Másnap reggel korán ébredt, leóvakodott a lépcsőn, a parkban megmosakodott az ivókút vizében és elsétált az iskolához. Jókor érkezett, odakint az udvaron felfedezte kis szőke védencét, ahogy együtt tornázik a többiekkel. Leült egy padra és figyelte őket. Rövidesen felismerte Molnárt, akit magában csak ostoba arcúnak hívott, a másik hármat azonban sehol nem látta. A tanár, egy magas, erőteljes testalkatú, vörös hajú férfi széles, eltúlzott mozdulatokkal mutatta be a gyakorlatokat.

Javier úgy látta, senki sem élvezi, a kölykök érzelmei erről árulkodtak. Voltak, akik beletörődve hajladoztak és ugrándoztak, volt, akin érezte, hogy kevés neki, több és másfajta mozgáshoz szokott. Az ostoba arcú ilyen volt, talán sportolt valamit, mert egész jó mozgása volt és ruganyosnak tűnt, viszont ami a fejében volt… nos, nem adott volna érte egy tábla csokit sem.

Dávid egyszerűen gyűlölte a dolgot, kétség sem fért hozzá. Javier számára elég ügyetlennek tűnt, de minél többet nézte, annál erősebben érzett valami nagyon furcsát vele kapcsolatban. Olyan volt, mintha nem is lenne ott, mintha nem is tartozna oda, képletesen és néha valóságosan is űr volt körülötte. Már értette, miért szórakoznak vele, más a kisugárzása, mint a többieké, mintha taszítaná őket. Találkozott már ilyen emberekkel, de ők kívülről is taszítóak voltak, ellenszenveseknek mutatták magukat, Dávid viszont kifejezetten jól nézett ki, még azt is mondhatná, hogy csinos, bár elég vékony és a mozdulatai néha szinte kínosan finomkodók.

Emlékezett, mit mondott neki Vasquez, amikor egy alkalommal megkérdezte, miért éppen őt választotta. Addig úgy vélte, azért, mert vele nem vállalt kockázatot. Ha nem sikerül a dolog, csak kidobja a holttestét a tengerbe, a kutya sem fogja keresni.

De ő azt mondta: mert szép voltál. Ezen megdöbbent. Ezerszer látta már magát a víztükörben és pontosan tudta, hogy csúnya, legalábbis betegen minden volt, csak szép nem. Vasquez nevetett és azt mondta, a szépséget nem az emberek arcán kell keresni, vagy legalábbis nem elsősorban ott. Akkor megkérdezte, ő kívülről vagy belülről volt szép? Vasquez azt felelte, belülről gyönyörű volt és akkor már tudta, hogy ha meggyógyul, kívülről is az lesz.

Felnézett. A tanár éppen két csoportra osztotta a gyerekeket. Javier figyelte, ahogy a két csapatkapitány kiválasztja az embereit és már tudta, kik maradnak utoljára. Az egyik Dávid lesz, a másik az a dagadt kölyök, kerek szemüveggel.

Igaza lett, ezek a dolgok mindenhol így működnek. Látta, ahogy Dávid kérdez valamit a tanártól, aki nemet int. Az ostoba arcú odament hozzá és mondott neki valamit. Hogy mit, azt Javier nem értette, de az ellenséges érzelmek egyértelműek voltak. Javier úgy érezte, már felakasztotta volna ezt a nyomorultat az első fára.

A tanár sípolt, elkezdődött a meccs. Javier soha nem szerette a focit, el nem tudta képzelni, mit lehet élvezni benne, de úgy látta, bárhol jár, a gyerekek mindenhol fociznak. Még egy bizonyíték arra, hogy ő lett rosszul összerakva.

Dávid csapata kapott egy gólt, leginkább azért, mert Dávid ahelyett, hogy nekiment volna a támadónak, inkább csak futkosott körülötte. Az ostoba arcú lökdösni kezdte, Javiert egyre jobban idegesítette a kölyök, már arra gondolt, hogy felkap egy követ és jól hátba dobja vele, amikor legnagyobb meglepetésére Dávid lesétált a pályáról. A tanár odasietett hozzá, a karjánál fogva próbálta visszaterelni a pályára, de a fiú ellenállt.

– Nem megyek, hagyjon már békén! Nem látja, hogy gyűlölöm ezt az egész szart?

Javier elmosolyodott. Nem is olyan nyuszi ez a kölyök, nem gondolta volna, hogy kiabálni is tud. A hangja ugyan gyenge, de rengeteg düh van benne. Kitépte magát a tanár kezéből és elindult az épület felé.

A tanár utána kiáltott, de Dávid csak ment tovább. Javier tudta, hogy egy kicsit ki van borulva, nem is hibáztatta érte. Ha errefelé mindenki ilyen hülye, nem lehet csodálkozni azon, hogy szegény kölyök becsavarodik a végén.

A fiúk tovább fociztak, a meccs érdekes módon gördülékenyebb és gyorsabb lett, mintha Dávid mindenkit csak akadályozott volna. Még a szemüveges dagi is úgy rohangált, mintha valami meghozta volna a kedvét. Igaz, egyetlen épkézláb mozdulata sem volt, de legalább úgy tett, mintha ő is a csapathoz tartozna. Az ő érzelmei is érdekesek voltak, Javier biztos volt benne, hogy Dávid helyében messzire elkerülné, meglehetősen sunyi kis disznónak tűnt.

Üldögélt még egy darabig, aztán felállt és elindult a park felé. Arra gondolt, majd visszajön dél felé, talán akkor találkozhat Dáviddal. Meg akarta kerülni az iskolát, de amikor befordult a sarkon, valaki belé ütközött.

– Szia! – mosolygott Dávidra, aki néhány pillanatig csak állt ott és nem tudta, mit tegyen, aztán elmosolyodott.

– Szia!

– Reméltem, hogy összefutunk.

– Én is…

– Ezt oda akartam adni neked.

Javier átnyújtotta az igazolványt, amit a fiú zsebéből emelt ki. Dávid megörült neki, azonnal el is tette, természetesen ugyanabba a zsebébe.

– Köszi! Hol találtad meg?

– A tárolóban, az idióta haverod mellett.

– Aha… és… mi lett vele?

– Kórházba került. Csak nem sajnálod?

– Nem! – vágta rá azonnal.

– Helyes. Mondd csak, ráérsz egy kicsit?

Dávid az iskola felé intett.

– Éppen most lógtam el a mai napról, azt hiszem, ráérek.

Javier elmosolyodott. Eddig úgy tűnt, csak egy gyámoltalan kiskölyökkel van dolga, de most úgy érezte, van benne valami, ami miatt egyre jobban érdekelte. Félreseperte szeméből a haját, Dávid csendesen figyelte, mit csinál és a tekintetéből Javier könnyedén kiolvashatta, hogy az érdeklődés kölcsönös.

– Lenne kedved sétálni egyet? Megmutathatnád a környéket.

– Oké, ma már úgysem jövök vissza.

– Én is úgy láttam, hogy eleged van.

– Mit láttál? – kérdezte Dávid, látszott rajta, hogy nem örül a dolognak.

– Csak annyit, hogy a tanár vissza akart tolni a pályára, te meg elhajtottad.

– Ja igen – mondta. – Az egy barom, állandóan sípol ahelyett, hogy értelmesen elmondaná, mit akar. Minden rohadt órán foci van, meg sem kérdezi, mit akarunk.

– Miért, mit akarnál inkább játszani?

– Hát… én leginkább semmit. Tudod, elég hülye vagyok ezekhez. Is – tette hozzá.

– Is? Még mihez vagy hülye?

– Hagyjuk. Néha úgy érzem, mindenhez.

– Biztosan van valami, amiben te vagy a legjobb.

– Alig várom, hogy valaki elmondja végre, mi az – mondta. Javier elgondolkodott. Nem érezte Dávid hangján, hogy különösebben el lenne keseredve, mintha már ezerszer végigrágta volna a dolgot magában.

– Valamihez értened kell. Segítek kideríteni, mi az, jó? Egyébként Javier vagyok.

– Én meg Dávid. Javier?

– Igen, Javier Francisco Vasquez Gómez de Navalón. A Javier egyszerűbb.

– Jó hosszú neved van. Spanyol vagy, igaz? Olvastam erről régebben, tetszenek a spanyol nevek. A de Navalón nemesi név?

– Az, saját magamnak adományoztam.

– Most szórakozol?

– Nem. Az igazi nevem Javier Francisco Gómez volt, ez az anyám neve. Aztán amikor megismertem azt az embert, akit apámnak szoktam nevezni, felvettem az ő nevét, így lettem Vasquez Gómez. A többit csak azért használom, mert olyan jól hangzik.

– Furcsa vagy – mondta Dávid óvatosan.

– Nem hiszel nekem?

– Nem tudom.

– Miért hazudnék? Mire mennék vele vagy mit tudnék elérni?

– Nem tudom. Nem gondoltam, hogy hazudsz – mondta halkan. Javier tudta, hogy azon gondolkodik, vajon megsértette-e és ezt nagyon kedvesnek találta.

– Honnan tudsz magyarul?

– Sok nyelven beszélek, ehhez van tehetségem.

– Hány nyelven beszélsz?

– Ha a nevemet sem hitted el, ezt sem fogod… tizenkét nyelven beszélek, a legtöbbet akcentussal, de bármilyen nyelven tudok mutogatni.

Érezte, hogy Dávid nem igazán tudja, mit gondoljon, még kevésbé, hogy mit válaszoljon. De azt is érezte, hogy szinte akármit mondhatna.

– Hogy lehet ennyi nyelvet megtanulni? Én csak angolt és franciát tanulok, de éppen elég az is.

– Volt rá időm…

– Sokat utazgatsz?

– Az apámmal sokat jártuk a világot, ő tanított mindenre – mondta Javier. Nem akart többet mondani, mindig csak annyit, amennyi elég ahhoz, hogy kicsivel növelje Dávid érdeklődését. Érezte, hogy a fiú töpreng valamin és ennek örült, mert sejtette, mi lehet az.

– Figyelj csak, én… szóval köszönöm, hogy közbeléptél.

– Nagyon szívesen – mondta Javier és rámosolygott. Már a lakótelep közepén jártak, közel ahhoz az üzlethez, ahol olyan Javier olyan jót játszott a biztonsági őrrel. Dávid észbe kapott.

– Még nem is mondtam semmit a környékről. Ez itt a központ, itt van egy bolt, itt lehet mindenféle CD-ket kapni, sőt még át is másolják neked, ha akarod. De vannak posztereik is meg mindenféle egyéb. Az ott az édességbolt, nagyon jó a mazsolás drazsé, hétvégére szoktam venni egy zacskóval, csak csokis kekszet ne kérj, mert soha nem friss. Aztán van ott egy olyan izé, az nem érdekes, ez kocsma, itt egyszer leszúrtak valakit, ott meg van egy…

Javier bólogatott és hagyta, hogy Dávid beszéljen. Ha minden osztálytársa ilyen hülye, mint akikkel eddig találkozott, valószínűleg nem sok barátja van. Figyelte, ahogy magyaráz, néha közbekérdezett, de inkább csak hallgatott. Dávidon látszott, hogy élvezi a társaságot, Javier érezte, hogy valamiért nagyon fontos neki, hogy együtt vannak, ez látszott a viselkedésén, a lelkesedéséből, az állandó szemkontaktusból és persze azokból a vibráló, pulzáló energiahullámokból is, amelyeknek létezéséről nem tudhatott, de amelyek nagy biztonsággal jelezték izgatottságát. Átvezette Javiert a betonrengetegen, megmutogatta a fontosabb helyeket, igyekezett a lehető legjobb benyomást tenni új ismerősére. Javier nagyon élvezte, ahogy egyszerre akart hasznos, vidám és szórakoztató lenni.

Végigjárták a boltokat, az egyikben Javier lopott egy tábla csokit, gondosan ügyelve arra, hogy Dávid mindent lásson. Amikor megkínálta, tudta, hogy a fiú teljesen el van varázsolva a bátorságától. Érezte, hogy ő maga soha nem merte volna megpróbálni, de azt is, hogy imponált neki a dolog és ez volt a fontos.