Majdnem egy évig harcoltam, olyan dolgokat láttam, amiket ti el sem hinnétek és ha nem velem, körülöttem történnek, talán én sem hinném el. Emberek haltak meg körülöttem és én átgázoltam rajtuk, hogy németeket ölhessek. Aztán egy nap megtörtént. Éppen egy lövészárok tetején álltam és azt néztem, hol kellene megerősíteni, amikor valami hatalmasat villant mellettem, a dörejt már nem is hallottam, csak arra emlékszem, hogy vörös lángok csapnak fel a földből és utána mindent elborított a sötétség. Egy kórházban ébredtem fel, a lábamat nem éreztem, a kezeimen vastag kötés volt és azt gondoltam, most vége, soha nem lesz belőlem egész ember. Ahogy körülnéztem, láttam másokat karok és lábak nélkül, vakon, feltépett arccal és hirtelen belém villant, hogy nem lehet így vége, nem halhatok meg, amikor még nem is éltem. Szerencsére hamar megtudtam, hogy fel fogok épülni és újra egészséges leszek. Három hét múlva átszállítottak egy másik kórházba valahol Chaumont közelében, ott azt mondták, hogy örülhetek, nemsokára visszamegyek a frontra. Ez megdöbbentett és elképesztett. Majdnem meghaltam és ezek azt akarják, hogy menjek vissza oda? Elhatároztam, hogy mindent elkövetek azért, hogy ne kelljen visszamennem. Legnagyobb csodálkozásomra ehhez segítséget is kaptam, mégpedig olyasvalakitől, akire egyáltalán nem számítottam. Az illető egy fiatal sebész volt és úgy hívták, hogy doktor David de la Motte.

Először azt hittem, csak névegyezés, nem tudtam volna elképzelni, hogy Davidból igazi orvos legyen, ráadásul sebész, de amikor megláttam, azonnal felismertem. Ő is megismert és amikor összenevettünk, egy pillanatra úgy éreztem, mintha még mindig gyerekek lennénk. Aznap este nagyon sokáig beszélgettünk. Több mint tíz éve nem láttuk egymást és szinte semmit nem tudtunk egymásról. Nem tudom, mit vártam ettől a találkozástól, semmiképpen nem akartam beleélni magam egy olyan helyzetbe, amiből mindenképpen csalódás lett volna. Furcsa volt, nagyon furcsa, mintha nem is saját magunkról beszélgettünk volna, hanem két idegen gyerekről. Alig tudtam elhinni, hogy a férfi, aki előttem ül katonai egyenruhában, ugyanaz a fiú, akivel annak idején azokat a hihetetlen kalandokat éltük át és akit jobban szerettem az életemnél is. Azonban egyet megértettem: már egyikünk sem az, aki volt. Felnőttünk, elszakadtunk attól a világtól, amelyben megismertük egymást és már nincs semmi, ami összekötne bennünket.

David elmesélte, hogy apja halála után döntött úgy, hogy orvos lesz. A háború kitörése után önként jelentkezett frontszolgálatra, bár már volt felesége és egy ötéves kislánya. Amikor engem kérdezett, megfordult a fejemben, hogy hazudni fogok neki, nem vallom be mindazt, ami velem történt, mert az ő életéhez képest az enyém csak szegényes tengődésnek tűnt. Úgy éreztem, mintha semmit nem érnék és rá kellett döbbennem, hogy ismét vége egy korszaknak. Már nem élhetek úgy, mint eddig, nem hihetek abban, hogy egyszer még minden olyan lesz, amint akkor, a kollégiumi időkben. Fel kell nőnöm, felnőttként kell tekintenem magamra. Egészen addig nem voltam képes elszakadni mindattól, ami életem legboldogabb időszakában körülvett és ez bizony kihatott a felnőtt életemre is. Nem voltam képes új ismeretségeket kötni, barátokat szerezni, mert mindenkit ahhoz az emberhez hasonlítottam, aki akkoriban a világot jelentette számomra. Azokban a napokban viszont rájöttem, hogy kénytelen vagyok új életet kezdeni, mert a régit nem folytathatom. Gyakorlatilag a nulláról indultam. Nem volt családom, legalábbis nem fordulhattam hozzájuk, nem volt jövőm, mert békében nem akartam katona lenni, viszont úgy éreztem, hogy tanítani sem akarok, pontosabban nem lennék rá képes.

A háború végét otthon töltöttem, már úgy értem, Párizsban és építgetni kezdtem az életemet. Visszamentem tanítani, mivel máshoz nem értettem és mint utólag kiderült, jól tettem, mert egy igen jó társaságba kerültem, csupa olyan ember közé, akiknek hivatástudatuk volt, akik meg akarták mutatni, hogy képesek valami újat és jót, hasznosat alkotni. Újra azt éreztem közöttük, hogy van értelme annak, amit csinálok, ők pedig befogadtak és elismertek. Amikor dolgoztam, jól éreztem magam, de a magánéletem továbbra is ugyanolyan volt, mint régebben.

Nem mertem kezdeményezni, mivel féltem attól, hogy megint lelepleznek és most már a börtönt sem kerülhetem el. Négy éven keresztül éltem így, talán furcsán hangzik, de jól éreztem magam annak ellenére, hogy egyedül voltam. Aztán apám meghalt. Csak hónapokkal később tudtam meg, hiszen már nem tartoztam a családhoz, senki nem hívott meg a temetésre, még anyám sem, úgy gondolta, biztosan nem mennék el. Tévedett. Haragudtam apámra, amiért kitagadott, de a temetésén ott akartam lenni, el akartam búcsúzni tőle. Nem tudtam elfelejteni azt a napot, amikor megígérte nekem, hogy újra találkozhatok Daviddal és tudtam, hogy bármennyire is kegyetlenül bánt velem, mégiscsak szeretett.

Talán egy fél év telhetett el, amikor tudomást szereztem arról, hogy meghalt. A család egyik ügyvédje keresett meg azzal, hogy apám engem is megemlített a végrendeletében. Ezen nagyon csodálkoztam, hiszen úgy tudtam, hogy a család vagyonához semmi közöm. Tévedtem. Apám gondolt rám is, igaz, az ő sajátos felfogása szerint. Megkaptam a teljes örökségemet, ami akkoriban hatalmas összeget jelentett, de volt egy feltétele, mégpedig az, hogy nősüljek meg. Pontosan tudta, hogy ezzel semmit sem ér el, pontosan tudta, hogy nem jut közelebb ahhoz, amit tervezett vagy amit remélt, mégis ezt a feltételt szabta. Először azt gondoltam, visszautasítom az örökséget, mert a büszkeségem többet ér a pénznél, de aztán elgondolkodtam. Ez a örökség hozzásegíthet ahhoz, hogy ténylegesen új életet kezdhessek és apám már úgysem tudja meg, mi történik a halála után. Az ügyvéd azt mondta, egy évem van arra, hogy teljesítsem apám végakaratát.

Úgy gondolom, ő sem hitte, hogy egy templomi ceremónia vagy egy aláírt papír megváltoztathatna engem, csak azért akarhatta, hogy megnősüljek, hogy elejét vegye bizonyos problémáknak, amelyek előbb-utóbb felmerültek volna. A látszatot akarta fenntartani mindenáron és ezért nem hibáztathattam. Tudtam és szerintem ő is tudta, hogy semmiféle eredményt nem fog elérni ezzel a lépéssel, de úgy halhatott meg, hogy legalábbis papíron minden rendben volt a családdal. Emiatt egy ideig abban a hitben éltem, hogy visszafogadott, de az ügyvéd hamar kiábrándított. Nem vehettem vissza a régi családi nevemet, de már nem is vágytam rá igazán. Arra gondoltam, ennyi áldozatot megér az a pénz, amit kapni fogok. Azt hittem, nagyon egyszerű lesz, de tévedtem. Amikor eldöntöttem, hogy az örökségem miatt megnősülök, nem gondoltam volna, hogy gyerekem is születik majd. Úgy terveztem, hogy elveszek valakit, aki előtt majd gondosan titokban tartom az igazi énemet, egy-két év múlva elválok tőle és felépítem a saját életemet. De nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan terveztem.

Egy fél év múlva megnősültem, elvettem egyik tanártársamat, Izabelle-t. Furcsa házasság volt, egyikünk sem volt szerelmes a másikba, mindketten tudtuk, hogy ennek a házasságnak más okai vannak. Soha egyikünk sem mondta el őszintén, mi késztette arra, hogy összekösse az életét egy olyan emberrel, akibe nem volt szerelmes, de néhány év múlva már mindketten sejtettük a másik titkát. Izabelle már volt férjnél, de az akkori férje nagyon szerette az italt és pokollá tette a felesége életét. Ez elől menekült hozzám és én ezt elfogadtam, mint ahogy ő is sejtette az én titkomat. Összecsiszolódtunk az évek során és azt hiszem, legalább olyan jó házasságban éltünk, mint amilyenben azok, akik szerelemből döntenek így. Aztán megszületett Armand. Mindketten nagyon boldogok voltunk és én kezdtem úgy érezni, megtaláltam életem értelmét. Volt egy feleségem, akit szerettem, egy fiam, akire büszke voltam és egy másik énem, amiből ők semmit sem láttak. Továbbra is tanítot­tam és nagyon sok szeretetet kaptam a gyerekektől. Így éltem, így éltünk egészen Izabelle haláláig. Elütötte egy autó, amikor át akart szaladni az úttesten. Mindketten beleroppantunk, Armand nem mutatta, de tudtam, hogy szenved. Izabelle-lel együtt elvesztettem valamit az életemből, a biztonságot, a kiszámíthatóságot, a biztos hátteret és egy kicsit úgy éreztem, elölről kellene kezdenem mindent. Továbbra is úgy éltem, ahogy eddig, de néha elfogott a vágy, hogy keressek egy fiút, akivel együtt tölthetek néhány éjszakát. Nem akartam semmi komolyabbat, csak feküdni mellette, érezni magam mellett és ostobaságokról beszélgetni. Mégsem tettem, mert már féltem a lebukástól, attól, hogy újra mindent elveszthetek és már nem lenne erőm újrakezdeni.

Egy évvel később elhatároztam, hogy megírom az élettörténetemet. Először csak magamnak akartam leírni, mintegy terápiaképpen, de később arra gondoltam, akár ki is adhatnám. Amikor belekezdtem, magam sem gondoltam, hogy ez lesz belőle. Lassan haladtam, a munkám sem engedte, hogy annyit foglalkozzam a dologgal, amennyit szerettem volna és néha én sem voltam képes újra beleélni magam a történtekbe. Két év alatt elkészültem az első két résszel. Titokban dolgoztam, egyelőre nem akartam megmutatni senkinek, de Armand megtalálta a kéziratot és elolvasta.

Nem is tudom, mit vártam tőle, talán azt, hogy megért és elfogad, de nem így történt. Kérdezősködni kezdett, én megpróbáltam hozzá őszinte lenni, de nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Ő nem értett meg engem, én pedig nem voltam képes elfogadni, hogy az ő véleménye eltérhet az enyémtől. Az ezt követő időszak nagyon nehéz volt, napirenden voltak a veszekedések, megromlott a kapcsolatunk és egy napon Armand azt mondta, elköltözik és nem akar többé látni. Nagyon fájt a dolog, de mit tehettem volna, elfogadtam a döntését. Egy hét múlva elköltözött.

Ami azóta történt, már nagyjából ismerős lehet számotokra. Armand megismerkedett a későbbi feleségével, akit én soha nem láttam és azt hiszem, már nem is fogok, összeházasodtak és megszülettél te, Julien. Minden karácsonykor írtam egy levelet, amiben arra kértem Armandot, béküljünk ki, de ő soha nem válaszolt és én lassan kezdtem feladni. Egy barátomtól tudtam meg, hogy van egy unokám, onnantól kezdve minden születésnapodra küldtem ajándékot. Nem azért, hogy ezekkel megvásároljam Armand szeretetét vagy bizalmát, inkább azért, hogy valamilyen módon részese legyek az életének, ha már személyesen nem találkozhatunk. De mivel egyetlen levelemre sem jött válasz és minden csomag, amit küldtem, felbontatlanul jött vissza, elkezdtem azon gondolkodni, hogy talán tényleg újra kellene kezdenem mindent.

Ekkor már öreg voltam, de még élni akartam, élni és örömet okozni másoknak, azt akartam, hogy vegyék hasznomat. A tévében láttam egy műsort, ahol az örökbefogadásról volt szó. Másnap felkerestem egyik régi barátomat, aki a gyámhatóságnál dolgozott és megkérdeztem, mekkora esélyem van arra, hogy örökbe fogadjak egy kisfiút. Kinevetett és azt mondta, talán csak elméleti esélyem van, de inkább a minimálisnál is kisebb, az én koromban már nem fogadhatok örökbe, a legokosabb, ha leteszek róla. Nem adtam fel, más és más embereket kerestem meg, újra és újra próbálkoztam, először tisztességesen, később tisztességtelenül. Sok pénzembe és még több utánajárásomba került, míg egy napon bemehettem egy gyermekotthonba, ahol megmutatták nekem azokat a gyerekeket, akik családra vártak.

Négy alkalommal mentem oda, míg végül felfedeztem egy alig négyéves kis szőke fiúcskát, aki ott üldögélt a sarokban és egy mackót szorongatott. Ő volt Remy. Ahogy felnézett és találkozott a tekintetünk, arra gondoltam, istenem, milyen gyönyörű kis fiúcska. Nem is értettem, mit keres itt, a nevelők mondták el, hogy senki nem akarta hazavinni, mert, ahogy ők fogalmaztak, problémás gyerek. Senkivel nem beszélt, nem barátkozott, csak ült a sarokban és a maciját szorongatta, a tekintetében annyi bizonytalanság volt, hogy azonnal tudtam, nekem ő kell. Egy kicsit olyan volt, mint én és pont erre volt szükségem, valaki, akire minden időmet és energiámat ráfordíthatom, akit védhetek és ápolgathatok, nevelhetek.

Mindenki azt mondta, nem fog sikerülni, egy hónapon belül én is visszahozom majd, mint a többiek, de nem így történt. Nem volt egyszerű, Remy nagyon fiatal volt még, de nagyon sokat szenvedett, nekem kellett meggyógyítanom. Az elején ugyan voltak kételyeim azzal kapcsolatban, mi vezérel, vajon nem csak azért hoztam el Remyt az otthonból, hogy pótolja Armandot, de nagyon hamar rájöttem, hogy ez nem így van. Őszintén szeretem Remyt, hiszek abban, hogy a mi találkozásunk az egyik legjobb dolog, ami velem történt és ismét teljesen boldog vagyok. Van értelme annak, hogy reggel felkelek és ez nagy dolog. Csak évek múlva tűnt fel, mennyire hasonlít Davidra, de ez akkor már nem számított. David az előző életem része volt, nem a mostanié. A mostani Remyről szól és most már talán rólatok is. Nem tudom, meddig élek még, de addig szeretnék úgy élni, hogy tudom, van egy családom.

Nos, ez vagyok én, Marc-Antoine Le Chatelier vagy Marc Morin, ahogy tetszik. Azt hiszem, több-kevésbé becsülettel végigharcoltam az életem és sokszor elmondhattam, hogy boldog vagyok. Lehet, hogy másképpen is élhettem volna, lehet, hogy tanulnom kellett volna az elkövetett hibáimból. Nem voltam tökéletes és nem is vagyok. De a halálos ágyamon majd elmondhatom, nem bántam meg, hogy megszülettem.