Julien elgondolkodva tette le a naplót. Ha tovább olvasta volna, talán rájön néhány dologra, de hirtelen megértette, mennyire nincs köze ahhoz, amit Remy leírt. Vajon mit tenne, ha valaki beleolvasna az ő naplójába? Óvatosan visszatette a könyvecskét a helyére és már éppen be akarta csukni a fiókot, amikor meglátott egy egyszerű szürke kulcsot. Első gondolata az volt, hogy ez az a kulcs, amivel Remy kinyitotta az öreg szobájának ajtaját. A kezébe vette és megnézte. Tudta, hogy semmi köze nincs ahhoz, mi van az öreg szobájában, de nagyon kíváncsi volt, mi lehet odabent. A múltkor szinte körül sem tudott nézni, most talán lenne alkalma rá. Sokáig ült ott és azon gondolkodott, vajon megtegye-e, de végül visszatette a kulcsot a helyére, mindent visszarakott oda, ahonnan elmozdította és kiment a szobából.

Lement a tévészobába és leült tévézni. Elkezdett nézni egy kalandfilmet, de valahogy nem érdekelte, a sok lovaglást és kardozást, a hercegnő sokadszori megmentését egy fél óra múlva már elég unalmasnak találta. Nézett egy kis reklámot, majd egy dokumentumfilmbe nézett bele, ami az amazonasi esőerdőkről szólt. Itt egy darabig figyelte a bennszülötteket, ahogy kezdetleges eszközeikkel kenut vagy mit készítenek, aztán továbbkapcsolt valami amerikai vígjátékra, ahol a legnagyobb vicc az volt, ha az egyik szereplő elesett vagy fejjel nekiment valaminek.

Kapcsolgatta a csatornákat, de sehol sem talált olyasmit, ami lekötötte volna. Összevissza csapongtak a gondolatai, hol azon járt az esze, hogy Armand most éppen mit csinálhat, tudja-e egyáltalán, hogy ő megszökött, hol azon töprengett, vajon helyes dolog-e úgy gondolnia Remyre, mint a legszebb fiúra, akit valaha látott és vajon miért van az, hogy csupa olyan fiú iránt érez furcsa dolgokat, akik iránt voltaképpen nem lenne szabad. Egy idő után megunta a dolgot, kikapcsolta a tévét és visszament a nappaliba, ahol egy darabig csak járkált, majd nagy sóhajjal megint elővette azt a fényképalbumot, amelyben Remy képeit látta. Leült a fotelbe, az ölébe vette az albumot és nézegetni kezdte a képeket.

Egy idő múlva, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, az egyik keze lassan lecsúszott a nadrágja elejéhez és finoman simogatni kezdte magát. Amióta megszökött otthonról, nem csinált ilyesmit és most érezte, hogy szüksége van rá, hogy megtegye, meg kell nyugtatnia magát és ez talán segít. Felnézett. Talán nem a nappaliban kellene, mi lesz, ha Remy hazajön és meglátja? Becsukta az albumot, letette a kisasztalra és elindult a szobájába, de az ajtóban meggondolta magát, visszament az albumért és magával vitte. Fent a szobájában kissé habozva egy törölközőt dobott az ágyra, majd úgy, ahogy volt, felöltözve végigfeküdt rajta, kinyitotta az albumot és nézegetni kezdte a képeket, majd megállt annál a képnél, amely a medence partján készült.

Elképzelte, hogy ő is ott fekszik mellette, egyik karjával átöleli és finoman simogatni kezdi, majd puha csókot ad a vállára… lassan lejjebb csúszik a keze a fiú testén, közben egy kézzel elkezdte kigombolni saját nadrágját és érezte, hogy a vágy végighömpölyög rajta, egy-egy pillanatra megfeszült a teste és egyre jobban kívánta azt a csodálatos érzést, amelytől már előre remegni kezdett

Gondolataiban ajka találkozott Remyével és egy forró csókban forrt össze, egyik keze beletúrt a fiú dús szőke hajába, majd végigfutott Remy nyakán, miközben Remy kutató keze egyre lejjebb és lejjebb haladt a testén. Julien teste a képzelt simogatások ritmusára mozgott és érezte, hogy egyre közelebb jut ahhoz a ponthoz, amelyre olyan régen várt már. Egyre gyorsabban és gyorsabban, míg végül abban a gyönyörűséges pillanatban úgy érezte, mintha felrobbant volna körülötte a világ, megfeszült a teste, halk nyögésszerű hangot hallatott és végül lassan megnyugodott, elcsendesedett és csak feküdt az ágyon lehunyt szemmel, néha keze mozdult egy aprót, néha mintha mondani akart volna valamit, de csak feküdt és figyelte saját lélegzését, érezve minden egyes szívdobbanását.

Néhány perccel később már aludt.

Az ébredés gyors volt. Az első pillanatban csak a világosságot látta, majd mintha valami megmozdult volna mellette. Gyorsan oldalra pillantott. A következő pillanatban rugóként pattant fel az ágyról és egyszerre próbálta meg felhúzni még mindig térdéig letolt nadrágját, lemászni az ágyról, eltüntetni a fényképalbumot maga mellől, de mindez csak néhány kapálózó mozdulatban végződött és Julien ott maradt az ágyon térdelve, egyik kezével nadrágját markolva, a másikkal pólóját húzta le egészen a combjáig. Szíve olyan gyorsan vert, hogy azt hitte, azonnal kiugrik a mellkasából és érezte, hogy elsápad, ahogy farkasszemet nézett Remyvel, aki ott állt az ágy lábánál zsebre dugott kézzel.

Hosszú másodpercek teltek el így, mozdulatlanul nézték egymást, majd Remy tekintete lassan végigfutott az ágyon és megállapodott a fényképalbumon, amely még mindig ott feküdt kinyitva Julien mellett, akinek nem volt kétsége afelől, hogy Remy pontosan tudja, mi történt és úgy érezte, menten a föld alá süllyed szégyenében.

– Te az én képeimre csináltad? – kérdezte Remy halkan. Julien nem érzett a hangjában semmiféle haragot vagy dühöt, mégis úgy érezte, mintha ráüvöltött volna. Nem szólt egy szót sem, úgy érezte, ebben a helyzetben egyszerűen nem létezik semmi, ami segíthetne.

– Jó volt?

Julien mintha némi gúnyt érzett volna ki a fiú hangjából, de Remy arca komoly volt, így nem tudta, hogyan reagáljon. Helyzete egyszerűen reménytelen volt, nincs az az ember, aki ebből kimagyarázná magát, így csak csendesen térdelt az ágyon abban az egyre kényelmetlenebbé váló pózban és várta, mi fog történni. Remy továbbra is az albumot nézte.

– Jó képet választottál, szerintem is az sikerült a legjobban. Megalázó lett volna, ha mondjuk azt választod, ahol a bilin ülök. Elmeséled, mire gondoltál közben?

Juliennek elakadt a lélegzete. Csak nem akarja, hogy… Remyre nézett, aki néhány másodpercig komoly tekintettel nézte őt, majd hirtelen kirobbant belőle a nevetés. Julien bután nézte, ahogy Remy lerogy az ágy szélére és rázza a nevetés.

– Hát ez… ezt nem hiszem el… – visította a szőke fiú és könnyes szemmel nézett át az ágy másik felén egyre zavartabban feszengő Julienre. – Ha látnád, milyen képet vágsz… ez kész röhej, ha elképzelem, hogy ott fekszel és rángatod a… – és mutatta, mire is gondol. Julien végre összeszedte magát, lemászott az ágyról és vöröslő fülekkel felrántotta a nadrágját. El akart menni az ágyon fetrengő Remy mellett, de az nem hagyta, egyik karjával visszahúzta őt az ágyra. A szőke fiú lassan lecsendesedett, könnyes szemét inge ujjába törölte és újra Julienre nézett.

– Bocsi… de ez… – kuncogott.

– Most már jobb, hogy kigúnyoltál? – szólalt meg Julien. Remy elkomolyodott.

– Nem gúnyoltalak ki. De ez olyan… nem is értheted, miért olyan vicces ez.

– Na persze, én semmit sem érthetek. Van valami ebben a családban, amit szabad megtudnom és amihez nem vagyok még túl kicsi vagy túl új?

– Jól van, bocsánat. Tényleg nem akartalak kigúnyolni, csak… na mindegy. Szóval az a vicces, hogy így találtalak, de nem csak azért, mert ez olyan ciki, hanem másért is. Kérdezhetek valamit?

– Hát…

– Te tényleg az én képeimre csináltad? – kérdezte Remy, majd gyorsan hozzátette:

– Persze nem baj, ha igen, nem azért kérdezem… szóval te tényleg… rám gondoltál közben?

Julien nem tudta, mit mondjon. Nem is értette, miért kérdezi meg Remy, ennél nyilvánvalóbb dolog nem nagyon történhetett volna. Talán csak egészen biztos akar lenni a dolgában. Mit is mondhatna erre? Tagadja le? Az már nem segít. Julien pontosan tudta, hogy ha mindent tagad, azzal nem ér el semmit, a dolog megtörtént és előbb-utóbb elszólná magát vagy ismét lebukna Remy előtt. Ha bevallja… már úgyis mindegy, amúgy is csak idő kérdése lett volna, hogy kiderüljön a dolog. Remy szemébe nézett, a fiú őszinte érdeklődéssel pillantott vissza rá. Bólintott.

– Értem – mondta Remy. Csendesen ültek egymás mellett egy darabig, Julien azon gondolkodott, vajon mi fog történni és kezdheti-e összeszedni a holmiját vagy még van egy kis ideje arra, hogy rosszul érezze magát.

– És… szóval máskor is fiúkra gondolsz közben? – kérdezte Remy. Julien úgy érezte, már minden mindegy, ismét bólintott. Remy nem szólt semmit, csak ült és a lepedő egyik gyűrődésével játszott. Julien szívből remélte, hogy minél előbb vége lesz ennek a beszélgetésnek. Úgy érezte, itt végérvényesen elrontott mindent.

– Ha attól félsz, hogy elmondom nagyapának, akkor nyugi, nem szólok neki – mondta hirtelen Remy és felnézett. Julien bólintott, de valahogy nem érezte azt a megkönnyebbülést, amit éreznie kellett volna egy ilyen mondat után. Úgy gondolta, valamit mondania kellene, megköszönnie vagy egyszerűen csak jeleznie, hogy megértette, de nem tudta, mit lehet és mit kell mondani ilyen helyzetben, ezért hallgatott. Percek teltek el, Julien érezte, hogy a beszélgetés folytatódni fog, valahogy biztos volt benne, hogy ez a csend csak bevezetése valaminek, ami mindenképpen meg fog történni. Néhány perc múlva Remy felnézett.

– Az a vicces az egészben, hogy nagyapa azért nem mondott el neked mindent, mert azt hitte, nem fogod megérteni. De ezek után azt hiszem, elmondhatom. De csak az egyik felét, a másikat meghagyom nagyapának. Szóval… mióta tudod magadról, hogy a fiúk érdekelnek?

– Nem tudom – mondta zavartan Julien. Nem számított a kérdésre, azt várta, hogy végre megtudja az igazságot, legyen az bármi is.

– Talán egy-két éve…

– Hirtelen jött?

– Ezt hogy érted?

– Egyik napról a másikra rájöttél, hogy tetszik egy fiú?

– Valahogy úgy…

– Én mindig is tudtam magamról, már egész kis koromban is – mondta Remy. Julien megborzongott a mondat hallatán. Remyre nézett, aki komolyan pillantott vissza rá.

– Te most szórakozol velem? – kérdezte Julien.

– Szerinted?

– Nem tudom – mondta Julien komoran. Az a bizonyos mondat egy rövid pillanatra felébresztette benne a reményt, de nem akarta elhinni, hogy igaz. Talán Remy csak viccelődik, hogy aztán újra kinevethesse.

– Nagyapa attól félt, hogy ha megtudod, ugyanúgy fogsz majd viselkedni, mint a fiúk az iskolában, ezért nem mondta el. Engem nem zavart volna, tudod, én nem csinálok titkot belőle, hogy más vagyok, mint a többiek. Nem is tehetném, valahogy rám van írva, már kicsinek is inkább néztek lánynak, mint fiúnak. Nagyapa azt mondta, én már így születtem. Azt is mondta, hogy az a fiú, akit Armand nevelt fel, biztosan nem fogja megérteni ezt, ezért inkább nem mondta el.

– Ez lett volna a nagy titok? – kérdezte Julien.

– Egy része. De most már nem titok.

– Ezt nem hiszem el – mondta Julien, félig önmagának.

– Mit? Hogy nagyapa örökbe fogadott egy olyan fiút, akiről már akkor lehetett tudni, hogy valószínűleg nem lesz egyszerű vele? Vagy azt nem akarod elhinni, hogy amikor megtalálod a nagyapádat, találsz nála egy olyan fiút is, mint te?

– Inkább az utóbbi – mondta Julien. Remy vállat vont.

– Egészen mostanáig én sem gondoltam volna, hogy Armand fia a fiúkra hajt. Azt hittem, te is olyan hülye vagy, mint amilyennek nagyapa mondta Armandot.

– Miért? Miért nem ismerhettem a nagyapámat? Mi történt Armanddal? Remy, mondd el nekem, mi ez az egész!

– Ezt nem mondom el, majd nagyapa…

– Nem! Nem akarom, hogy ő is tudjon róla.

– De miért? Engem elfogadott és szeret, téged miért ne szeretne ezután is? Nagyapa nagyon megértő, nekem elhiheted, az életét is odaadná értem… és érted is.

– Biztos?

– Biztos. Én jól ismerem. Bízz bennem, Julien.

– Nem tudom… ez az egész olyan hirtelen jött. Esküdj meg, hogy nem akarsz átverni!

– Nem akarlak. Tényleg bocsi azért, amiért kinevettelek, de olyan vicces volt… tudod, nagyapa azt mondta nekem, amikor ott ültetek a konyhában Kerimmel és kimentünk, hogy lemossa rólam a vért, hogy te családtag vagy, Armand fia és hogy ne próbálkozzak veled és el ne mondjam, hogy én… tényleg, te minek nevezed magad?

– Mármint? – értetlenkedett Julien.

– Mit mondasz magadra? Meleg, buzi, homokos vagy mi?

– Nem nevezem magam sehogy, ezek közül egyik sem vagyok. Én csak… – Julien megborzongott és elhallgatott. Eddig még soha nem merült fel benne, hogy azok a szavak, amelyek azokra vonatkoznak, akik a saját nemüket szeretik és amelyek közül néhányat a többiek is használtak az iskolában, rá is vonatkoznak. Persze tudta, hogy miről van szó és tudta, hogy ha Serge ezeket a szavakat használja, akkor az neki is szól, de a tükör elé állva nem merte volna kimondani. Az olyan… végleges lett volna.

– És te? Te mit mondasz magadra?

– Ezek közül egyiket sem. Én Remy vagyok, nem más.

– Ezt nem értem.

– Nem baj, nagyapa sem igazán érti. Majd egyszer talán elmagyarázom.

– És most… mi lesz?

– Mikor?

– Most, hogy már mindketten tudjuk egymásról.

– Gondolom, semmi. Minek kellene változnia?

Julien hallgatott. Maga sem tudta, milyen választ várt. Talán valami olyasmit, hogy ezek után már nincs akadálya, hogy mindaz, amiről ábrándozott, valóra váljon. De mi is az? Hát persze, le akar feküdni Remyvel. Legalábbis ha valaki megkérdezné és neki lenne bátorsága válaszolni, ezt mondaná. De mit is akar valóban? Nem szerelmes belé, ezt tudta, csak valami hihetetlen módon vágyik arra, hogy megérinthesse, megölelhesse és egyáltalán, a közelében tudhassa, megfoghassa a kezét, hozzábújhasson és valami olyasmit tehessen vele, amitől ez a hosszú ideje tartó nyugtalanság végre elmúlik. Julien hosszan gondolkodott, mit is mondhatna, de aztán feladta és hirtelen olyan szomorú lett. Nem tudta volna megmondani az okát, csak azt érezte, hogy hiába tudta meg Remyről, hogy ő is a fiúkat szereti, ez semmivel sem vitte őt közelebb ahhoz a valamihez, amiről eddig ábrándozott, egy baráthoz, egy olyan baráthoz, akivel nem csak beszélgetni lehet, hanem akivel olyasmit is megtehet, amiről eddig csak álmodozhatott…