Amikor Javier róla kérdezősködött, Dávid újra bőbeszédűvé vált, mesélt magáról, néhai nagyapjáról, akit nagyon szeretett, az anyjáról, arról, hogy van egy apja is, de nem él velük. Meg is jegyezte, hogy ebben hasonlítanak. Akkorra Javier már biztos volt abban, hogy van még egy pár dolog, amiben hasonlítanak és abban is, hogy a fiú segíteni fog neki, mégpedig önként. Egy kicsit sajnálta, mert tudta, hogy ki fogja használni őt, de egyelőre nem volt jobb ötlete.

– Nincs kedved a hétvégén eljönni egy kicsit csavarogni? – kérdezte.

– Hová? – élénkült fel Dávid.

– Elmehetnénk uszodába vagy ilyesmi.

– Nem tudok úszni…

Javier érezte, hogy nem mond igazat, de nem akart rákérdezni, inkább úgy tett, mint aki elhiszi.

– Nem baj, megtanítalak. Nem sokkal bonyolultabb, mint elemelni egy tábla csokit.

– Inkább csak… sétáljunk vagy ilyesmi, jó? Nem hiszem, hogy ki akarom röhögtetni magam mindenki előtt.

– Oké, akkor majd körbejárjuk a környéket.

– Jó, benne vagyok… menjünk arra! – intett hirtelen jobbra. Javier megérezte a fiú növekvő félelmét és körbenézett. Két fiú jött velük szembe a járdán, talán idősebbek náluk egy-két évvel. Úgy tűnt, Dávid mindenkitől fél. Javier elhúzta a száját, ezt már túlzásnak érezte. A két fiú közeledett és amikor odaértek melléjük, egyikük gúnyosan odaszólt:

– Új barátnőd van, cica?

Felröhögtek, Dávid elvörösödött és a földet nézte. Javier nem szólt semmit, csak rájuk villantotta szemét, éppen csak annyi időre, hogy tudat alatt felfoghassák, mit láttak. A két fiú elhallgatott és továbbmentek. Javier tudta, hogy nem néznek vissza és ezt jól tették.

– Elmentek.

Ahogy gondolta, Dávid sem nézett hátra, de érezte, ahogy lassan megnyugszik. Hirtelen nagyon megsajnálta a fiút és arra gondolt, mennyire hasonlít egykori önmagára. Valamikor régen, amikor első heteit töltötte az utcán, ő is ilyen bizonytalan volt, bár nem ilyen védtelen és törékeny. Dávid egyszerűen gyáva. Ezen elgondolkodott és csak akkor tért vissza a való világba, amikor Dávid megállt az egyik szürke toronyház előtt.

– Én megérkeztem. Te hol laksz?

– Sehol – mondta Javier. Dávidot meglepte a válasz, azt hitte, új ismerőse csak viccel, de amikor a szemébe nézett, láthatta, hogy igazat mond.

– De… mindenki lakik valahol – mondta.

– Én nem. Tényleg.

– De hát… akkor hol alszol?

– Mindig máshol.

– Azt mondtad, hogy az apád… azt hittem, vele élsz.

– Az apám már régóta nincs velem – mondta Javier és érezte, hogy Dávid elkomorodik. Ez jó jel volt, Javier biztos volt benne, hogy pont akkor mondott ki valamit, amikor szükség volt rá.

– Megszöktél valahonnan?

– Nem menekülök senki elől és nem követtem el semmit. Csak járom a világot.

– Egyedül?

Javier nem válaszolt, csak a fiú szemébe nézett és remélte, ennyi elég lesz ahhoz, hogy elkezdjen gondolkodni.

– Várj egy kicsit, van egy ötletem. Mindjárt visszajövök – mondta és beszaladt a házba. Javier nézte, ahogy eltűnik, majd elmosolyodott. Kedve lett volna megölelni a fiút, annyira tetszett neki a kedvessége, az a kicsit buta igyekezet, hogy mindenáron jó benyomást tegyen rá, az ártatlan pillantása és az a valami, amit már akkor érzett, amikor először meglátta. Vajon mit gondolt ki? Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak ő is olyan lehetne, mint Dávid. Mennyivel egyszerűbb lenne…

Dávid néhány perc múlva visszatért és titokzatos arccal intett Javiernek, hogy kövesse. Útközben nem sokat beszéltek, Javier érezte, hogy most valami olyasmit tesznek, amit talán nem kellene. Rá akart kérdezni, hová mennek, de már sejtette, végül úgy döntött, megvárja, amíg magától kiderül. Átvágtak az úttesten és Dávid egyszer csak megállt egy kisebb, hatemeletes ház előtt. Zsebéből kulcsot vett elő és kinyitotta a kaput. Beléptek és Javier körülnézett. Ennél sokkal rosszabb helyre számított. Ahogy körbenézett, úgy látta, itt minden olyan rendezett volt, mintha nem is ezen a környéken jártak volna. Felmentek a negyedik emeletre és Dávid megállt az egyik ajtó előtt. Javier kíváncsian közelebb lépett, de az ajtón nem volt névtábla, csak két furat jelezte, hogy a táblát leszerelték. Dávid kinyitotta az ajtót és intett Javiernek, hogy lépjen be, de a fiú nem mozdult. Egy pillanatra a lakásra koncentrált, odabent nem érzett senkit.

– Menj csak előre – mondta. Dávid belépett és elindult az előszoba másik vége felé, de megállt, amikor rájött, hogy Javier nem követi.

– Nem jössz? – kérdezte.

– Bemehetek?

– Persze, gyere csak.

Most már belépett és becsukta maga mögött az ajtót. Egyszerűen berendezett lakásban álltak, a falon az ízlésesnél egy fokkal színesebb tapéta, egy kis szekrényke az ajtó mellett, baloldalon egy csukott üvegajtó, jobb oldalon két másik, szemben meg egy újabb helyiség, valószínűleg a konyha. Minden csendes volt, furcsán csendes. Rend volt és tisztaság.

– Kié ez a lakás? – kérdezte.

– A nagyapámé volt, most halt meg. Azóta üres a lakás és anyám még nem döntötte el, mi legyen vele – mondta Dávid és Javier eltűnődött néhány pillanatra a fiú érzelmeit elemezgetve.

– Miért hoztál ide?

– Hát… itt ellakhatsz egy ideig.

Javier elmosolyodott. Ez könnyebben ment, mint vártam és még csak meg sem kellett szólalnom, gondolta. Azért megpróbált úgy tenni, mintha nem lenne meggyőzve.

– De hát nem is ismersz, azt sem tudod, ki vagyok. Mi lesz, ha kirámolom a lakást?

– Innen nem nagyon tudsz mit elvinni, de… azért remélem, nem teszel ilyet – mondta bizonytalanul Dávid. Már ő is érezhette, hogy kár volt felhoznia egy ismeretlent, de Javier tudta, hogy nem fog visszakozni.

– Anyukád mit fog szólni hozzá?

– Semmit, hetente egyszer én szoktam idejönni takarítani. Nem tudja meg.

– Akkor… köszönöm. Megígérem, hogy semmit nem viszek el és nem fogok hosszú ideig maradni, csak amíg szükséges. Ha akarod, naponta feljöhetsz ellenőrizni.

– Van mit enned? – kérdezte.

– Ezt megoldom, ígérem. Viszont… most nagyon szeretnék lefürdeni, mert az az igazság, hogy napok óta nem volt rá lehetőségem.

– Csak nyugodtan – mondta Dávid. – Pakolj le a nappaliban. Ott a sarokban, a szekrényben találsz törölközőt.

Javier ledobta a hátizsákját az ajtó melletti szekrénykére, levette a cipőjét és belépett a nappaliba. Dávid utánament, közben be nem állt a szája, csak mesélt nagyapjáról, arról, hogy amikor beteg lett, mindennap idejártak hozzá, aztán amikor kórházba kellett mennie, mindennap látogatták egészen addig, amíg egy nap csörgött a telefon és egy nő arra kérte anyját, azonnal menjen be, hogy még el tudjanak búcsúzni tőle. Nagyon őszintének tűnt, Javier úgy tippelt, ő az első, akinek erről mesél, de érezte azt is, hogy mindez csak ürügy, hogy maradhasson és figyelhesse, mi történik.

Megállt a nappali közepén és vetkőzni kezdett, Dávid figyelte. Levette a pólóját és összehajtogatva a székre tette, majd kigombolta a nadrágján és azt is lehúzta, a póló mellé tette, közben végig magán érezte Dávid tekintetét. Végigsimított a mellkasán és úgy fordult, hogy a fiú láthassa a sebet az oldalán. Érezte, ahogy elborzad és ugyanakkor felélénkül, de nem kérdezett semmit, valószínűleg maga sem vette észre, hogy elhallgatott. Ha nem lett volna biztos abban, hogy végleg elbátortalanítja, Javier megkérdezte volna, tetszik-e neki, amit lát.

Nem érzett ebben semmi rosszat, sőt, őszintén szólva élvezte is a dolgot, szívesen nézegette magát a tükörben. Megfeszítette az izmait, nyújtózott egyet és tudta, hogy Dávidnak tetszik a dolog. Úgy gondolta, megköszöni neki, hogy beengedte a nagyapja lakásába annak ellenére, hogy semmit sem tud róla.

Nem volt nehéz rájönnie, minek örülne, ezért sietség nélkül kibújt minden ruhájából, magához vett egy összehajtott törölközőt és elindult a fürdőszoba felé. Dávid minden mozdulatát követte. Javier kissé kényelmetlenül érezte magát, mert pontosan tudta, mit vált ki a fiúból a látvány és ez olyan érzés volt, mintha ő leselkedett volna utána.

Belépett a zuhanyfülkébe és nem húzta be maga mögött az ajtót. Látta, hogy Dávid az ajtókeretnek támaszkodik. Elmosolyodott, mert valami olyat is észrevett, amit Dávid mindenképpen titokban akart volna tartani. Rendkívül diszkréten csúsztatta bal kezét a nadrágja zsebébe és Javier úgy tett, mintha nem tudna róla, minden figyelmét a rá záporozó víznek szentelte.

Vasquez mindig azt mondta rá, előző életében béka lehetett, mert nagyon szerette a vizet, persze csak azután, hogy megtanult úszni. Imádta, ahogy a meleg víz végigfolyik a testén, főleg a kényszerű fürdéshiányban eltöltött néhány nap után. Alaposan végigszappanozta magát, nagyszerű érzés volt újra tisztának lenni, a szappannak érdekes illata volt, talán barack vagy valami egyéb gyümölcs.

Közben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Dávid elveszette az önuralmát. Javier csak állt a zuhany alatt és élvezte, ahogy az arcába fröccsen a víz, amikor végigborzongatták a Dávid felől érkező intenzív impulzusok, amelyek egyre élénkebbek, fényesebbek lettek, míg végül mintha szikrázó tűzijáték robbant volna az agyában.

Dávid elcsendesedett, szíve még gyorsan vert, de lassan megnyugodott. Javier ismét úgy érezte, mintha leskelődne, nehéz volt úgy tennie, mintha az egészből semmit nem érzett volna és nem vágyott volna arra, hogy reagáljon rá, de csak állt a zuhany alatt és élvezte, ahogy apró energiaszikrák futkosnak a bőre alatt.

A legfurcsább azonban az volt, hogy ami történt, valahogy nem illett bele a képbe, amit magában Dávidról kialakított. Azt gondolta, egy nagyon kedves, de alapjában véve gyáva, visszahúzódó fiú, aki csak arra képes, hogy hazafelé az iskolából mazsolás drazsét rágcsáljon és hagyja magát megverni a szeméttárolóban. De most úgy érezte, ebben a kölyökben más is van, érezte a vágyakozását, érezte benne a dühöt, nem is akármilyet és azt, hogy lélekben valahol egészen máshol él, ezért is van egyedül.

Elzárta a vizet, kilépett a zuhanyfülkéből és bement a szobába. Dávid már ott ült az egyik fotelban, tekintete végigszaladt a meztelen fiún és ahogy azt Javier némi elégedettséggel vette észre, nem az arcán állapodott meg. A következő pillanatban félrekapta a tekintetét és elvörösödött, de Javier úgy tett, mintha észre sem vette volna.

– Köszönöm, hogy segítesz – mondta komolyan. – Tényleg… tudom, hogy most arra gondolsz, hülyeség volt beengedni ide egy idegent. Megértem és ha úgy döntesz, hogy mégsem bízol meg bennem, akkor elmegyek és nincs harag.

– Nem tudom – mondta Dávid őszintén. Javier tudta, hogy a fiú elbizonytalanodott és ebben közrejátszott az is, ami a fürdőben történt, de azt is világosan érezte, hogy túlságosan gyáva lesz ahhoz, hogy elküldje.

– Ajánlok valamit. Amikor elmész, zárd rám az ajtót. Biztos lehetsz benne, hogy nem megyek el és nem viszek el semmit. Holnap majd kinyitod és megnézed, okoztam-e valami kárt. Rendben?

Dávid eltűnődött, aztán néhány pillanat múlva igent mondott. Javier elgondolkodott azon, adjon-e neki egy bátorító ölelést, de aztán úgy döntött, még azt is fel kell dolgoznia, ami eddig történt. Érezte, hogy Dávid folyamatosan töpreng valamin és azt is sejtette, hogy min. Nem tudja eldönteni, mi lenne rosszabb, ha másnap reggel üresen találná a lakást. Az elvitt holmikat sajnálná vagy azt, hogy ő nincs ott?

– Oké, legyen így. De… most megyek, mert anyám megöl.

Javier elkísérte az ajtóig, még mindig a kezében lógatva a törölközőt. Búcsúzásnál Dávid ismét végignézett új barátján, majd elköszönt, bezárta az ajtót és eltűnt a lépcsőházban.