esetében fogalmuk sem lehetett arról, mit érzek iránta, Jacques-ról szinte mindent tudtak, legalábbis annyit, amennyit elmondtam. Éreztem, hogy elpirulok. Apám megérthette a helyzetemet, mert gyorsan elbúcsúzott tőlünk. Jacques ugyanazt a szobát kapta, mint David és Marcel, csak néhány méter választott el bennünket egymástól. Leültünk Jacques szobájában és ugyanúgy néztem őt, ahogyan tavaly Davidot.

– Most már elmeséled, mi történt? – kérdezte Jacques.

– Hosszú történet lesz – mondtam, mire megvonta a vállát.

– Azt hiszem, most lesz időm, hogy végighallgassam és érdekel is. Hónapok óta találkoztunk és semmit sem tudok rólad azóta. Mi van Daviddal?

Elkomorodtam.

– Nem tudom.

Csend lett. Láttam Jacques arcán, hogy meglepődött. Kinyitotta a száját, hogy kérdezzen valamit, de aztán mégsem szólalt meg.

– Amikor elmentél, másnap reggel az ebédlőben megláttam Zobert. Tudtam, hogy megütötted és ezért akaratán kívül segített abban, hogy kicsapjanak.

– Nem ezt akartam – ingatta a fejét Jacques.

– Magamat akartam megsebesíteni és elrohanni Leblanc-hoz, hogy bepanaszoljam Zobert, amiért megütött. Ha apám értesült volna arról, hogy megütött egy tanár, azonnal hazavitt volna. De Zober miatt nem így alakult. Gyalázni kezdett, azt mondta, szívtelen és önző vagyok és hogy soha nem szerettem Pierre-t, csak ki akartam sajátítani magamnak bűnös céljaim elérése végett. Azt mondta, Pierre megértette, miért kell elmennie és az utolsó pillanatban megtagadott mindent, ami kettőnk között történt. Ekkor felkaptam az asztalán lévő bronzfeszületet és megütöttem. Azt hiszem, meg akartam ölni.

Megborzongtam. Így már érthető volt Zober vak dühe és a bosszúvágy, hogy ránk is lecsaphasson.

– Ahogy Zober később elmondta, amikor elkísért a pályaudvarra, nem az dühítette fel igazán, hogy megtámadtam, hiszen számított erre. Azt mondta, mindig is látta a szememben az erőszakot és a vadságot. Az dühítette fel, hogy a feszülettel támadtam neki, ennek ő jelentőséget tulajdonított, azt hitte, ezzel az ő néhai szerzetesi mivoltát is támadom. Esküszöm, eszemben sem volt ilyesmi, végig sem gondoltam, mit teszek. Az volt az egyetlen célom, hogy kárt okozzak benne. Később aztán rájöttem, hogy ezt nem kellett volna. Attól féltem, hogy ezzel csak nektek okozok bajt.

– Sikerült feldühítened – mondtam.

– Ti is sorra kerültetek, ugye? – kérdezte halkan. Nem válaszoltam, csak ránéztem, de ez is elég volt.

– Esküszöm, nem akartam, hogy benneteket is bántson.

– Nem hibáztatlak téged. Zober mindenképpen megtette volna.

– Mi történt?

– Eltiltott bennünket egymástól, már nem voltam David segítője, nem találkozhattunk többé. Néhány hétig úgy tettünk, ahogy ők akarták, mert nem akartam kicsapatni magam, de aztán nem bírtam tovább és találkoztam Daviddal a kertészlakban. Ugyanazt a hibát követtem el, amit te és amiért olyan dühös voltam rád. Szomorú együttlét volt, minden olyan kilátástalannak tűnt, csak ültünk a sötétben és fogtuk egymás kezét. Aztán amikor elindultunk visszafelé, Zober ott várt ránk a kapuban.

– Téged is kicsaptak?

– Igen, de az sem úgy történt, ahogy szerették volna.

– Megszöktél? – kerekedett el Jacques szeme.

– Nem. Amikor Zober elvitte mellőlem Davidot, azt hittem, mindennek vége. Meg akartam halni és majdnem sikerült is.

Jacques felé mutattam a csuklómat, amelyen még mindig jól láthatóak voltak a hegek. Döbbenten nézte, majd felállt, odajött hozzám, letérdelt elém és alaposan szemügyre vette. Végigsimított rajtuk az ujjaival és amikor felnézett rám, tudtam, hogy nem tudja, elhiggye-e, amit hall. Soha nem gondolkodtam azon, vajon milyen hatással lesz rá a történet, ezért felkészületlenül ért a néma döbbenet. Sokáig nézte, majd finoman egy csókot adott a sebekre. Ez a mozdulat furcsa nyugalommal töltött el, mintha már vártam volna valami effélét.

– Ki mentett meg? – kérdezte halkan.

– Nem tudom. Bejött Zober és amikor meglátott, meg akart menteni, legalábbis azt hiszem. Akkor már egy kissé zavaros volt minden, csak azt tudtam, hogy ott van mellettem és hogy mindennek ő az oka. Még mindig ott volt nálam a kés…

– Az én késem – mondta Jacques.

– Igen, a bosszú legjobb eszköze. Azt akartam, hogy bűnhődjön mindazért, amit tett.

Jacques elsápadt.

– Megölted? – nézett rám rémülten. Megráztam a fejem.

– Nem. Igazából nem tudom, mi történt utána, a kórházban tértem magamhoz.

– Mi lett vele? – kérdezte Jacques, még mindig a kezemet fogva.

– Nem tudom. Apám azt mondta, hogy nem lett semmi baja, de lehet, hogy nem marad ott a kollégiumban. Azt mondta, át kell gondolnia mindazt, ami történt.

– Nagy árat fizettünk ezért a győzelemért – mondta Jacques elgondolkodva.

– Igen. Te elvesztetted Pierre-t és én Davidot, de mit nyertünk vele?

– Semmit – mondta Jacques. Csendesen üldögéltünk egy darabig. Jacques a kezemet simogatta, én pedig lehunytam a szemem és átadtam magam a kellemes érzésnek. Egy idő után azt éreztem, hogy Jacques keze feljebb vándorol a karomon. Kinyitottam a szemem. Jacques arca ott volt néhány ujjnyira az enyémtől.

– Marc, nagyon hiányoztál – mondta halkan.

– Te is – feleltem és éreztem, hogy valami olyasmi fog történni, ami régen, nagyon régen természetes volt. Amikor hozzám hajolt és megcsókolt, önkéntelenül is mozdultak a karjaim és a nyaka köré fonódtak. Abban a pillanatban elfelejtettem mindazt az ostoba szabályt, amiket én állítottam fel másfél évvel ezelőtt, magam sem tudva, miért és csak az tudtam, hogy ennek meg kell történnie. Amikor elváltak ajkaink, kissé zavartan ültünk egymás mellett az ágyon. Jacques kezét simogattam, ő pedig néha egy-egy pillanatra megszorította a kezem. A történtek után át kellett gondolnom néhány dolgot. Biztos voltam benne, hogy szerettem Jacques-ot, talán ugyanúgy, mint azelőtt. Kissé furcsa volt, hogy David iránti szeretetem, szerelmem semmit nem változott, de Jacques közelsége, főképp a történtek után nagyon jólesett, jobban, mint azt gondoltam volna.

Talán nem kellene folyton azon töprengenem, mi miért történik, talán csak hagynom kellene, hogy minden menjen a maga útján. Jacques a barátom, ő volt az első, aki iránt mást éreztem, mint a többiek iránt, aki megismertetett mindazzal, ami most már életem részér képezi. Most már biztosan tudtam, mit jelentett, amikor kedvesemnek akart szólítani levele elején. Tudtam, hogy szeret és a barátjának tekint, de valahogy nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy ha Pierre ott lenne mellette, eszébe sem jutott volna, hogy megcsókoljon. Talán mindaz a kedvesség, amellyel az elmúlt percekben elhalmozott, nem is nekem szól, hanem az elveszett Pierre-nek? Amikor erre gondoltam, egy kicsit elszégyelltem magam, hiszen ha valaki megkérdezte volna, vajon azok a kedvességek, amelyekkel az övéit viszonoztam, mennyire szólnak neki és mennyire Davidnak, nem tudtam volna megmondani. Úgy éreztem, egy kicsit becsapom Jacques-ot minden simogatással és a gondolat, hogy esetleg ő is ugyanígy tesz, zavaró volt, bár némiképpen nevetséges is.

– Nem gondolod, hogy ebben a sors keze van?

– Mire gondolsz?

– Talán furcsa, de azt hiszem… lehet, hogy nem véletlen, hogy mi ketten ismét találkoztunk és talán… még mindig szeretjük egymást. Ugye?

– Nem tudom – feleltem. Örültem annak, hogy itt van, de a gondolat, hogy őt kapom a sorstól David helyett, egy cseppet sem tetszett. Szerettem Jacques-ot, de én Davidot akartam. Jólesett volna, ha ismét együtt lehetek Jacques-kal, de árulásnak éreztem volna Daviddal szemben. Talán ez ismét az én ostobaságom eredménye, de nem tehetek róla. Ha viszont elutasítom Jacques-ot, őt bántom meg, amit szintén nem akartam. Komor gondolatok között feküdtem az ágyon és reméltem, hogy megtalálom a megoldást.

Valamikor a negyedik nap táján kezdtem megadni magam. Jacques közelsége folyamatos kísértést jelentett és egyre kevesebb sikerrel álltam ellen neki. Valahányszor elhatároztam, hogy bármit is tesz, nem fogom hagyni, hogy elcsábítson, eszembe jutottak korábbi ígéreteim és szabályaim, amelyek már éppen elég szenvedést okoztak és egy nap megfogadtam, hogy soha többé nem fogok szabályokat felállítani magamnak. Azon az estén, miután elbúcsúztunk anyáméktól és visszamentünk a szobámba, Jacques kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Nem kérdeztem, miért teszi, nem volt rá szükség. Akartam, hogy így legyen és furcsa módon semmiféle lelkiismeret-furdalást nem éreztem emiatt. Már nem emlékszem, kié volt az első mozdulat, az első simogatás, de nem is volt fontos. Újra együtt voltunk, úgy, mint akkor, amikor még csak nem is sejtettük, mi vár ránk. Megszabadítottuk egymást a hálóingektől és ahogy végignéztünk egymáson, elnevettük magunkat.

– Te is? – kérdezte Jacques és én vállat vontam. Nem igazán tetszett, amit láttam, de annyit már tudtam, hogy felesleges hadakozni ellene. Változunk, gyorsabban növünk, mint eddig és még néhány év… hirtelen olyan szomorúságot éreztem, amilyet már nagyon régen.

– Nem akarok felnőtt lenni – mondtam. Jacques megsimogatta az arcomat.

– Nem megy az olyan hirtelen.

– De elkerülhetetlen – mondtam. Jacques felsóhajtott.

– Ez igaz. De kénytelen vagy elfogadni és azt hiszem, ez nem is olyan rossz dolog.

– Mi jó van benne? Nem akarok úgy kinézni, mint egy felnőtt.

– Ha akarod, megmutatom – mondta Jacques és láttam rajta, csak arra vár, hogy beleegyezzek. Nem tudtam mit mondani neki. Szomorú voltam, hogy Jacques-on is látom ezeket a változásokat, ami azt jelentette, hogy nincs ember, aki el tudna menekülni a felnőtté válás elől. Nem akartam elvenni a kedvét, egy kicsit haragudtam magamra, amiért ennyire el tudta venni a kedvem valami, ami ellen hiába is próbálnék hadakozni. Rámosolyogtam Jacques-ra és hagytam, hogy valami olyasmi történjen, amit még soha nem tapasztaltam.