Amint leült, rögtön elindult a sugdolózás és tudta, hogy ennek nem lesz jó vége. A tanárnő megpróbálta lecsendesíteni őket, de mint máskor, most sem sikerült, senki nem hallgatott rá, ezért egy idő után feladta. Dávid abban reménykedett, hogy a szünetben majd történik valami, ami elvonja a figyelmüket. A tanárnő megkérdezte az osztályt, el tudná-e énekelni valaki a kedvenc dalát. Persze elsőre senki sem vállalta, a fiúk közül ugyan Molnár felállt ugyan és bejelentette, hogy reppelni akar, de a tanárnő leültette, nyilván sejtette, miről fog szólni a dal. A lányok sem értették meg a feladat lényegét, egyikük ugyan el tudta énekelni a magáét, de a tanárnő a végén megjegyezte, mielőtt hajlítással próbálkozna, az alapokat kellene rendesen megtanulnia.

Hevesi, akinek mindig nagy volt a pofája, közölte, hogy ő mutál és senki sem kényszerítheti, hogy énekeljen, mert az megalázó. A tanárnő felvonta a szemöldökét.

– Te már harmadik éve mutálsz. Nem gondolod, hogy meg kellene mutatnod magad az iskolaorvosnak?

Ekkor került sorra Dávid. A tanárnő tudta, hogy tud és szeret énekelni, bár inkább csak egyedül, közönség nélkül, de nem hagyta békén addig, amíg igent nem mondott.

Egy régi Queen-számot választott, a '39-et. Úgy érezte, legalább olyan jól sikerült, mint otthon a fürdőszobában és még a szöveget is tudta. Egészen meg volt elégedve önmagával, kis tapsot is kapott, persze csak azért, mert a tanárnő kérte, aztán visszaült a helyére.

Fél perc múlva már érezte is, ahogy egy papírgombóc csapódik hátulról a fejének. Annyiszor elképzelte már, hogy egyszer feláll, hátramegy és teljes erőből fejbe rúgja az illetőt, aztán amikor már a földön fekszik, még bele is tapos az arcába, utána talán leszokik arról, hogy szórakozzon vele. De soha nem tett semmit, nem is nézett fel. Nem akarta látni, mennyire nem érdekel senkit, mit csinálnak vele. A legrosszabb a várakozás volt. Tudta, hogy valami még történni fog, de azt nem, hogy mi és mikor. Talán két perc múlva, talán később.

Oldalról Röfire pillantott, aki úgy ült ott, mintha semmit nem vett volna észre az egészből, feltűnő szorgalommal írt valamit a füzetébe. Igen, ez ismerős, Röfi ezt akkor csinálta, ha távol akart maradni a történésektől, akár a homlokára is kiírhatta volna: semmi közöm hozzá.

Nem is tudta, hogyan lettek barátok, semmiben sem hasonlítottak. Röfi alacsony volt, az osztály egyik legalacsonyabbja, kövér, kerek fejű, rövid tüskehajjal és nagy fémkeretes szemüveggel, Dávid pedig magas, sajnálatos módon vézna és szőke. Röfi jó tanuló volt, szeretett szerepelni, állandóan jelentkezett és szakkifejezéseket, idegen szavakat használt, néha teljesen feleslegesen. Dávid általában csak meglapult a háttérben, pedig a válaszok nagy részét ő is tudta, csak éppen nem akart szerepelni. Röfi mindenkire irigykedett, Dávid pontosan tudta, hogy kikre és miért, őt viszont nem érdekelte, kinek mije van.

Röfi jazzt hallgatott, mert szerinte az olyan komoly, intelligens dolog és gyakran mondta Dávid kedvenceire, hogy azok igazából nem is számítanak zenének, mivel egyetlen tiszta hang sincs bennük. Nem volt fantáziája sem, amikor kisebb korukban űrhajósat játszottak, soha nem merészkedett a csillagászati kézikönyvben olvasottakon túlra és így egy idő után Dávid is elvesztette az érdeklődését.

Folyton azok körül ólálkodott, akikkel megérte barátkozni, akiknek mindenük megvolt otthon. Számítógépes játékokat és pornót hurcolt haza tőlük és lelkendezve mesélte, hogy milyen jó ott náluk. Néha őt is szokták csúfolni, de nem sértődött meg rájuk, viszont ha Dávidot kezdték piszkálni, akkor eltűnt, hogy ne kelljen beavatkoznia vagy segítenie.

Ha Dávid mondott egy viccet, azonnal ment és továbbadta annak, akinek éppen akkor imponálni akart. Ha az illetőnek tetszett a vicc, boldogan és elégedetten tűrte a hátbaveregetéseket, ha viszont nem, azonnal megmondta, hogy nem is ő találta ki, hanem Dávid és általában azt is hozzáfűzte: tényleg hülye egy vicc.

Dávid sokszor gondolkodott azon, hogy nem kellene Röfivel foglalkoznia, de nem volt más helyette. A többiek nem nagyon barátkoztak vele, különösen amióta az a bizonyos eset történt a fiúöltözőben. Azóta mintha légüres tér venné körül az iskolában, Röfi is mondta, hogy el fog ülni mellőle, mert nem látja jól a táblát. Dávid csak annyit válaszolt, hogy az új helyén, két paddal hátrébb már biztosan nem lesz gond a táblával, erre Röfi megsértődött. Ma is egyenesen haza fog menni, eszébe sem jut majd, hogy elkísérje barátját, pedig neki csak tíz perc séta lenne, de akkor ott kellene lennie, amikor ezek iskola után megvárják.

Legalább ketten lesznek. Az első Hevesi. Mindig ő. Barna haj és szem, egyenes orr, vékony száj. Akár helyes is lehetne, de van benne valami visszataszító. Talán a flegma stílusa, a lebiggyesztett ajkai, amikor olyan emberrel beszél, akit nem tart semmire. Talán a rosszindulat, a gúnyos mosoly, amikor látja, hogy ellenfele meghátrál.

Mögötte ott áll Molnár. Sem stílusa, sem humora vagy bármiféle értékelhető tulajdonsága nincs, csak a vágy, hogy olyan legyen, mint Hevesi. Alárendelt, egy szolga, aki néha aljasabb, mint a példaképe, hátha így felfigyelnek rá.

Néha hozzájuk csapódott még egy-két fiú, akiknek aznap nem sikerült valami és Dávidon akarták levezetni a dühüket.

– Szép hangod van – kezdte Hevesi a szünetben. Néha úgy tett, mintha csak dicsérné, hogy aztán valami gúnyos megjegyzéssel megalázza.

– Ja, mint egy herélt disznónak – helyeselt valaki a háta mögött. A többiek röhögtek, még azok is, akik nem vettek részt a gúnyolódásban, csak ott álltak és hallgatták őket. Dávid kissé szomorúan gondolt arra, hogy egy sincs közöttük, aki kiállna mellette.

– Úgy kornyikálsz, mint egy buzi.

– Ha egyszer az – mondta Hevesi. Molnár engedelmesen felröhögött. Hevesi bökdösi kezdte Dávidot, gondosan ügyelve arra, hogy minden mozdulata fájdalmat okozzon. Dávid arrébb húzódott, de Hevesi követte.

– A farkad is vékony, mint a hangod, igaz?

– Bocs, nem tudtam, hogy a vastagabbat szereted – mondta Dávid és felkapta a táskáját, csak azért, hogy legyen valami közte és Hevesi között, aki a következő pillanatban már mozdult is és odacsapta a szőke fiút a falhoz.

– Mi a kurva anyád van?

Ekkor valami koppant a fején, a fiú dühösen odafordult, de egy pillanat alatt meg is szelídült. A földrajztanár állt mögötte, akit Bikának neveztek vastag nyaka miatt. Száz kiló körül járt és köztudott volt, hogy fiatalabb korában országos bajnokságot nyert cselgáncsban, így nem volt ajánlatos kötözködni vele. A tanár csak nemet intett a fejével és Hevesit a terem ajtaja felé lökte.

Dávid felsóhajtott, időt nyert, legalább negy­venöt percet. Ezalatt háromszor kapott üzenetet. A cédulán csak ennyi állt:

Megdöglessz köcsög!!!

Gyakran kapott ilyesmit és már nagyon elege volt belőle. Tudta, hogy valamit ki kell találnia. Az egyik trükkje az volt, hogy óra után odament a tanárhoz és kérdezgetett tőle az anyaggal kapcsolatban, ami ugyan nem érdekelte, de amíg a tanár magyarázott, Hevesi meg a bandája talán hazaindult és ő megúszta a verést. Ha ez nem jött be, akkor hazafelé menet kiszemelt magának egy felnőttet és a közelében maradt, abban a reményben, hogy majd segíteni fog, ha megtámadják.

Aztán ott volt a harmadik lehetőség, amellyel eddig soha nem próbálkozott. Anyja azt mondta, csapjon oda, ha bántják, minél nagyobbat és minél erősebben, nem fog megharagudni, ha ezért intőt visz haza. Mert azt hiszi, ez ilyen egyszerű.

A nap végén, amikor az utolsó óráról is kicsengettek, óvatosan körbenézett. Nem sietett, amíg bent van, nem csinálhatnak vele semmit. Ráérősen pakolgatta a füzeteit, közben Röfit kereste tekintetével, de ő szokás szerint eltűnt. Ha rákérdezne, azt felelné, sürgősen haza kell mennie, mert nagyon sok dolga van. Ha pedig azt is megkérdezné, nem azért siet-e annyira, hogy ne kelljen kiállnia a barátja mellett, Röfi nagyon komolyan, szigorúan nézne rá és valami olyasmit mondana, hogy az ember nem beszél így a barátaival. Igaza van, az ember tényleg nem beszél így a barátaival…

Dávid a katedra felé nézett. A tanár már elment, így kénytelen volt elindulni. A folyosón nem várta senki, a dzsekijébe nem gyűrtek felmosórongyot, a zsebébe sem köptek bele, eddig minden rendben.

Tavaly nyáron az uszodában lefogták a medence mellett, lehúzták az úszónadrágját és belökték a vízbe. Mindenki röhögött, a lányok visítoztak és senki nem volt, aki segített volna. Arra az esetre nagyon jól emlékezett, bár nem történt semmi olyasmi, ami miatt különlegesebb lett volna, mint a többi szemétség.

Nem volt szégyenlős, nem az zavarta, hogy meztelenül látták. Az öltözőben rendszeresen látta a többieket ruha nélkül, ugyanis kötelező volt a tornaóra utáni zuhanyozás. Neki is ugyanakkora volt, mint a többieknek, csak az övék már szőrös volt. Mindenkié. Az iskolaorvos azt mondta, nincs semmi baj, ő később érik. Pontosabban azt mondta, még nincs semmi baj. Bár, tette hozzá, ha nyárig nem indul be a dolog, mindenképpen elküldi egy vizsgálatra.

– Kérdezd meg édesapádat, ő mikor kezdett serdülni – javasolta az orvos.

– Jó, ha majd összefutok vele, okvetlenül megkérdezem – válaszolta Dávid kedvesen. Majd megkérdezi anyját, hátha emlékszik még rá. Legalább a nevére…