Amikor kinyitotta a szemét, első pillantása Martinra esett. A barna fiú hanyatt feküdt mellette a keskeny heverőn, egyik lába az övén hevert, jobb keze pedig Julien ágyékához préselődött, akinek a váratlan felfedezéstől azonnal merevedése támadt. Lenézett és kísértést érzett, hogy megsimogassa Martint, de nem akarta felébreszteni és azt sem tudta, helyesen tenné-e. A fiú arcát fürkészte és azon gondolkodott, vajon megváltozott-e valami a tegnap este történtek miatt. Nem történt semmi, legalábbis semmi olyan, ami miatt szégyenkezniük kellett volna, mégis közelebb kerültek egymáshoz, nem csak testi értelemben. Martin már olyan dolgokat is tud róla, amit senki más a világon és ez azt jelenti, hogy barátok lettek. Vagy valami ilyesmi. Julien megint lenézett. Szinte hihetetlen volt számára a helyzet, itt fekszik egy ágyban egy fiúval és olyan intim közelségben, hogy a gondolatra már remegni kezd.

Lassan mozdult a keze és tenyerét finoman Martin hasára fektette, a fiú bőrének puhasága mosolyra késztette. Odakint világos volt, ami azt jelentette, hogy átaludták az éjszakát. Szerencsére volt annyi esze, hogy este behúzta a függönyöket, a szomszédok valószínűleg nagyon csodálkoztak volna a látványon, ha valamelyiknek eszébe jutott volna benézni az ablakon. A szomszédok… Julien arra gondolt, mindebből soha senki nem vehet észre semmit. Nem mutathatják meg, hogy együtt járnak, nem hasonlíthatnak a többiekre, nem foghatják meg egymás kezét és nem mosolyoghatnak úgy egymásra, ahogy egy fiú egy lányra. Miért?

Martin megmozdult és kinyitotta a szemét, Julien keze elindult a fiú testén.

– Szia! – mondta halkan. Martin ránézett.

– Elaludtunk – mondta. Julien bólintott. Martin lenézett és elvörösödött, gyorsan elhúzta a kezét Julien ágyékától, aki csodálkozva nézte és valami halvány rosszkedv suhant át rajta. Martin gyorsan magára húzta az ágyterítőt.

– Mi a baj? – kérdezte Julien. Martin vállat vont.

– Semmi – mondta közömbös hangon. – Mennyi az idő?

– Nem tudom – mondta Julien és megfordult, hogy megnézze a faliórát.

– Fél nyolc van.

– Fel kellene kelnünk – mondta Martin és megmozdult. Julien egyetlen szó nélkül arrébb húzódott, hagyta, hogy Martin felkeljen és elinduljon az ajtó felé. Egy pillanatig még nézte a fiú fenekét, aztán megvakarta a fejét. Mi volt ez? Nem tudta, mire számítson, nem tudta, milyen lesz azután, hogy életében először megérint egy másik fiút, de tudta, hogy nem így képzelte. Martin úgy viselkedett, mintha megbánta volna az egészet vagy legalábbis mintha nem akarna emlékezni rá. Julien nem tudta volna megmondani, mit kellett volna tennie, de úgy érezte, hogy valami olyasmit, mint a filmekben. Lassan felállt és elindult a vécé felé, hogy elkezdje a napot.

A fürdőben találkoztak, Martin lezuhanyozott, Julien az ajtóban állt és nézte. Egy jelet várt, egy mosolyt, egy pillantást vagy maga sem tudta, mit. Valamit, ami azt jelenti, minden rendben van, itt vagyok, emlékszem, mi történt és jól érzem magam tőle. Csendesen nézte a barna fiút, ahogy szappanozza magát, de valahogy nem tudott úgy nézni rá, mint előző este. Még mindig szépnek tartotta, de így, a visszajelzés teljes hiánya miatt már nem is volt biztos abban, hogy történhet-e valami kettőjük között. Talán nem is történt, talán csak álmodta az egészet. Lehet, hogy mindez csak az ital miatt történt és Martin nem is… de nem, ez hülyeség, hiszen este erről beszélgettek. De akkor mi történt? Martin elzárta a zuhanyt és megtörölközött, majd átadta a helyét Juliennek, aki szó nélkül állt be a kádba. Várta, hogy Martin ott marad-e, de a fiú a szoba felé indult. Julien érezte, hogy mindjárt sírva fakad, miközben pontosan maga sem tudta, mi a baj.

Mire visszament a szobába, Martin rendet rakott, az asztalra visszakerült a terítő, az üres dobozok, csokispapírok eltűntek, bár lehet, hogy azokat még ő vitte ki előző este és az ágyon is kisimult a takaró, mintha soha nem használták volna. Megreggeliztek, közben váltottak néhány szót, de csak a kazettákról és arról, hogy hétfőn megint iskolába kell menniük, Julien hiába próbálta a tegnap történtekre terelni a szót, Martin nem válaszolt vagy csak kitérő válaszokat adott és nagyon úgy tűnt, hogy nem is akar hallani a dologról. Aztán Martin összepakolta a holmiját és elment. Az ajtóból még visszafordult és Julien egy pillanatig úgy remélte, mond valamit, de csak egy szokásos baráti puszit kapott és Martin eltűnt a lépcsőfordulóban. Julien iszonyatosan érezte magát és nem értett semmit. Gépiesen mosogatott, közben a rádiót bömböltette, hogy ne tudjon gondolkodni, majd felöltözött és bement apjához a kórházba.

Csendesen ballagott végig a folyosón, kezében egy kis táskával, benne néhány könyv, amit apja kért legutóbb, hogy ne unatkozzon annyira és próbált nem gondolni a reggel történtekre, inkább azon töprengett, mi lesz, ha visszamegy az iskolába. Egy hetes lemaradást viszonylag könnyen be tud pótolni, legfeljebb majd kicsit jobban odafigyel. Serge pedig… vele majd csak lesz valami, talán megijed, ha apja megfenyegeti. Julien felnézett. A folyosó végén a már ismerős pultnál ott ült az idős nő és a kartonokat válogatta. Julien odaköszönt neki és mutatta, hogy bemegy, de a nő fel sem nézett, egyik kezében egy ceruzával egy halom papírt bámult az asztalon, valószínűleg észre sem vette a fiút. Julien vállat vont és megindult a folyosón. Belökte az ajtót, felvette a fogasra felakasztott fehér köpenyt és továbbment. Lassan ballagott, nem volt hová és miért sietnie, szép kényelmesen sétált az ajtóig, amit nyitva talált. Benézett és a következő pillanatban úgy érezte, meg kell kapaszkodnia az ajtófélfában, különben összeesik.

 Apja ágya üres volt.

 Az ágy felett lévő műszerek kikapcsolva álltak a polcon. Az ágy mellett lévő fémállványon félig üres infúziós üveg csüngött, rövid műanyag cső lógott ki belőle, amelyet egy fémcsipesz szorított el. Az ágynemű lehúzva az ágy végében hevert egy kupacban. Az ágy melletti kisszekrény ajtaja nyitva állt. Julien beóvakodott az ajtón és megállt az ágy előtt. A szekrényke tetején ott látta apja holmijait, az óráját, a tárcáját és a kulcsait. Nem mert arra gondolni, mit jelenthet ez, de érezte, hogy baj van. Talán meg kellene kérdeznie valakit, de lehet, hogy ezzel csak bajt hoz magára. Lépteket hallott a folyosóról, gyorsan körülnézett, hová bújhatna. Az ágy alatt azonnal észrevennék, a szekrénybe nem férne be. Nem tehetett mást, beállt az ajtó mögé és remélte, hogy nem veszik észre. Egy nővér jött be, csendesen dúdolgatott magában. A kezében egy vastag, szürke borítékot tartott, amibe egyenként beletette az órát, a tárcát és mindazt, ami a szekrényke tetején volt, szépen leragasztotta, majd a köpenye zsebéből tollat vett elő, valamit ráírt a borítékra és visszahelyezte a szekrénykére, majd sarkon fordult és kiment a szobából. Julien óvatosan kinézett az ajtó mögül, de gyorsan vissza is bújt, mert a nővér újra megjelent, egy kis kocsit tolva maga előtt, amibe beledobálta az ágyneműt. Julien remegő térddel nézte, ahogy dolgozik, ujjai úgy szorították táskája fülét, hogy egészen elfehéredtek, magában újra és újra ugyanazt a szót ismételgette.

A nővér a fal melletti szekrénybe nyúlt, kivette apja zakóját és a kocsira dobta, majd az inget és a nadrágot is. Julien ebben a pillanatban lett biztos abban, mit is jelent ez az egész. Érezte, hogy könnyek folynak le az arcán és csak nézte, ahogy apja ruhái ott hevernek a kocsi tetején. A következő pillanatban a folyosón megszólalt egy csengő, a nővér azonnal letette, ami a kezében volt és kisietett a szobából. Julien kilépett az ajtó mögül, az ágyhoz lépett, felmarkolta a nagy szürke borítékot és kirohant. Félig önkívületben rohant végig a kihalt folyosón, lecibálta magáról a fehér köpenyt és ledobta a földre, kitaszította a nehéz ajtót és rohant tovább, le a lépcsőkön, végig az előcsarnokon és ki az utcára. Átszaladt az úttesten, egy kocsi csikorogva fékezett közvetlenül mögötte, de Julien talán észre sem vette, csak szaladt tovább, majd befordult a sarkon és beugrott egy kapualjba. Ott megállt és zihálva nekidőlt a falnak. Pontosan tudta, mi történt, mit jelentett az, amit látott és azt is, mik lesznek a következményei. A szíve még mindig hevesen dobogott és kapkodva szedte a levegőt. Csak akkor vette észre, hogy még mindig szorosan markolja a táska fülét. Ujjai alig akarták elengedni, a táska halk puffanással ért földet.

Julien a kapu résén keresztül kilesett az utcára. Mintha egy másik, egy teljesen idegen és ismeretlen világot látott volna, amelynek semmi köze nem volt ahhoz, amelyben eddig élt. Egyetlen dologban volt biztos: haza kell jutnia, amilyen gyorsan csak lehet és magára kell zárnia az ajtót.