Ebéd közben Julien néha lopva odapillantott Remyre, egyszerűen nem tudta megállni. Figyelte, hogy a kanalát a levesbe meríti, ahogy a kenyeret töri. A helyzet nagyon emlékeztette arra a bizonyos iskolai napra, amikor… bosszúsan összeráncolta a homlokát, már megint Martin. Jó lenne már elfelejteni az egészet. Kerimre nézett, a fiú láthatóan semmi mással nem törődött, csak az étellel. Vajon ő miért nem tudja olyan könnyedén venni a problémákat, mint Kerim? Miért kell állandóan töprengenie valamin? Mint most is. Újra Remyre pillantott, aki éppen egy utánozhatatlanul kecses mozdulattal hátradobta hosszú haját és a tányér fölé hajolt, de egy tincs ismét előrehullott, majdnem bele a levesbe. Julien elmosolyodott. Remy felnézett és ahogy találkozott a tekintetük, egymásra nevettek.

– Itt maradsz nálunk? – kérdezte Remy. Julien csak másodpercekkel később fogta fel, hogy a fiú hozzá szólt.

– Igen, persze… illetve nem tudom – kapott észbe és az öregre nézett.

– Julien nálunk marad egy darabig – segített Marc.

– Remek – mondta Remy. Julien figyelmét nem kerülte el az a különös pillantás, amelyet Marc vetett a szőke fiúra.

– Szeretném, ha úgy tekintenél Julienre, mint a testvéredre – mondta az öreg. Kerim elmosolyodott, de Julien észrevette, hogy az öreg továbbra is rajta tartja tekintetét a fiún, aki kényszedetten bólintott.

– Úgy lesz – mondta.

Az ebéd hátralévő része csendben telt. Julien Remyt nézte, aki kedvetlenül piszkálgatta a tányérjában lévő ételt, szemmel láthatóan elment az étvágya. Nagyapja ugyanolyan közömbösen kanalazta a levest, mint előtte, Kerim pedig őket nézte.

– Köszönöm az ebédet – mondta hirtelen Remy, felállt az asztaltól és elindult kifelé. az öreg felnézett, mondani akart valamit, de aztán mégsem szólt. Julien is befejezte az ebédet, hátradőlt és azon gondolkodott, hogyan tovább. Nagyapja lassan befejezte az evést, letette a kanalat és felnézett.

– Ha te is úgy gondolod, Julien, ma este leülhetünk beszélgetni. Jobb, ha nem halogatjuk a dolgot, hamarabb túl leszünk rajta.

– Jól van. Kerim is ott lehet?

– Én nem akarok zavarni, ezek családi dolgok – mondta gyorsan Kerim.

– Rajtad múlik, Julien. Nekem már senki előtt nincsenek titkaim, ahhoz túl öreg vagyok. Ha te megbízol Kerimben, ott lehet.

– Szeretném, ha ott lennél - mondta Julien. A barna fiú bólintott.

– Jó, elvégre úgyis megtudnám tőled.

– Nagyapa! – kezdte Julien. – Mi történt Remyvel?

– Csak a szokásos iskolai verekedés, belekeveredett, semmi több.

– Úgy láttam, rossz kedve volt.

– Remy hangulatember, estére már semmi baja sem lesz. Mi lenne, ha megkeresnétek? Nézzetek körül a házban vagy a kertben, addig én elintézek néhány dolgot. Beszélgessetek, játsszatok valamit.

– Használhatjuk a medencét? – csillant fel Kerim szeme.

– Persze, ha akarjátok!

– Nagyszerű – pattant fel Kerim, majd visszaült.

– Előtte azért elmosogatunk.

– Majd én megcsinálom, ti csak menjetek. Jobban szeretek egyedül dolgozgatni itt a konyhában, remekül lehet gondolkodni mosogatás közben. Most pedig van min gondolkodnom.

Julien felállt, odalépett nagyapjához és rövid töprengés után adott neki egy puszit. Az öreg megsimogatta az arcát. Julien lehunyta a szemét, már nem is emlékezett rá, mikor simogatták meg utoljára. Csendesen állt még egy darabig, aztán hagyta, hogy Kerim kirángassa a konyhából.

Remyt a szobájában találták meg, az emeleten, Julien és Kerim szobája mellett. Az ajtó nyitva volt, megálltak a küszöbön. Remy az ágyán feküdt, fején egy fejhallgatóval és az ágy melletti magnóról bömböltetett valamit, lábaival kalimpált a zene ütemére. Egy képes újságot lapozgatott, de ahogy látták, leginkább a képeket nézegette benne.

– Szólunk neki vagy egyedül megyünk? – kérdezte Kerim. Julien vállat vont.

– Szólok neki – döntötte el a barna fiú. – Tudom, hogy ezt akarod.

Julien barátjára nézett, de nem szólt. Már megszokta, hogy Kerim kitalálja a gondolatait. Kerim odament az ágy mellé és megérintette Remy vállát. A fiú felnézett, lerángatta magáról a fejhallgatót és megfordult.

– Segítesz felderíteni a házat? – kérdezte Kerim.

– Hol van Julien? – kérdezte a szőke fiú. Kerim fejével az ajtó felé intett. Remy odapillantott, majd lemászott az ágyról.

– Merre menjünk?

– Mindegy, még nem voltunk sehol.

– Akkor nézzük végig ezt az emeletet.

Kiléptek a folyosóra, Remy balra indult.

– Itt vannak a vendégszobák, az enyém is az volt, amíg ide nem költöztem. Nagyapa nagyon szépen megcsinálta. Itt van még a folyosó végén nagyapa szobája, ide szokott jönni, ha nyugalomra van szüksége és csendet akar maga körül. Néha egész este ott ül. Megnézitek?

– Persze – bólintott Kerim. Julien csak ment utána és közben Remyt figyelte. Még hálás is volt Kerimnek, hogy ott nyüzsög, mert így feltűnés nélkül bámulhatott. Remy a folyosó végén lévő ajtóhoz vitte őket, a zsebébe nyúlt és elővett egy kis kulcsot.

– Ha ez a nagyapád szobája, honnan van hozzá kulcsod? – kérdezte Kerim. Remy intett neki, hogy halkabban beszéljen.

– Az maradjon az én titkom – mondta Remy kedvesen. Kinyitotta az ajtót és betessékelte a fiúkat, majd gondosan bezárta maguk mögött. Julien körülnézett. A szoba kicsi volt, az összes berendezés egy kis íróasztalból, egy kényelmesnek látszó karosszékből, egy kis könyvespolcból és egy alacsony asztalkából állt. A könyvespolcon néhány keménykötésű könyv mellett egy pár irattartó mappa állt, az íróasztalon egy réginek tűnő írógép, egy kis fából faragott ceruzatartó, egy halom üres papír és egy bekeretezett fénykép. Kerim a könyvespolchoz lépett és a könyvek címeit nézegette, Julient inkább az asztalon lévő fénykép érdekelte, amely meglehetősen régi lehetett, mert a papír már megsárgult és a szélei gyűröttek voltak. A képen két fiú állt egymás mellett, Julien szerint egyikük sem lehetett idősebb nála. Mindketten matrózblúzt és sötét nadrágot viseltek, egyikük rövid sötét hajú volt, a másik haja világosabb, talán szőke, vállig érő. Egy kicsit hasonlított Remyre, Julien elgondolkodott azon, hogy megkérdezi, kit ábrázol a kép, már hátra is fordult, de meggondolta magát. Valószínűleg semmi köze hozzá. Visszanézett a képre. A fiúk mögött egy férfi állt világos öltönyben, sötét, hátrafésült hajjal és kis bajusszal, egyik keze a szőke fiú vállán nyugodott.

– Menjünk – mondta Remy és kinyitotta az ajtót. Kerim még kíváncsian megbökte az írógép egyik billentyűjét, majd engedelmesen megindult a szőke fiú után. Remy gondosan bezárta mögöttük az ajtót és elindultak visszafelé. Remy utána megmutatta a szobáját, végignézték a könyvespolcot, a magnót és a kazettákat, üldögéltek egy kicsit az ágyon. Remy az iskoláról mesélt, ahová jár, nem titkolta, hogy nagyon utálja és legszívesebben soha be nem tenné a lábát oda.

– Miért utálod ennyire? – kérdezte Julien.

– Mert rengeteg az idióta, egy csomó falusi tahó, akiknek az egyetlen szórakozás, ha etetik a csirkéket és kergetik a malacokat az ólban.

– Te nem vagy vidéki? – kérdezte Kerim. Remy rámeredt.

– Úgy nézek ki?

– Mivel itt élsz, egy kis faluban, nem mondhatod, hogy városi gyerek vagy. Ehhez képest letahózod a többieket, akik ugyanott élnek, mint te.

– Egészen olyan vagy, mint nagyapa – mondta Remy. – A falusi tahó nem attól tahó, hogy nem Párizs közepén él, hanem attól, hogy nincs agya.

– De miért?

– Nem tudom. Ilyenek. Sötétek.

– Még most sem értem. Mi bajod van velük tulajdonképpen?

– Nekem semmi, ők izélgetnek folyamatosan, aztán meg csodálkoznak, ha verekszek.

– Mint ma is?

– Mint ma is. Most ugyan sikerült megütniük, de nem jellemző.

– De mit akartak tőled? – kérdezte Kerim.

– Vannak olyan dolgok, amikkel idegesítenek. Néha azzal, hogy lelenc vagyok, nincs is anyám meg hogy egy kriptaszökevény nevel, máskor meg azzal, hogy… szóval én nem vagyok olyan, mint ők. Engem nem érdekel a foci, nem járok bokszolni a városba és itt csak az lehet menő, aki odajár, mert az olyan nagy dolog.

– Miért nem szólsz a tanároknak?

– Próbáltad már? Ezeknek aztán szólhatsz, odamennek és azt mondják, hogy ezt nem szabad, majd kapsz egy intőt, fiam. Remek, némelyiknek már nyolc intője is van. Nem lehet mit kezdeni velük.

– Gyakran verekszel velük?

– Nem igazán. Csak néha, amikor elegem van. Általában hagyom, hogy pofázzanak, néha visszaszólok valamit, akkor kezdődik a baj. Akkor verekedés van.

– De legalább nem hagyod magad – mondta Kerim és Julienre nézett.

– Nem hát. Ha nem ütnék vissza, szétszednének. Pedig utálok verekedni.

– Nincsenek barátaid, akik megvédenének?

– Nem várom el tőlük, hogy megvédjenek. De igazán nincs is olyan, aki annyira jó barátom lenne, hogy megvédene.

– Félnek a tahóktól? – kérdezte Julien. Remy habozott egy kicsit.

– Inkább tőlem félnek – mondta és felállt.

– Mi lenne, ha úszkálnánk egyet? – kérdezte. Bár a kérdés mindkettőjükhöz szólt, Remy mégis Julient nézte, mintha tőle várná a választ.

– Rendben. Kerim, te is jössz?

– Nem, menjetek csak. Én megkeresem nagyapátokat. Illetve apátokat. Vagyis… mindegy, beszélgetek egy kicsit Marc-kal, amúgy is meg kell érdeklődnöm egy-két dolgot a hazautazás miatt.

Julien nem szólt semmit, de volt egy olyan érzése, hogy Kerim miatta nem akar úszni. Amúgy is furcsa volt, mivel eddig Kerim akart mindenáron fürdeni, most meg inkább Marc-kal beszélgetne. Vajon azért, mert egyedül akarja hagyni Remyvel? Talán ugyanazért, mint amiért összehozta őt Martinnal? Vagy akkor sem ezt akarta, csak ő gondolja? Nem tetszett neki a dolog, de nem tette szóvá, már csak azért sem, mert örült, hogy kettesben maradhatott Remyvel. Ugyanakkor úgy érezte, mintha Kerim állandóan őt figyelné, nem csinál-e olyasmit, amit miatt bajba kerülhetne, Julien úgy érezte, erre nincs szüksége, elég gyáva ahhoz, hogy ne tegyen semmi olyat, ami miatt gondjai lehetnek. Csendesen figyelte, ahogy Kerim elindul a folyosón, majd Remyre nézett, aki ott ugrált az ajtóban.

– Menjünk már! Ilyenkor olyan jó hűvös a víz!

– Nekem nincs fürdőnadrágom – mondta Julien. Nem gondolta volna, hogy szüksége lesz rá, ezért otthon hagyta.

– Nem baj, majd adok egyet – legyintett Remy, a szekrényhez lépett és elkezdett kotorászni az egyik polcon. Nemsokára előhúzott egy kis nadrágot és Julien kezébe nyomta.

– Ezt te hordani szoktad? – kérdezte Julien óvatosan.

– Ki van mosva, ha ez aggaszt – vigyorgott Remy.

– Nem az… de hát ez… ez rózsaszínű.

– Ez egész pontosan pink és nem rózsaszínű. Ne aggódj, senki nem fog meglátni benne.

– Rendben, mindjárt jövök.

– Hová mész? – állította meg Remy. Julien a folyosó felé intett.

– Átöltözni.

– Öltözz át itt. Csak nem vagy szégyenlős?

– Nem…

– Szóval igen. Félted a kukacodat, ugye? – csúfolódott Remy. Julien érezte, hogy csak ugratja, de valahogy nem érezte helyénvalónak, hogy levetkőzzön a fiú előtt. Ahhoz túlságosan tetszett neki Remy, hogy meztelenül mutatkozzon előtte.

– Te miben jössz? – kérdezte Julien, hogy húzza az időt. Remy vállat vont.

– Én nem szoktam úszónadrágot hordani, csak ha a városi uszodába megyek.

Julien érezte, hogy végigfut a hátán valami kellemes borzongás.

– Ha akarsz, te is úszhatsz meztelenül, nagyapa már megszokta.

Julien nem tudta, mit mondjon. Az ajánlat csábító volt, túlságosan csábító ahhoz, hogy nemet mondjon, ha csak arra gondolt, milyen lehet Remy ruha nélkül, már érezte, hogy szűk lesz a nadrágja. Álldogált egy darabig, kezében a nadrággal és nem tudta, mit tegyen.

– Szóval mégis szégyenlős vagy – állapította meg Remy kissé csalódott hangon. Lerúgta a papucsát, kibújt a sötétkék pólóból és a szék karfájára dobta, majd nekiállt kigombolni a nadrágját. Leráncigálta magáról, alatta csak egy kis fehér alsónadrágot viselt, amelyről Julien alig tudta levenni a szemét.

– Gyere utánam, ha átöltöztél – mondta és elindult a folyosó felé. Julien megvárta, amíg letrappol a lépcsőn és nagy sóhajjal átvonult a szobájába. Levetkőzött és felvette a rózsaszín fürdőnadrágot. Végignézett magán és bár a látvánnyal meg volt elégedve, nagyon idegennek érezte a holmit. Kényelmetlenül érezte magát egy ilyen hülye színű nadrágban, de nem volt mit tenni, magán hagyta. Lement a lépcsőn, végig a folyosón és belépett a nagy fedett teraszra. Remy ott állt a medence szélén és őt várta. Julien becsukta maga mögött a teraszajtót.

– Jól úszol? – kérdezte Remy. Julien vállat vont.

– Nem nagyon.

– Nem baj, legfeljebb nem versenyzünk. Szoktál uszodába járni?

– Ritkán, néha az osztállyal elmentünk, de nem nagyon szerettem.

– Ez jobb, nincsenek annyian. Na gyere!

Azzal kibújt a fehér alsónadrágból és a medence mellett álló kis székre dobta. Nem fordult el, nem takargatta magát és Julien lába remegni kezdett, amikor végignézett a meztelen fiún. Remy bőre világos volt, de nem teljesen fehér, lehetett látni, hogy a nyáron napozott. Ami viszont meglepte Julient, a fiú feneke ugyanolyan színű volt, mint testének többi része.

– Meztelenül szoktál napozni? – kérdezte. Remy feléje fordult.

– Néha, kint a kertben, senki nem jár erre. Te nem szoktál?

– Nem, soha.

– Pedig nagyon jó. Gyere!

Megfordult és fejest ugrott a medencébe. Julien csak állt és nézte, valami olyasmit érzett, amit eddig még soha, valami ismeretlen vágyat. Mielőtt belegondolt volna, mit tesz, leráncigálta magáról a szerinte még mindig rózsaszín nadrágot és Remy után ugrott. A medence közepén találkoztak. Remy haja a homlokára tapadt, így vizesen sokkal szebbnek tűnt.

– Versenyezzünk! Két hossz, aki veszít… az veszít.

– Rendben – mondta Julien, aztán eszébe jutott, hogy mintha Remy azt mondta volna, nem versenyeznek. Gondolatban vállat vont és szép lassan eltempóztak a medence széléhez.

– Háromra! – vezényelt Remy. – Egy… kettő… három!

Julien elrúgta magát a faltól. Sejtette, hogy nem fog nyerni, éppen ezért meglepte, hogy a hossz végére majdnem beérte Remyt, pedig azt hitte, meg sem fogja tudni közelíteni. Amikor megint elrúgta magát a faltól, igyekezett olyan gyorsan tempózni, ahogy csak tudott, így majdnem egy időben értek oda a falhoz.

– Nem is olyan rossz – mondta Remy, nagy levegőt vett és lebukott a víz alá. Julien nézte, ahogy elsiklik alatta, majd visszafordul. A fiú közvetlenül mellette bukkant fel, megrázta a fejét, vízcseppekkel terítve be Julient.

– Labdázunk egyet? Van egy jó játék, olyan, mint a kosárlabda, nagyapával szoktam játszani, de ő már nem olyan gyors.

– Milyen játék ez?

– Van egy nagy karika, ami lebeg a vízen, abba kell beledobni a labdát, persze csak ha a másik hagyja. Van kedved hozzá?

– Persze, próbáljuk ki – mondta Julien. Remy elrúgta magát a faltól, elsiklott a lépcsőig, kimászott a medencéből és az ajtóhoz szaladt. Julien már meg sem lepődött azon, hogy meztelenül mászkál a házban, de volt valami kellemetlen gondolata ezzel kapcsolatban. Ahogy a szőke fiú eltűnt, Julien elrúgta magát a faltól és csak lebegett a víz színén. Kellemesen ellazult, lehunyta a szemét és élvezte a súlytalanságot. Nem gondolta volna, hogy egyszer egy olyan házban fog lakni, amelyikben saját medence van. Meg kellett volna kérdeznie nagyapját, ő küldte-e azt a sok pénzt. Elfelejtette, de talán majd este, a nagy beszélgetés közben megkérdezi. Voltaképpen egy csomó kérdése lett volna, de nem tudta, melyik fontos, melyik kevésbé és főleg azt nem tudta, hány jelenlegi kérdésére fog választ kapni.

Szinte el sem hitte, hogy mindaz, ami az elmúlt két hétben történt vele, igaz és nem csak egy rossz álom. Furcsa módon az, aminek a legjobban meg kellett volna viselnie, apja halála, nem tűnt olyan szörnyűnek és ettől lelkiismeret-furdalása volt. Úgy érezte, sírnia kellene, fájdalmat kellene éreznie, de némi ürességen kívül semmit nem érzett. Hiányzott neki Armand, de érezte, hogy el tudja viselni a hiányát. Nem tudta eldönteni, hogy ez Armand hibája-e vagy az övé. Remélte, hogy apjáé, nem akart újra fájdalmas gondolatokat. Voltaképpen nem is áll olyan rosszul a dolog, itt van a nagyapjánál, aki mindent megtesz azért, hogy nála maradhasson. Mert nála fog maradni, ez egészen biztos, nem lehet másképp, egyszerűen nem lehet, nem történhet más. Valahol mélyen tisztában volt azzal, hogy a reménykedés önmagában kevés, itt semmi beleszólása nincs a döntésbe, de inkább elhessegette magától a kellemetlen gondolatokat. Minden rendbe jön majd, itt fog élni ebben a szép házban, nagyapja fogja nevelni, aki minden bizonnyal nagyszerű ember, bármi is történt közte és Armand között. Itt van Remy is, aki igazán szép és biztos, hogy jól meg fogják érteni egymást. Persze ez sem lesz tökéletes, de Kerim mellett megtanulta már, hogy nem kaphatja meg, amit akar. Pedig olyan jó lenne… maga elé képzelte Remy arcát, azt a néhány szeplőt az orrán és az arcán, nagy zöld szemeit, hosszú szempilláit és azt a bánatos kiskutya-pillantást, amit nagyapjára vetett az ebédlőasztalnál. Talán el kellene mondania az igazat önmagáról…

Hirtelen valami megragadta a derekánál fogva és lehúzta a víz alá. Julien azonnal pánikba esett és kapálózni kezdett, levegőt akart venni, de csak vizet nyelt, ettől köhögni kezdett és attól való félelmében, hogy megfullad, csapkodni kezdett, hátha talál valami kapaszkodót. A harmadik vagy negyedik próbálkozásra sikerült is találnia valamit, teljes erejéből megmarkolta és magához húzta. Ahogy kinyitotta a szemét, Remy ijedt arcát látta meg közvetlenül maga mellett. Lassan magához tért, kiköhögte a vizet és képes volt arra, hogy ismét levegőt vegyen, de szíve még mindig őrülten kalapált.

– Te normális vagy? – támadt a szőke fiúra, aki felszisszent, mert Julien még mindig markolta a karját. Dühösen elengedte és úszni kezdett a medence széle felé. Mivel nem volt túl jó úszó, egy kicsit mindig félt a vízben, az előbbi kaland teljesen elvette a kedvét az egésztől. Kimászott a partra és körülnézett a nadrágját keresve, majd amikor rájött, hogy csak a rózsaszínű nadrágot vehetné fel, még dühösebb lett. Remy futva ért oda.

– Ne haragudj – mondta és megérintette Julien vállát, aki lerázta magáról a fiú kezét. Remy most eléállt és mindkét kezét Julien vállára tette.

– Tényleg ne haragudj, azt hittem, vicces lesz – mondta és ugyanazzal a bánatos kiskutya-tekintettel bámult rá, mint nagyapjára. Julien már nem is volt mérges, inkább csak megijedt, de úgy érezte, Remy nem úszhatja meg ilyen olcsón. Morcos képet vágott hát és el akart fordulni, de Remy nem engedte.

– Tudom, hogy hülye ötlet volt, bocsánatot kérek… na, nézz már rám – mondta és maga felé fordította Julien arcát, majd adott neki egy puszit. Julien megsimogatta a fiú fejét, már arra sem volt képes, hogy morcos legyen. Ezt látva Remy elmosolyodott és adott még egy puszit.

– Ha akarod, a víz alá nyomhatsz vagy amit akarsz, jó? – kérdezte. Julien nem válaszolt, csak két kezébe fogta a fiú arcát és két hüvelykujjával megcirógatta.

– Meg is fogsz csókolni? – kérdezte Remy vigyorogva. Julien azonnal elengedte és elfordult, de Remy kinevette, majd odaugrott hozzá, egyik kezével hátulról átkarolta a nyakát és szájon csókolta Julient, aki majdnem összecsuklott. Még mindig érezte a fiú nedves ajkait és szinte megőrült attól, hogy nem tudta, mit jelentsen ez, remélheti-e, hogy ez több volt egy egyszerű, afféle gyerekes és meggondlatlan viccnél vagy még csak ne is gondoljon ilyesmire? Remy nevetve szaladt el a medence felé, útközben felkapta a parton heverő nagy fekete gumikarikát és a mellette lévő kék labdát futtában berúgta a vízbe, majd ő is a medencébe vetette magát. Julien megnyalta a száját és határozottan úgy vélte, érez rajta valami ismeretlen ízt. Nem tudta eldönteni, engedjen-e annak a furcsa késztetésnek, ami a hatalmába kerítette vagy próbáljon meg józan maradni, mielőtt olyasmit csinálna, amit nem kellene. Tétovázva indult el a medence felé, majd fejest ugrott. Remy a medence közepén várta, egyik kezével a fekete karikába kapaszkodott, ami így közelről határozottan egy teherautókerék-belsőre emlékeztetett.

– Az a lényeg, hogy a labdát bele kell dobni a karikába, hogy benne is maradjon. Persze én nem fogom engedni. Eredetileg időre menne a játék, de most nem hoztam el az órám és…

– Miért csókoltál meg? – kérdezte Julien.

– Akarod még egyszer? – kérdezett vissza Remy. Julien nem volt felkészülve a kérdésre, legszívesebben azt mondta volna, hogy igen, de persze ez egyenlő lett volna egy beismerő vallomással.

– Te mindig csak hülyéskedsz? – kérdezte inkább. Remy vállat vont.

– Nem mindig. Ha komolyan akarod, megtehetem még egyszer.

– Komolyan képes lennél rá?

– Aha – bólogatott Remy ártatlan arccal. Julien kezdett összezavarodni.

– Te élvezed a dolgot? – kérdezte. A szőke fiú komolyan végigmérte.

– És te? Te élvezed a dolgot? – kérdezett vissza. Julien egy darabig nézte a szőke fiút, aki szemmel láthatóan jól szórakozott az egészen, majd azt mondta:

– Nagyapa mondta, hogy te különleges gyerek vagy. Azt hiszem, kezdem érteni, mire gondolt.

Remy elkomolyodott, hosszan néztek egymás szemébe, majd a szőke fiú halkan csak annyit mondott:

– Fogalmad sincs róla, mire gondolt.

Azzal elúszott. Julien még érezte a fiú lábai által keltett örvényt a vízben. Szó nélkül nézte, ahogy Remy kiúszik a partra, odamegy a székhez, felráncigálja magára a fehér alsónadrágot és bemegy a házba. Amikor egyedül maradt, elgondolkodva kapaszkodott bele a nagy gumikarikába és csak lebegett a vízen azon töprengve, vajon mi történt velük és helyesen értelmezte-e mindazt, amit látott és hallott. Néha volt egy olyan halvány érzése, hogy mintha Remy pontosan tudná, mire gondol, de a következő pillanatban csak egy átlagos kamaszkölyköt látott, aki csak bolondozik és képtelen lenne felfogni azokat a dolgokat, amelyek őt foglalkoztatják.

– Talán mégsem lesz ez olyan egyszerű – suttogta magának és lehunyta a szemét.