A karácsony előtti utolsó estén bementem Marcelhez, csak jó éjszakát akartam kívánni neki. Az ágyán ült és szomorúan forgatott valamit a kezében. Amikor felnézett, láttam, hogy könnyes a szeme. Meg sem próbálta eltitkolni, hogy sírt. Tudtam, hogy az apjára gondolt, talán már sejti is, miért nem kap hírt felőle. Nagyon megsajnáltam, leültem mellé az ágyra és átöleltem.

– Miért sírsz, kismacska?

– Mi lesz velem? – kérdezte.

– Mire gondolsz?

– Tudom, hogy Antoine bácsi nem akart befogadni, csak már késő volt ahhoz, hogy megírja apámnak. Mi lesz velem, ha apám mégsem jön vissza?

– Mi ez a butaság, kismacska? Apám azért fogadott be, mert a család tagja vagy és segítségre volt szükséged – hazudtam. Tudtam, hogy igaza van, apám maga is elismerte, hogy Jean-Francois kész tények elé állította. Mégsem vallhattam be, hogy ez az igazság, nem akartam, hogy úgy nézzen apámra, mint valakire, aki csak azért tűri meg a házában, mert pillanatnyilag nem tehet mást.

– Apám elmondta, hogy levelet írt Antoine bácsinak és hogy ide kell jönnöm, mert vele nem vagyok biztonságban. Tudtam, hogy Antoine bácsi nem szereti őt és azt mondtam, inkább mellette akarok maradni, nem szeretnék olyan helyen élni, ahol csak megtűrnek, de azt mondta, mindenképpen mennem kell. Undok voltam vele, az utolsó napokban már nem is beszélgettünk és amikor a kikötőben elbúcsúztunk, nem voltam hajlandó megcsókolni és azt mondtam neki, hogy azért küld el, mert már nem szeret. Tudtam, hogy nem igaz, tudtam, hogy szeret, de azt akartam, hogy gondolja meg magát. Csak annyit mondott szomorúan, hogy egyszer majd meg fogom érteni, miért tette és reméli, hogy akkor még nem lesz késő.

Marcel ismét szipogni kezdett.

– Attól félek, hogy már nem fogom látni többé és olyan gonosz voltam hozzá. El akarom mondani neki, hogy sajnálom.

– Elmondhatod. Marcel, Jean-Francois vissza fog jönni és minden olyan lesz, mint régen. Tudom, hogy most egyedül érzed magad és emiatt én vagyok szomorú, de hinned kell nekem. Vissza fog jönni.

A szemébe hazudtam és ettől nagyon rosszul éreztem magam, de nem tehettem mást.

– Annyira várom már – sóhajtotta. – Még soha nem fordult elő, hogy ne lett volna velem karácsonykor.

– Gondolj arra, hogy csak ezt a karácsonyt töltitek távol egymástól, jövőre talán megint együtt lesztek. Amint megadja a tartozását, visszajön.

Marcel rám nézett.

– Gondolod? – kérdezte reménykedve.

– Biztos vagyok benne – válaszoltam, közben arra gondoltam, miért nem tudom befejezni a hazudozást, miért kell újra és újra azt mondanom, amit Marcel hallani akar? Ha kiderül, hogy az első pillanattól kezdve mindent tudtam, vajon megbocsát-e nekem?

– Akkor jó - mondta. Visszahúzta ujjára a gyűrűt, amit eddig a kezében forgatott. Megfogtam a kezét, hogy szemügyre vehessem a gyűrűt.

– Szép – mondtam.

– Az egyetlen dolog, ami megmaradt – mondta. – Apámtól kaptam, az utolsó karácsonyon, amikor még minden rendben volt. Bele van vésve a nevem a belsejébe, nézd – azzal lehúzta és felém mutatta. Alaposan megnéztem a fénylő kis karikát, amely már több volt egyszerű ékszernél, egy vagyon utolsó morzsája volt, egy ember életének, hibáinak és végzetes tévedésének bizonyítéka.

– Apám azt mondta a kikötőben, mindig tartsam magamnál, soha ne veszítsem el és ha ránézek, ő jusson eszembe róla – mondta halkan.

Mint egy búcsúzás szavai… Jean-Francois talán már akkor tudta, hogy soha nem fogja látni a fiát. Mielőtt meghalt, még gondoskodni akart róla. De vajon minden úgy történik-e, ahogy szerette volna? Marcel kényelmetlenül érzi magát, azt gondolja, hogy apám nem szereti őt és csak megtűrt személy a házban. Biztos voltam benne, hogy soha senki egyetlen megjegyzést sem tett rá, soha senki nem bántotta meg, de vannak dolgok, amiket megérez az ember. Az ő élete már soha nem lesz olyan, mint volt. Tudtam, hogy apám ugyanúgy fogja nevelni, mint engem és mindent megad neki, de Marcelnek semmije nincs, az öröksége elveszett és bár jómódban fog felnőni és élni, valami hiányozni fog az életéből.

Eljött a karácsony, de valahogy most sem vártam, csakúgy, mint az előző években. Az ünnep előtt egy nappal levelem érkezett Davidtól és bár láttam, hogy apám nem igazán örül neki, ott helyben feltéptem a borítékot és elolvastam, még ahhoz is türelmetlen voltam, hogy a szobámba menjek vele. Rámosolyogtam David apró kerek betűire és úgy éreztem, már ez is boldoggá tesz. David boldog karácsonyt kívánt nekem és a családnak. Azt írta, szép karácsonynak néz elébe, de mindez sokkal szebb lenne, ha együtt lehetnénk és reméli, minden bepótolhatunk, ha ismét találkozunk. Eszembe jutott a szoba, amelynek kulcsát Garreau bízta rá és arra gondoltam, bárcsak itt lenne már az a nap, amikor újra együtt lehetünk. Régebben a nyugalmat és a biztonságot ez a ház jelentette nekem, úgy éreztem, a szobám valóságos erőd, ami megvéd minden rossz ellen. Most, ha nem is változott meg véleményem teljes mértékben, jobban éreztem magam a kollégiumban, persze ez nagymértékben Davidnak volt köszönhető. Én is megírtam már egy levelet számára és reméltem, hogy még karácsony előtt megkapja. Sokáig gondolkodtam azon, mennyire lehetek őszinte ebben a levélben és mennyire kell óvatosnak lennem, végül úgy döntöttem, mivel David apja amúgy is mindent tud rólunk és nem tételeztem fel róla, hogy elolvassa fia leveleit, őszintén írtam Davidnak arról, mennyire szeretem. Nem meséltem el, mi történt itthon, úgy gondoltam, ráér akkor megtudni, amikor újra találkozunk. Apám terve miatt, hogy Marcelt is beíratja a kollégiumba, mindenképpen el kellett mondanom neki, de nem tartottam szerencsésnek, hogy ezt egy karácsonyi levélből tudja meg.

Délelőtt társasjátékot játszottunk Marcellel, de végig olyan érzésem volt, mintha gondolatban teljesen máshol járna. Hagytam, hogy nyerjen, de nem láttam örömet az arcán, győzelmét szótlanul vette tudomásul. Kezdtem aggódni miatta. Tudtam, hogy a karácsony ismét eszébe fogja juttatni Jean-Francois-t és mindazt, ami történt vele. Nem akartam, hogy szomorú legyen, de semmit nem tehettem ellene. Ebéd előtt gondoltam egyet, kézen fogtam és levittem anyához, a karácsonyi előkészületekben segítettünk neki és Colette-nek. Ahogy hallottam, más családoknál minden a személyzet dolga volt, apám viszont úgy gondolta, az előkészületekből mindenkinek ki kell vennie a részét. Néhány szóval elmagyaráztam anyának, miért aggódom, ő megsimogatta az arcomat és azt mondta, milyen jó fiú vagyok. Maga mellé vette Marcelt és együtt folytatták a munkát. Én leszöktem a konyhába és egy darabig figyeltem Colette-et és Marie-t, a szakácsnőt, ahogyan a hagyományos karácsonyi csokoládés fatörzset készítik. Colette cinkos mosollyal a kezembe csúsztatott egy szelet csokoládét. Egy darabig nézelődtem, közben a csokoládét eszegettem, majd felmentem apámhoz, aki az öreg Jean-nal együtt a fenyőfát állította fel a szalonban. Amikor beléptem, apám az ajtó előtt állt és Jean-t irányította, milyen irányban mozdítsa el a fát, hogy minden oldalról szép látványt nyújtson.

– Hol hagytad Marcelt? – kérdezte rám pillantva.

– Most anyámnak segít. Délelőtt együtt játszottunk, de úgy láttam, mintha valahol egészen máshol járnának a gondolatai. Nem tudtam felvidítani, ezért levittem anyámhoz, hátha ő képes rá.

– Jól van, fiam. Jól tetted, azt hiszem, most egy kis kényeztetésre van szüksége. Sokat gondolkodik, látom rajta, hogy folyton töpreng valamin. Rövidesen el kell mondanom neki, mi történt.

– Miért vár vele ennyi ideig? – kérdeztem.

– Azt akartam, hogy megszokja és talán megszeresse ezt a helyet, megismerjen minket. Ha az első napon elmondtam volna neki, csak az ő helyzetét nehezítettem volna. Idegenek között, új és ismeretlen helyen megtudni, hogy az egyetlen hozzátartozója meghalt, valószínűleg nagy sokkot okozott volna neki. Amikor idekerült, beteg volt, nagyon gyenge volt és félt, nem akartam mindent tönkretenni azzal, hogy őszinte vagyok hozzá. De meg kell tudnia. Nem ma és nem holnap. Elmondom neki, mert tudnia kell róla, de még nem találom alkalmasnak az időpontot. Amiről viszont tudnia kell, az a kollégium. Úgy döntöttem, hogy őt is beíratom, melletted jó helyen lesz. Te leszel az ő nagy testvére. Tudom, látom, hogy szereted őt. Szükségem lesz a segítségedre.

– Megteszem, amit tudok – mondtam. Apám megsimogatta az arcom.

– Erre a válaszra számítottam. Köszönöm, fiam. Mielőtt visszamennél a kollégiumba, újra beszélgetünk erről és elmondom, mit szeretnék tőled. Addig is maradjon ez a mi titkunk.

– Ahogy akarja, apám – mondtam.

– Nagyszerű. Most menj vissza anyádhoz és segíts neki, amiben kéri.

Az ajtóból visszafordultam.

– Mikor akarja elmondani Marcelnek? – kérdeztem.

– Az ünnepek után, csakis akkor. Nem akarom, hogy ezen gondolkodjon. Te se beszélj neki erről, ráér még megtudni.

Bólintottam és kinyitottam az ajtót. Ahogy kiléptem a folyosóra, észrevettem, hogy a szemben lévő ajtó becsukódik. Karácsony előtt a személyzet minden szobát átnézett és rendbe rakott, mindennek ragyognia kellett. Tudtam, hogy nagy munka rendben tartani egy ilyen nagy kastélyt és biztos voltam benne, hogy a személyzet egyik tagja most járja végig a szobákat. A folyosón lépkedve eltöprengtem, vajon mit érezhet Marcel, amikor ezeken a folyosókon sétál, de csak arra tudtam gondolni, hogy nem szeretnék a helyében lenni.

Elképzeltem az életem anyám vagy apám nélkül. Maga a gondolat hihetetlen volt, szinte elképzelhetetlen, hiszen mindketten itt vannak és élnek, hogy lenne lehetséges, hogy ez nem marad így örökké? Némi töprengés után visszamentem anyámékhoz és úgy tettem, mintha semmi nem történt volna. Az előkészületek után megebédeltünk. A karácsonyi ebéd ugyanolyan volt, mint más napokon, a valódi ünnep a vacsorával kezdődik. Nagyon reméltem, hogy Colette már az ebéd után feltálalja a csokoládés fatörzset, de csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy a desszert csupán puding. Amíg eszegettem és apám fejcsóválása ellenére a kanalat nyalogattam, Marcelt figyeltem, aki most is ugyanolyan szomorúan nézett maga elé. Láttam már Marcelt vidámnak, tudtam, hogy valami bántja és csak reméltem, hogy nemsokára újra olyan lesz, mint volt. Nagyon szerettem volna visszakapni az én kismacskámat, akivel kártyáztam az ágyon és akivel a kertben sétálgattam, beszélgettem. Gyűlöltem a szomorúságot és segíteni szerettem volna neki, de úgy éreztem, nincs semmi, amit tehetnék.

Délután kimentünk sétálni a kertbe. Elsétáltunk a kert végébe, meséltem egy kicsit arról, milyen jól szórakoztam nyáron, meséltem a patakról, ahol a falubeli gyerekekkel fürödtem. Marcel végig hallgatott és úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli, amit mondok. Azt gondoltam, talán egy kis játék meghozza a kedvét, kergetőzni hívtam, hógolyózni próbáltam vele, majd rá akartam venni, hogy építsünk hóembert, de nem akart, csak ballagott mellettem szótlanul.

– Nagyon szomorúnak látszol, mi a baj? – kérdeztem.

– Semmi – felelte és ment tovább.

– Látom, hogy valami bánt – álltam elé. Rám nézett, tekintetünk találkozott. Gyönyörűnek találtam, még így sápadtan és szomorúan is szép volt. Abban a pillanatban egyáltalán nem emlékeztetett arra a kisfiúra, akivel két éve találkoztam, hirtelen megértettem, hogy Marcel már soha nem lesz ugyanaz, aki volt.

– Ha látod, ki is tudod találni, hogy mi az – mondta.

– Én csináltam valamit? Megbántottalak valamivel?

– Miért nem mondtad el? – kérdezte halkan. Döbbentem meredtem rá. Tudtam, mire gondol vagy csak azt éreztem, nem gondolhat másra, mint amire én. Képtelen voltam válaszolni, csak álltam előtte. Legszívesebben elrohantam volna, mindegy hová, csak minél messzebb innen, visszaforgattam volna az időt, bármit megtettem volna, hogy elkerülhessem ezt a pillanatot.

– Miért titkolóztok előttem? – kérdezte. – Miért nem tudhatok arról, ami befolyásolja az életemet? Miért nekem kell utoljára megtudnom? Már te is tudod és rajtam kívül mindenki. Miért?

Nem tudtam mit mondani. Talán szólnom kellene apámnak, mielőtt olyasmi történik, amivel nem tudok mit kezdeni. Bárcsak meg sem történt volna ez az egész.

– Emlékszel még a tengerpartra, Marc? Emlékszel még arra, hogy azt mondtad, mi mindig jó barátok maradunk és megfogadtad, hogy soha nem lesz titkod előttem? Tudom, hogy megígérted Antoine bácsinak, de jogom van hozzá, hogy tudjam.

Lehajtottam a fejem. Hogyan is felejthettem el? Valóban ezt mondtam. Azon kezdtem gondolkodni, miféle kifogást kereshetnék, hogyan tudnám másfelé terelni a beszélgetést, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem beszélgetés. Marcel halk hangú kérdése számonkérés volt. Nem érthette apámnak tett ígéretemet, nem érthette azt, hogy én már a Le Chatelier család felnőtt tagja vagyok, akit fogva tart saját ígérete, nem érthette mindazt, ami előttem oly fájdalmasan világos volt.

– Az én sorsomról van szó. Mikor akartátok elmondani?

– Apám akarta elmondani, nekem hallgatnom kellett. Bocsáss meg, Marcel!

– A hátam mögött…

– Nem akarta, hogy… később el akarta mondani, csak arra várt, hogy te készen állj. Ha azzal fogadott volna, hogy apád meghalt, azzal csak…

Elhallgattam, mert megláttam Mercel döbbent arckifejezését. Elsápadt és elkerekedett szemmel nézett rám.

– Apa meghalt – mondta. Nem kérdezte, inkább kijelentette, mintha egyetlen szemernyi kétsége sem maradt volna afelől, hogy amire rájött, csak igaz lehet. Hangja furcsa volt, fátyolos és remegő. Valami különös érzés lett úrrá rajtam, amit sehogyan sem értettem, nem is tudtam, mit érzek vagy mit kellene gondolnom. Marcel tudta, hogy meghalt az apja, hiszen ő maga hozta szóba a dolgot, mégis úgy elszörnyedt, mintha most hallotta volna először.

Vagy talán…?

Marcel csak állt és láttam, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán. Felemeltem a kezem, hogy letöröljem, de félrelökte, sarkon fordult és elrohant. Csak néztem, ahogy távolodik és csak néhány másodperc múlva villant belém, hogy meg kell állítanom. Mindenáron. A fák felé futott és ahogy nekiiramodtam, gyorsan felmértem az esélyeimet. Ha találkozik valakivel, minden elveszett. Arra gondoltam, ha megakadályozom, hogy bárki is meglássa, talán tehetek még valamit, bár egyre biztosabb voltam abban, hogy már semmi nem létezik, ami ezen változtathatna. Marcel berohant a fák közé és én egyre kétségbeesettebben próbáltam utolérni. Láttam magam előtt, egyre közelebb értem hozzá, de még messze voltam attól, hogy utolérjem. Hirtelen megállt és lerogyott a földre. Egy pillanatig arra gondoltam, mindennek vége, de amikor közelebb értem, megláttam, hogy ott fekszik a földön félig összegömbölyödve és zokog, olyan keservesen, ahogy még soha senkit nem hallottam sírni. Lihegve álltam meg, nem mertem közelebb menni hozzá. Nem tudom, mitől féltem, talán attól, hogy rám támad, talán attól, hogy szembe kell néznem Marcel fájdalmával és azzal, hogy elárultam a titkot, megszegtem az ígéretem és ezzel talán mindent elvesztettem. Nem tudom, mennyi ideig álltam ott remegve, hallgatva Marcel zokogását. Képtelen voltam megmozdulni, csak vártam, vártam, hogy történjen valami, nyíljon meg a föld, legyen vége a világnak vagy haljak meg itt ebben a pillanatban, hogy ne kelljen ennyire nyomorultul éreznem magam. Ahogy teltek a percek, lassan mintha enyhült volna a kétségbeesés és a félelem. Közelebb léptem Marcelhez, még egy lépés és még egy. Amikor ott álltam mellette és lenéztem rá, azt éreztem, hogy valami, valami itt belül, talán ott, ahol az ember lelke van, iszonyatosan fáj. Letérdeltem mellé. Az oldalán feküdt, szemei a semmibe meredtek. Már nem sírt.

– Marcel – szólítottam meg. Megérintettem az arcát. Hideg volt és egy pillanatra jeges rémület öntött el, de aztán Marcel megmozdult és rám nézett. Azt hittem, gyűlöletet fogok látni a szemében, de nem láttam benne mást, mint szomorúságot.

– Bocsáss meg, kérlek, bocsáss meg – suttogtam. Nem válaszolt. Felálltam, megfogtam a kezét és megpróbáltam felhúzni a földről. A második kísérletre sikerült is, ott állt előttem és engem nézett. Kerülve a tekintetét, ahogy tudtam, letisztogattam a kabátját és a nadrágját, lesepertem róla a havat, majd megfogtam a kezét és vezetni kezdtem a kastély felé. Szótlanul jött mellettem. Lassan ballagtunk a hóban, megkerültük a kertet és amikor ráléptünk a kastély felé vezető útra, Marcel megállt. Rápillantottam.

– Nem akarok bemenni – mondta.

– Itt nagyon hideg van – mondtam. – Be kell mennünk.

– Nem akarom – mondta. Egy ideig töprengtem, majd eszembe jutott a fűtött kis épület, ahol apám a kocsikat tartotta. Az ajtó nyitva volt, előreengedtem Marcelt, majd becsuktam magam mögött az ajtót. A nagy ablak adott némi fényt, tehát nem kapcsoltam fel a lámpát. A kis helyiség, ahol Jean szokott üldögélni, most üres volt, az öreg valószínűleg a konyhában ünnepel. Lesegítettem Marcel kabátját, levettem róla a sapkát és a sálat, majd én is levetkőztem és leültünk a széles padra, amely a fal mellett húzódott. Nem volt olyan meleg, mint bent a kastélyban, de már nem fáztunk. Csendesen ültünk egymás mellett és ez kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni. Nem mertem megszólalni, attól féltem, ha megtöröm a csendet, valami olyasmi fog történni, aminél még ez a baljós némaság is jobb. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de egyszer csak azt éreztem, hogy mégis meg kell szólalnom.

– Gyűlölsz? – kérdeztem.

– Nem – mondta halkan. – Jobb lenne, ha gyűlölnélek?

– Talán igen – mondtam. Hallgattunk egy darabig.

– Mióta tudod? – kérdezte.

– Amióta itthon vagyok.

– Mikor halt meg?

– Néhány nappal azután, hogy megérkeztél. Ott, Angliában. Többet én sem tudok. Apám azt mondta, nem szabad erről beszélnem.

– Nem haragszom rád.

– Iszonyatosan érzem magam, szégyellem magam, amiért nem mondtam el, de szégyellem magam azért is, mert végül mégis elmondtam. Nem akartam bánatot okozni neked.

– Kihallgattalak benneteket – mondta. – Ma délelőtt. Hallottam, amikor megkérdezted, mikor akarja elmondani nekem.

Hirtelen mindent megértettem. Marcel kihallgatott minket, hallotta a kérdésemet, amelyet az ajtóban állva tettem fel apámnak és azt hitte, Jean-Francois haláláról van szó. Talán már hetek vagy hónapok óta töprenghetett azon, vajon apja életben van-e még és kereshette a bizonyítékokat. Ez a félreértett kérdés, ez a fatális tévedés vezetett ahhoz a szerencsétlen beszélgetéshez, amely során elárultam a titkot. Akár fel is menthetném magam, hiszen ez csak egy félreértés volt, én igazán nem tehetek semmiről.

Felsóhajtottam. Százféleképpen is magyarázhatom, de az igazság az, hogy elárultam, amit nem lett volna szabad. Marcel mindent tud és már csak idő kérdése, hogy kipattanjon a botrány. Szinte láttam magam előtt apámat, ahogy megkérdezi, emlékszem-e arra, mit ígértem. Féltem tőle és attól, milyen büntetést fog kitalálni számomra. Azt mondta, a Le Chatelier család felnőtt tagjaként kezel. Kezdtem rosszul érezni magam, csak arra tudtam gondolni, hogy talán vissza sem enged a kollégiumba, eszembe jutott a beszélgetés a dolgozószobájában, amikor David érkezésére vártam és egyre biztosabb voltam abban, hogy mindennek vége.