Felálltunk és elindultunk az ajtó felé, de Garreau úr utánam szólt:

– Marc, ön maradjon még egy kicsit, kérem.

Jacques is megtorpant, összenéztünk, aztán Jacques lassan elsétált. Még láttam, hogy az ajtóból visszanézett, majd eltűnt a folyosón. Garreau úr becsukta az ajtót és intett, hogy üljek le. Az egyik első padot választottam. Ő egy másik padba ült és így többé-kevésbé egymással szemben ültünk.

– Szeretném önnel kezdeni az ismerkedést – mondta. – Amikor beléptem, úgy láttam, mintha megijedt volna tőlem.

– Sajnálom, tanár úr.

– Talán olyasvalakire emlékeztetem önt, akitől oka volt félni?

– Nem féltem tőle, ő csak egy régi tanárom volt.

– Egy volt tanár… – ismételte. – Talán az előző iskolájából?

– Igen.

– Miért jött el a Saint-Michelből, Marc? Egy kissé furcsa számomra, hogy egy előkelő iskola után egy egyszerű kollégiumban tanul tovább.

– Apám nem értett egyet a Saint-Michel tanítási módszereivel – mondtam. Szerencsére felkészültem egy ilyen beszélgetésre és tudtam, mit kell mondanom.

– Mesélne erről egy kicsit? Jómagam még nem jártam ott, így nem ismerem az ő módszereiket és nem tudok róluk semmit.

– Túl szigorúak voltak a szabályok, még a leveleinket is felbontották, megszabták, mit olvashatunk és minden percben figyeltek bennünket. Ha valaki hibázott, mindenkit büntettek.

– Ez valóban kissé túlzás – mondta. Gondolkodott egy darabig, majd megszólalt:

– Ha jól tudom, az irodalmi önképzőkör tagja volt.

– Igen, az voltam.

– Ezek szerint szereti az irodalmat.

– Igen… – mondtam, bár úgy éreztem, nem mondok igazat. Az igazságot nem mondhattam el, nem mesélhettem arról, miért döntöttem úgy, hogy két önképzőkörnek is tagja leszek, miért volt fontos, hogy ne legyen egyetlen percnyi szabadidőm sem, amikor gondolkodni tudtam volna.

– Elmondaná a kedvenc versét? – kérdezte Garreau úr.

– Nincs kedvenc versem – mondtam zavartan.

– Akkor mondja azt, amelyiket legutoljára tanulta. Biztosan emlékszik legalább egy versre. Az ön tekintete olyan, mint egy költőé, ábrándos és ragyogó, kíváncsi vagyok, hogy bánik a szavakkal, a rímekkel. Mondja csak, ne szégyellje magát, a versmondás olyan, mint az imádság, minden körülmények között szent dolog.

Hallgattam, a hasonlat nem hozta meg a kedvem a versmondáshoz. Egyetlen vers sem jutott az eszembe, pedig annak idején, első iskolámban büszke voltam arra, mennyi verset tudok. De most mintha az összeset elfelejtettem volna és nem is bántam ezt, úgy éreztem, nem lenne bátorságom megszólalni.

– Ne gondolkodjon azon, milyen verset mondjon, nem kell alkalomhoz illőnek lennie, mondjon egy verset a nyárról, az élet szépségéről vagy akár a szerelemről. Hunyja le a szemét és mondja, ami az eszébe jut.

Engedelmesen lehunytam a szemem és vártam. Mondjak verset a nyárról? Nem, az túlságosan egyszerű lenne, nem akartam buta gyermekverseket mondani. Az élet szépségéről meséljek? Előbb hinnem kellene benne, hinnem kellene abban, hogy az élet valóban szép. Mondjak verset a szerelemről? Az egyetlen dologról, ami biztosnak látszott az életemben? Mondjak verset arról a fiúról, akit szeretek? Magam elé idéztem Davidot, láttam szőke fürtjeit, szinte meg tudtam volna érinteni bársonyos bőrét. Kezem kezét kereste egy bizonytalan pillanatig. Mondjak verset arról, mit jelent a szerelem? Tudtam, hogy nem szabad, tudtam, hogy ezzel csak felfedem magam, elárulhatom legféltettebb titkomat, de valami furcsa vágy ébredt bennem, hogy elmondjam a verset és ezzel megvalljam mindazt, amiről soha senkinek nem lett volna szabad tudnia.

 Drágám, úton vagyok már hajnal óta hozzád,
És lám, bealkonyult, mire megleltelek!
De mily szerencse! még dereng a föld felett:
Még édes orcád látnom lehet.

Garreau úr szótlanul hallgatta és amikor befejeztem, sokáig ült velem szemben és engem nézett. Tekintetében volt valami furcsa csillogás és amikor elnevette magát, majdnem én is vele nevettem. Előrehajolt és mélyen a szemembe nézett.

– Valami azt súgja nekem, hogy nem véletlenül választotta ezt a verset. Természetesen nem akarom megtudni, kire gondolt, miközben szavalta, de úgy érzem, ez a vers egy valós személyhez szólt. Megéreztem. Tud bánni a hangjával és tudja, hogyan kell verset mondani. Nagyon örülök ennek, mint mindig, ha egy tehetséges tanítvány kerül hozzám.

– Köszönöm, tanár úr – mondtam és valóban örültem, amiért sikerült jó benyomást tettem Garreau úrra, aki jó tanárnak és nem utolsósorban jó embernek tűnt. A következő pillanatban azonban rádöbbentem, mekkora ostobaságot követtem el.

– Ezzel a verssel bebizonyította, hogy irodalmi tudása nem korlátozódik arra, amit az iskolában tanítottak, mivel mindketten tudjuk, hogy ezt a verset nem a Saint-Michelben tanulta. Ez a vers túl finom és érzéki ahhoz, hogy megfeleljen az ottani puritán ízlésnek. Nem kérdezem, hol tanulta, de tetszik a bátorsága, hogy el merte mondani. A bátorság nagyon fontos dolog, az irodalomban számos példa van arra, hogy aki bátor, célhoz ér.

– Köszönöm – mondtam és reméltem, már nem tart sokáig a beszélgetés. Éreztem, hogy ezt elrontottam, talán éppen most hívtam fel magamra a figyelmet.

– Nálunk is van irodalmi kör és van egy kis színjátszó csoportunk is. Nem akar csatlakozni hozzánk, Marc?

– Soha nem próbálkoztam színészkedéssel – mondtam. Garreau úr felvonta a szemöldökét.

– Biztos ön ebben? – kérdezte. Nem értettem, mit akar tőlem. Soha nem gondoltam arra, hogy színész legyek, soha egyetlen iskolai színdarabban nem játszottam és nem is éreztem, hogy hiányozna. Garreau úr kedves volt és nem akartam megbántani, de úgy éreztem, semmi okom nincs arra, hogy igent mondjak neki. Megpróbáltam igen udvariasan megmondani neki, hogy nem vállalom, de nem voltam biztos abban, hogy ez sikerült. Rám nézett és elmosolyodott.

– Elfogadom a döntését, Marc. Ilyesmire nem lehet valakit kényszeríteni, ha nem akar velünk játszani, nem erőszakoskodhatok, bár meg kell mondanom, hogy sajnálom a dolgot. Ha meggondolja magát, keressen fel.

Elgondolkodva lépkedtem a folyosón. Nem értettem, mi célja volt ennek a beszélgetésnek, de nem tudtam volna megmondani, mi zavart benne. Garreau úr kedves és barátságos, semmiben nem hasonlít a Saint-Michel-beli tanárokra, akik merevek és kimértek voltak, az ember úgy érezte, mintha külön kasztba tartoznának. Lehet, hogy csak ez a furcsa, eddig ismeretlen közvetlenség zavar, amelyet még meg kell szoknom ezen a helyen.

Felnéztem. Semmi dolgom nem volt, az egész délutánom szabad volt és hirtelen vágy ébredt bennem, hogy ezt kihasználjam. Elindultam a folyosón, a lépcsőház irányába, hogy megkeressem Davidot. Péntek volt, a következő héten megkezdődik a tanítás, addig mindenképpen meg kell érkeznie. Egyre türelmetlenebb voltam, egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy talán meg sem érkezik és ez az egész nem más, mint apám és David apjának összeesküvése ellenünk. Kellemetlen és fájdalmas gondolatok voltak ezek, minél többet gondoltam rá, annál hihetőbbnek tűnt, bizonyítékképpen elég volt David hiánya. Nem értettem ugyan, mire lenne ez jó, de apám kérdése és az én kikényszerített válaszom után szinte mindent elhittem volna róla.

Végigsétáltam a folyosón, minden nyitott ajtón benéztem, hátha meglátom valahol az én kis szőke szerelmemet. Minden nap végigjártam ezt az utat és ahogy máskor, most sem találkoztam vele. Igyekeztem tartani magam, de hirtelen olyan szomorúság vett erőt rajtam, hogy majdnem elsírtam magam. Mikor láthatom újra? Az a néhány nap, amit a nyáron együtt töltöttünk, csodálatos volt, nem akartam elfogadni, hogy ezek lesznek a mi utolsó emlékeink. Visszafordultam és újra végigmentem a folyosón, majd visszamentem a szobámba. Jacques mellett akartam lenni, David hiányát csak ő tudta feledtetni. Ahogy beléptem a szobába, Jacques felkapta a fejét.

– Megtaláltad? – kérdezte, de ahogy az arcomra pillantott, már tudta, hogy nem találkoztunk. Nem teljesen értettem őt, hiszen ha David megérkezik, a mi barátságunk ismét olyan lesz, mint a Saint-Michelben volt, hiszen ő is tudja, hogy David és én összetartozunk. Mégis aggódott miattam és velem együtt reménykedett abban, hogy újra együtt leszünk. Néha arra gondoltam, hogy Jacques sokkal jobban szeret engem, mint én őt és ezt talán meg sem érdemlem. Természetesen tudtam, hogy Jacques ragaszkodása nem kis részben annak is köszönhető, hogy bár megadtam neki Pierre címét, nem sikerült vele levelet váltania és ettől végképp úgy érezte, kettejük kapcsolatának egyszer és mindenkorra vége. Őt elvesztette, engem nem és én voltam az egyetlen, aki megérthette.

– Ha ma sem érkezik meg, azt jelenti, hogy…

– Marc! Ne kezdd elölről, kérlek! Ma érkeznek a legtöbben, mi is kapunk két új fiút, beszéltem az iskolaszolgával, ő is azt mondták, hogy szinte mindenki ma érkezik. Gondoltam, körbenézek, amíg te odabent beszélgettél Garreau-val. Tényleg, miről beszélgettetek?

– Azt akarta, hogy lépjek be a színjátszó körbe.

Jacques felnevetett.

– Neked való játék.

– Miért?

– Mert ha valaki, akkor te vagy az, aki jól színészkedsz. Majdnem egy évig sikerült úgy tenned, mintha te is ugyanolyan lennél, mint a többiek.

– Garreau elég furcsa ember, azt mondta, van bennem tehetség és hogy tudok bánni a versekkel.

– Csak nem verset mondatott veled?

– De… és én elmondtam neki egy olyan verset, amilyet nem kellett volna.

– Remek – mondta Jacques kissé gúnyosan és leült az ágyra. – Milyen verset mondtál el neki? Valami görög klasszikust, ahogy a Saint-Michelben szerették?

Amikor megmondtam, milyen verset hallhatott Garreau, Jacques rám meredt.

– Marc, te teljesen megőrültél.

– Nem mondtam neki semmit – védekeztem.

– Nem kell mondanod semmit, de ha előadsz neki egy balladát a szerelmetes szőke fiúról, az már elég ahhoz, hogy a többit magától kiderítse.

– Gondolod?

– Nem tudom. Nem bízok meg senkiben, főleg nem egy tanárban. Rossz tapasztalataim vannak velük, talán még emlékszel… szerintem nem kellene barátkoznod vele.

– Nem barátkoztam, ő kérdezett és én válaszoltam.

– Talán jobb, ha nem mondasz neki semmit ezek után.

– Talán túl gyanakvóak lettünk – mondtam. Jacques megvonta a vállát.

– Lehetséges. Csak azt ne mondd, hogy nem volt okunk ilyenné válni. Én sem tudom biztosan, hogy ez a Garreau ártani akar nekünk, de én már képtelen vagyok megbízni benne, egyszerűen azért, mert tanár. Remélem, neked van igazad és ez az ember egyszerűen csak barátságos és olyan, amilyennek egy tanárnak lennie kell. Néha jó lenne megbízni egy felnőttben, de nem tudom, képes leszek-e rá valaha. Leblanc, Zober és Bouches után nincs kedvem kísérletezni velük.

– Nem lehet úgy élni, hogy senkiben nem bízol meg – mondtam.

– Benned megbízok, nekem ennyi elég. Amíg itt vagyunk, nem is kell ennél több.

Elgondolkodtam azon, amit mondott és máris furcsának találtam néhány dolgot. Miért pont engem választott ki elsőnek, miért akart ismeretlenül is a színjátszó körbe csábítani, miért tette azt a furcsa megjegyzést a színészkedésről? Talán csak a bizalmamba akart férkőzni? Eszembe jutott Zober, amikor kedvesen beszélt velem és csokoládéval kínált. Talán jobb lesz, ha ezentúl jobban odafigyelek, mit mondok neki és a lehető legkevesebbet találkozok vele.

Kopogtak az ajtón. Jacques felállt és az ajtóhoz lépett, résnyire kinyitotta és kinézett rajta. Néhány pillanat múlva hátrébb lépett és kitárta az ajtót. Odafordultam. Az ajtóban ott állt David kék egyenruhájában és amikor meglátott, hozzám szaladt és széles mosollyal arcán a nyakamba ugrott. Összeölelkeztünk, egyetlen szó nélkül álltunk az ágy előtt, egy pillanat alatt elfelejtettem minden félelmet, minden aggodalmat, csak álltam, magamhoz ölelve az én kis szőke kedvesemet, a haját simogattam, arcát csókoltam és olyan boldog voltam, mint régen, akkor nagyon régen, amikor még minden más volt. Átkaroltam karcsú derekát és újra elöntött a forróság, éreztem bőrének illatát, éreztem, ahogy karjait a nyakam köré fonja. Csak most vettem észre, hogy megnőtt, magasabb lett, de ugyanolyan törékeny maradt, vékony kis teste ugyanolyan tökéletes volt, mint amikor utoljára találkoztunk.

– Alig vártam már, hogy találkozzunk – mondta David. – Csak ledobtam a bőröndömet és már jöttem hozzád. Megkérdeztem egy iskolaszolgát, melyik a te szobád.

– Minden nap kerestelek, már azt hittem, nem is jössz – mondtam. David felsóhajtott.

– Apám nem akarta, hogy korábban jöjjek, azt mondta, velem szeretne lenni, hiszen most sokáig nem fog látni. Azt hiszem, mégis szeret engem.

– Mint ahogy én is…

Csukódott az ajtó, felnéztem. Jacques már nem volt a szobában, nyilvánvalóan azért ment el, hogy egyedül lehessünk. Gondolatban megköszöntem neki, majd két kezembe fogtam David arcát és megcsókoltam. Mosolyogva nézett rám, gyönyörű kék szemeiben vidámság csillogott. Szép volt, igazán szép, újra és újra ki kellett mondanom és rá kellett csodálkoznom. Végigsimítottam szép szemöldökén, csókot leheltem orra hegyére és bársonyos arcára. Nem szólt, csak nézte, ahogy kezembe veszem kis kezét és egyenként végigcsókolom az ujjait. Valami furcsa mámoros hangulat lett úrrá rajtam, úgy éreztem, ismét egész vagyok, úgy gondoltam Davidra, mint egy részre saját magamból, csak úgy lehetek egész, csak akkor élhetek, ha mellettem van, együtt vagyunk, egymáshoz érhetünk, láthatjuk és újra szerethetjük egymást.