A nap első meglepetése reggel érte, amikor visszament az orvoshoz. Azt gondolta, csak a szokásos rutinvizsgálat, éppen ezért nagyon meglepődött, amikor a kopasz, szemüveges főorvos leültette és elkezdte magyarázni neki, mire kell majd vigyáznia. Eddig azt hitte, miután letelik az a néhány hónap, amiről eddig beszéltek, minden olyan lesz, mint volt, visszatérhet az edzésekhez és elfelejtheti ezt az egészet.

Az orvos azonban olyanokat mondott neki, amire nem volt felkészülve. Csak ott fogta fel, hogy soha nem lehet belőle hivatásos sportoló és sérült kezét már soha nem terhelheti annyira, mint a baleset előtt. Ez feldühítette és ami a legrosszabb volt, már nem talált senkit, akin bosszút állhatott volna emiatt. Minden bajok okozója, az idegen fiú nem bukkant fel többet, pedig őt nagyon szívesen megverte vagy akár meg is ölte volna. Nagyon szívesen a falhoz csapta volna azt a kis szőke köcsögöt is, már csak azért is, mert vele sokkal könnyebb dolga lett volna, ő soha nem ellenkezett és csak hagyta, hogy üssék. Ezek azonban csak tervek voltak, a valóságban semmit nem tett volna, mert nem akarta magát bajba keverni.

Amikor a baleset történt a szeméttárolóban, a mentőorvos megkérdezte, hogyan tört el a keze. Először el akarta mondani az igazságot, de hamar rájött, hogy senki sem hinne neki, így kitalált egy történetet. Mindenki hülyének nézte, de inkább röhögjenek rajta, mint hogy azt higgyék, pszichés gondjai vannak.

A kórházban töltött hetek alatt folyton arra gondolt, mi lesz, ha az idegen fiú megkeresi majd. Ahogy teltek az idő, egyre inkább megnyugodott és amikor látta, hogy az idegen nem bukkan fel többé, ismét rászállt Dávidra. Hogy saját magát mentse, a feladatot átadta Molnárnak, aki a többiekkel megkereste Dávidot, hogy kiszedjék belőle, mit tud az idegen fiúról, de nem jártak sikerrel. A fiú azt állította, nem tud semmit az idegenről és bármit tettek vele, nem mondott többet.

Aztán végre kikerült a kórházból és bosszút akart állni, de sérült karja miatt személyesen nem tehetett semmit. Dávid kezdett bekattanni, egyszer az ebédlőben egy tálcával szétvert néhány gyereket, csak mert elé álltak a sorban. Akkor jött az ötlet, hogy csinálják ki, senkinek sem hiányozna és senki nem állna ki mellette.

Az ötlet voltaképpen Molnáré volt, aki megjegyezte, hogy ő addig verné, amíg ki nem köpi az összes fogát és nehogy már egy ilyen kis köcsög keménykedjen, tanulja meg, hol a helye. Ezen elgondolkodott, majd úgy döntött, jobb, ha ő nincs ott, amikor megtörténik a verés.

Rendőr nagybátyja azt mondta, maradjon ki ebből, ha nem akar bajba kerülni, így hát ezt is Molnárra bízta, aki örömmel vette a feladatot. Követte a srácot, nem volt nehéz, tankkal is mehetett volna utána, azt sem vette volna észre, hamar kiderítette, merre szokott kocogni. Aztán azon a napon együtt mentek ki a kiserdőhöz. Ő ugyan visszafordult sérült karjára hivatkozva, de leginkább azért, hogy ha rosszul sül el a dolog, azt mondhassa, hogy ott sem volt. Tudta, hogy ez a verés nagy lesz, csont is fog törni és ez bizony kockázatos, de abban is biztos volt, hogy a kölyök nem fogja elárulni őket, mert akkor jön a második verés. Azt csak később tudta meg, hogy a dolog kicsúszott az ellenőrzésük alól és a kölyköt elgázolta egy autó, kórházba vitték és állítólag nagyon rossz állapotban volt.

A következő hetekben mindannyian lapítottak, nem is jártak össze, csak az iskolában találkoztak és a szünetekben beszélgettek. Még a rendőrség is kint volt. Őt is behívták a tanáriba, de mindent tagadott, azt mondta, semmiről nem tud, egyébként sem tett mostanában semmiféle helytelen dolgot, hiszen vigyáznia kell a kezére.

Nyilvánvaló volt, hogy a rendőrök nem hisznek neki, de nem szóltak semmit, elengedték. Aztán, ahogy teltek a hetek, egyre kevésbé aggódott amiatt, hogy valaki elszólja magát vagy a rendőrök kiderítenek valamit. Később valakitől azt hallotta, hogy Dávidot valaki elvitte a kórházból és az anyjával együtt eltűnt. Onnantól kezdve már biztos volt benne, hogy sohasem derül ki, mi történt.

Lassan javult a keze, levették a gipszet, gyógytornára járt és a műtéti hegeket vadászbaleset eredményeként mutogatta, gondosan eltitkolva, hogyan is szerezte őket. Azt hitte, újra egészséges lesz, de most szembe kellett néznie azzal, hogy jó pár dolog meg fog változni. Már csak abban bízott, hogy az edzője, István bácsi majd kitalál valamit. Este el is ment hozzá az edzésre. Nem akart beállni, csak figyelni a többieket és tervezgetni, hogyan tovább.

Az iskolaépületbe azonban be sem engedték, egy másik fiú mondta el neki, hogy István bácsi eltűnt, állítólag megölték és emiatt elmaradnak az edzések, valószínűleg végleg. Döbbenten nézte a kék-fehér rendőrségi szalagokat, amelyek még mindig ott árválkodtak a közeli fa törzsén és arra gondolt, most már tényleg vége van mindennek, legalábbis ami a karrierjét illeti.

Hosszú ideig céltalanul sétálgatott az utcákon zsebre dugott kézzel és csak akkor indult el hazafelé, amikor már besötétedett. Elgondolkodva vágott át a játszótéren és a mellette lévő üres terület felé indult, ahol valaha egy romos ház állt, amit néhány évvel ezelőtt leromboltak, a területet megtisztították, de azóta sem történt semmi, csak a gaz nőtt nagyra, amit évente egyszer lekaszáltak.

Lassan ment, nem akart orra esni valami göröngyben, közben arra gondolt, kár volt sötétedésig várnia, napfényben könnyebb lett volna átvágni ezen a részen.

Felnézett. Az üres terület után járda húzódott, az út másik oldalán pedig nagy tízemeletes házak ablakainak fényeit látta. Nemsokára otthon lesz, bár nem tudja, mit kezdjen ott magával. Aludnia kellene, az mindig segít.

Hirtelen mintha valami megmozdult volna mellette. Odanézett, de nem látott semmit. Továbbment, de alig tett néhány lépést, újra mozgást érzékelt és most mintha hallotta is volna, ahogy egy cipőtalp alatt megreccsen valami. Újra odanézett és ezúttal már látta, hogy valaki ott áll, tőle talán harmincméternyire.

Gyerekforma volt, kicsivel alacsonyabb, mint ő, de szinte semmit nem látott belőle a sötétben, kivéve egyetlen dolgot és ez elég volt ahhoz, hogy a szíve gyorsabban kezdjen dobogni. Az idegen szemei vörösen világítottak. Igen, biztos volt benne, a sötétben nehéz lett volna eltéveszteni. Biztos volt benne, hogy van ott valaki.

Ezek a világító szemek eszébe juttattak valamit, amit nagyon szívesen elfelejtett volna, de az elmúlt hónapok kevésnek bizonyultak hozzá. Meggyorsította lépteit, közben egyszerre igyekezett szemmel tartani az idegent és a lába elé is nézni. Többször is megbotlott, mire elért a járdához. Megkönnyebbült, amikor a lámpák fénykörébe ért. Visszanézett és egy fél pillanatra még látta az alakot, ahogy visszahúzódik az árnyékba. Az este további részében sokat gondolt erre a furcsa látványra és nagyon rosszul érezte magát…

Úgy érezte, beszélnie kell valakivel, aki ott volt azon a bizonyos napon. Elment Mol­nárhoz, akivel már nem nagyon tartotta a kapcsolatot, de ez most fontos volt. A fiú apja nyitott ajtót, de nem engedte be, csak annyit mondott neki, hogy Molnár a buszmegállóban elesett és beverte a fejét, azonnal meghalt. Hevesi szédülni kezdett, nem is tudta, hogyan vergődött haza, egész úton az járt a fejében, amit az idegen fiú suttogott a fülébe abban a félhomályos szeméttárolóban, az emlékektől lüktetni kezdett a karja és valami olyasmit érzett, ami gyanúsan hasonlított a félelemhez.

♦ 

Másnap reggel már nem is volt biztos abban, ami történt. Talán csak megijedt és képzelődött, esetleg a hallottak miatt volt egy kicsit érzékenyebb, mégiscsak István bácsiról volt szó, aki éveken át tanította, Molnár balesete pedig lehetett véletlen is, esetleg be volt rúgva vagy ragasztót szívott, ami nála elő szokott fordulni. Amikor elindult az iskolába, már szinte teljesen meggyőzte önmagát arról, hogy nincs semmi baj.

Egészen jól érezte magát, bár nem kedvelte a reggeleket, mert most egy órával korábban kellett kelnie, új iskolája ugyanis a belvárosban volt és majdnem egy teljes órát kellett utaznia, hogy odaérjen. Útközben ugyan volt ideje zenét hallgatni, vagy csak bámulni kifelé az ablakon és gondolkodni mindenfélén, az utazást akkor is utálta.

Ahogy odaért a megállóba, szinte azonnal jött a busz, ő elsőnek furakodott fel, hogy ülőhelyhez jusson, aztán gyorsan bekapcsolta a zenelejátszóját, hogy ne kelljen hallania, mi történik körülötte és hogy úgy tehessen, mintha nem venné észre az ülése mellett álldogáló öregasszonyt. A busz elindult, de szinte azonnal meg is állt a kereszteződésnél. A lámpa pirosat mutatott. Hevesi kinézett az ablakon és a szeme megakadt egy fiún, aki ott állt a járdán, szinte a járdaszegélyen.

Fekete nadrágban és fekete dzsekiben volt, hosszú szőke haját meglebbentette a szél – és őt nézte. Arca és tekintete komor volt és határozott, mintha pontosan tudná, mekkora hatással van rá. Hevesi elkapta a tekintetét és igazából maga sem értette, miért kezd izzadni.

Felismerte a fiút, persze, hogy felismerte, éveken keresztül jártak egy osztályba. Ő volt az, a kölyök, akit meg akart verni, amikor megjelent az idegen fiú és eltörte a kezét. Ez a gyerek… pontosan tudta, milyen gyáva és gyenge, hiszen számtalan alkalommal lökte a falnak, pofozta meg, gúnyolódott rajta és mégis, ahogy ott állt és egyenesen a szemébe nézett, volt benne valami félelmetes, valami ismeretlen eredetű határozottság, amitől elbizonytalanodott. Vajon hogyan kerülhetett oda? Véletlenül? Vagy talán tudta, hogy mikor indul iskolába? Vajon ő volt az, aki tegnap este megijesztette?

A fiúra pillantott, aki még mindig őt nézte. Újból elkapta a tekintetét és egészen addig fel sem nézett, amíg a busz el nem indult, akkor már ki mert nézni az ablakon és leszállásig azon töprengett, milyen magyarázatot találhatna a történtekre, hogy megnyugodjon végre. Nem értette, hogyan kerülhetett oda a fiú, hiszen hónapokkal ezelőtt eltűnt, senki sem tudta, mi van vele. De még ennél is jobban izgatta, hogy mitől változhatott meg ennyire.

A következő nap esemény nélkül telt el. Figyelte a körülötte állókat, hátha észreveszi a szőke fiút, néha a háta mögé nézett, de senkit nem látott. Már kezdte meggyőzni magát arról, hogy az egészet csak István bácsi és Molnár halála miatt képzelte, de aznap este meggyőződhetett arról, hogy nem csak képzelődött.

Miután hazatért, leült a számítógép elé és elkezdte nézegetni a kedvenc oldalait. Igazából leckét kellett volna csinálnia, de úgy döntött, bele sem néz a könyvekbe, majd holnap kicsivel korábban megy be és lemásolja valakiről. Egészen jó csapatnak ígérkezett az új osztálya, már volt is néhány fiú, akikkel úgy érezte, jól ki fognak jönni.

Egy idő múlva bekapcsolta a CD játszót is, halkan hallgatta a legújabb szerzeményeit, nem akarta, hogy a hangos zene miatt apja bejöjjön, mert akkor megint cirkuszt fog csinálni és abból már elege volt. Apjának soha semmi nem volt jó, a zene túl hangos volt, a számítógép túl sokat volt bekapcsolva, az iskolai jegyei túl gyengék voltak és általában minden, amit csinált, túl lassú vagy túl felületes volt. Jobb, ha nem haragítja magára, a végén még képes és elveszi a számítógépet, hiába mondta neki már ezerszer, hogy szüksége van rá a tanuláshoz.

Este kilenc óra lehetett, amikor úgy döntött, elég volt mára a tanulásból, most már akár játszani is kezdhet, apjának nem lehet egy szava sem. Elindította kedvenc játékát, ahol egy teljes galaxist kellett felszabadítania mindenféle idegen lények uralma alól. Gyorsan belemelegedett a gyilkolásba, fél óra alatt végigvitt két szintet is és éppen belekezdett a harmadikba, amikor hangos koppanást hallott. Felnézett, de nem látott semmit, pedig biztos volt benne, hogy a fal innenső oldaláról hallotta a hangot. Várt egy kicsit, aztán újra a játék felé fordult.

A következő koppanás már hangosabb volt, felkapta a fejét. Nem látott semmit, de ahogy jobban körülnézett, a falon meglátott valami furcsa foltot, ami eddig nem volt ott. Csodálkozva állt fel, hogy jobban megnézze, mi lehet az. Az ajtóhoz lépett, hogy felkapcsolja a mennyezeti lámpát, amikor rálépett valamire. Általában rendet tartott a szobájában, ezért kicsit megijedt, amikor megérezte a talpa alatt a puha és kissé nedves dolgot. Félreugrott, gyorsan felkapcsolta a lámpát és döbbenten nézte a szőnyegen fekvő valamit, amit csak hosszú másodpercek múlva ismert fel.

Egy döglött veréb feküdt a szőnyegen, a fal tövében pedig egy másik. A két koppanás pedig... halkan káromkodott egyet, amikor felfedezte, hogy a falon két gusztustalan, véres folt terpeszkedik, ahogy a két tetem nekivágódott. Csak állt és nézte, a döbbenettől még megijedni is elfelejtett. Csak hosszú idő múlva értette meg, hogyan kerültek oda a tetemek. Megfordult. Az ablak nyitva volt, szinte pontosan szemben azzal a falrésszel, ahol a foltokat találta. Az első pillanatban arra gondolt, a madarakat valaki bedobta az ablakon, de aztán rájött, hogy ez teljességgel lehetetlen. Az ötödik emeletre senki sem képes feldobni egy ilyen kicsi állatot, de ha be is talál vele a nyitott ablakon, kicsi az esélye, hogy ilyen erővel csapódik a szemközti falhoz.

Leguggolt és alaposan szemügyre vette a verebet. Kétségkívül döglött volt, a feje hiányzott, a nyakából még mindig szivárgott a vér. Hirtelen eszébe jutott, hogy ha apja meglátja a vért, abból hatalmas botrány lesz, így felvette az állatot és mivel nem volt jobb ötlete, kidobta az ablakon. A másik verébbel ugyanígy járt el és csak utána kezdett el gondolkodni azon, hogyan magyarázza meg a foltokat a falon.

Megpróbálta a szőnyegről eltűntetni a nyomokat zsebkendővel, de inkább csak szétmaszatolta őket, a falra pedig csak egyetlen pillantást vetett, azonnal tudta, hogy nincs az a tisztítószer, ami el tudná tüntetni a vért. Egy ideig csak állt és nézte a falat, aztán arra gondolt, ez az egész már túlságosan komoly ahhoz, hogy egyedül csinálja végig. Elindult, hogy szóljon apjának, de a nappali előtt megállt. Keze a kilincsen, egy darabig hallgatta a kiszűrődő hangokat, éppen valami kalandfilm mehetett a tévében, aztán csendesen visszament a szobájába. Túl sokat kellett volna mesélnie ahhoz, hogy apja komolyan vegye.

A fél éjszakát azzal töltötte, hogy a fürdőszobából hozott vegyszerekkel dörzsölgette a szőnyeget és a tapétát. Az eredmény nem is maradt el, a szőnyegből szinte nyom nélkül kijött a vér, a visszamaradt halvány folt pedig csak akkor látszott, ha az ember pontosan tudta, mit kell keresnie. A tapétával azonban nem tudott mit kezdeni, csak elmaszatolni tudta a vérfoltot. Közben végig azon gondolkodott, nem lenne-e jobb, ha szólna apjának, a verebekre ő sem mondhatna mást, mint hogy valaki bedobta őket. A végén úgy döntött, jobb, ha nem tud semmiről, a végén úgyis ő lenne a hibás mindenért.

Reggel nagyon fáradtan ébredt, még egyszer ellenőrizte a szőnyeget és úgy találta, hogy elfogadható állapotban van, a fal viszont így nappali fényben még borzalmasabban nézett ki. Nagyon remélte, hogy estig ki tud találni valamit, amivel elrejtheti. Egyre nagyobb aggodalommal gondolt az elmúlt napok történéseire és arra a következtetésre jutott, hogy valaki nagyon ki akar szúrni vele. Nem kellett sokáig gondolkodnia azon, vajon ki lehet az. A kérdés, mit tehetne ellene.