Szinte alig találkoztak emberekkel, csak néhány nyugdíjast láttak, akik a padokon beszélgettek és a kisgyerekeseket, akik a homokozók és a hinták körül csoportosultak. Egy kisfiú szaladt el mellettük akcióhős-jelmezben, hangosan berregve, mintha valami járművet vezetne, Javier elmosolyodott, ahogy utána nézett.

– Kineveted? – kérdezte Dávid.

– Nem, inkább irigylem, amiért nem kell színészkednie. Ha azt gondolja, hogy ő Szupermen, akkor nyugodtan lehet az, senki nem fog megjegyzéseket tenni rá. Mi már nem tehetnénk meg, mert rajtunk röhögne az egész telep. Te soha nem akartál szuperhős lenni?

– De, sokszor – mondta Dávid őszintén.

– Még lehetsz.

– Persze… majd egy másik életemben.

– Komolyan gondoltam. Persze nem azt mondom, hogy Szupermen leszel, de még lehetsz valaki egészen más. Valaki, aki lenni akarsz.

Dávid rápillantott, Javier most először látott őszinte érdeklődést a tekintetében.

– Hogyan?

– Akarod, hogy megtanítsalak?

– De mire?

– Arra, hogyan lehetsz valaki más.

– Te olyan furcsa vagy – mondta Dávid válasz helyett és Javier érezte, hogy rögtön meg is ijedt, mert nem tudta, nem mondott-e olyasmit, amitől megsértődhetne.

– Figyelj Dávid, ha megígéred, hogy nem sértődsz meg, ajánlok valamit.

– Mit?

– Előbb ígérd meg.

– Oké…

– Ha akarod, megtanítalak, hogyan győzd le a félelmed. Lehet, hogy nem hiszed el, de régebben és is olyan voltam, mint te, de aztán az apám megtanított egy csomó dologra és én… megváltoztam. Megértettem, hogy ha akarom, bármit megtehetek, csak el kell hinnem, hogy képes vagyok rá.

– Ez úgy hangzik, mint egy filmben – mondta Dávid kedvetlenül. – A filmekben mindenki ezt mondja. Te vagy a legjobb, meg tudod csinálni, minden rendbe jön, soha ne add fel és a többi közhely. Baromság.

– Jó, igazad van. Akkor mást kérdezek. Akarsz bosszút állni?

Érezte, hogy ezzel a kérdéssel sikerült kizökkentenie. Dávid megállt és úgy nézett Javierre, mint eddig még soha.

– Esküdj meg, hogy nem versz át – mondta.

– Mire esküdjek?

– Nem tudom… mondjuk anyukád életére.

– Annak nem lenne sok értelme, már régen meghalt. De megesküdhetek a sajátomra, ha az megfelel. Esküszöm az életemre, hogy nem csaplak be. Rendben?

– Rendben – bólintott Dávid és látszott rajta, hogy egészen el van varázsolva ettől a gesztustól. Persze tudta, hogy akár ő is megesküdhetne a saját életére, ha megszegné az esküt, úgysem fog meghalni, az egésznek voltaképpen nem volt súlya, de mégis hitt benne és ez volt a legfontosabb.

– Menjünk át az úton – mondta Javier, Dávid kérdés nélkül követte. Az út másik oldalán terült el a kiserdő, nagy kiterjedésű fás, bokros terület, egészen a város szélén, távol a házaktól, a forgalomtól és minden egyébtől.

– Még soha nem voltam itt – mondta Dávid. – Ide szokták hordani a kutyákat, póráz nélkül rohangálnak meg itt vannak a hajléktalanok is.

Javier nem válaszolt. A ki nem mondott kérdésre, miszerint biztonságban vannak-e, elegendő válasz volt, hogy továbbra is ott jött mellette. A hajléktalanok amúgy sem jelentettek veszélyt, Javier pedig nem félt a kutyáktól, tudta, mit kell tenni velük és általában azok is tudták, mi vár rájuk, ha olyasvalakit támadnak meg, mint ő.

Sokáig mentek befelé az erdőbe, Javier ment elöl, Dávid követte, érezte a hátában a fiú tekintetét, illetve ha egészen őszinte akart lenni, néha nem a hátában, de egy mosollyal elintézte a dolgot. Aztán odaértek egy kis tisztásra, egy szobányi méretű, világos területre, ahol nem nőttek fák.

– Ez jó lesz. Gyere, üljünk le ide – mutatott Javier egy nagy fa felé. Odament és leült, a hátát nekivetette a fa törzsének, aztán intett Dávidnak. A fiú némi töprengés után odasétált és egy ideig csak ültek egymás mellett.

– Érezted már azt, hogy kívülálló vagy? Hogy nem ide tartozol? – kérdezte Javier.

– Folyton ezt érzem.

– Én is. Mindketten különbözünk a többiektől, ezért van az, hogy néha nem érted, mit keresel ezek között. Idegen vagy, akárcsak én. Nem amiatt, amire most gondolsz, ez valami mélyebb, sötétebb dolog.

Érezte, hogy Dávid elbizonytalanodik.

– Ha akarod, megtanítalak arra, hogyan használd az erődet. Mindenki képes arra, hogy megvédje magát, csak meg kell tanulni, hogyan. Tudom, hogy nem akarsz verekedni és attól félsz, legyőznek. De őszintén, lehet ennél rosszabb? Most is legyőznek, de nem teszel ellene semmit. Ha védekezel, a legrosszabb, ami történhet, az az, ami eddig történt. Ennél csak jobb lehet és jobb is lesz. Nem olyan nehéz ez.

– Miért akarsz segíteni? Megsajnáltál?

– Gondolom, nem akarod, hogy sajnáljanak. De részben igaz, ezért is teszem. Amíg nem tudtam megvédeni magam, engem is sokszor megvertek és ugyanúgy, mint te, én sem tudtam semmit tenni ellene. Ezerszer is elképzeltem, hogy bosszút állok, arról ábrándoztam, hogy megölöm őket, de előtte nagyon sokat fognak szenvedni.

– Miért vertek meg? – kérdezte Dávid.

– Ha elmondom, te is elmondod, mi történt tegnap?

Dávid nem válaszolt. Javier nem erőltette, tudta, hogy úgyis elmondja.

– Nem volt hol laknom, az utcán éltem. Úgy szereztem pénzt, ahogy tudtam és nem mindig tartottam be a törvényeket. Ha elkaptak, megvertek, néha azt hittem, ott halok meg.

– Hol volt az apád? Nem védett meg?

– Akkor még nem ismertem őt.

Javier érezte Dávid gondolatainak kavargását. Talán túl sokat beszélt egyszerre. Az igazat megvallva, maga sem tudta, miért mesélte el ezeket. Valahol legbelül sejtette az okát, de az a terv, ami csak most kezdett körvonalazódni benne, nagyon veszélyesnek tűnt. Valami olyasmit érzett, mint akkor, régen abban a kis faluban, de ez mégis más. Dávidban érez valami olyasmit, ami abban a fiúban nem volt meg.

Ez a kölyök rejteget valamit, valahol belül, a lányos külső és a finomkodó mozdulatok mögött ott van az erő, ugyanaz az erő, amit Vasquez is észrevett benne. Ott van, csak nem fér hozzá és emiatt azt hiszi, semmire sem jó. Vasquez hosszan magyarázta, hogyan ismerheti fel ezt a furcsa, éppen csak pislákoló fényt, a jellegzetes vibrálást és azt is elmondta, mit kezdhet vele. De Javier úgy érezte, ehhez most még gyáva.

– Tényleg azt hiszed, hogy képes lennél megtanítani rá? – kérdezte Dávid.

– Megpróbáljuk. Most még nem állsz készen arra, hogy olyan legyél, mint én, de nemsokára… talán néhány hónap múlva már te is le tudod rázni magadról a földet. Ha akarod, már most elkezdhetjük.

– Akarom – suttogta Dávid.

– Először is el kell fogadnod önmagad. Szeretned kell önmagad. Ha belenézel a tükörbe, el kell hinned, hogy szép vagy, okos és erős, bátor és nagyszerű. Most már nem vagy egyedül, már van, aki segítsen. El tudod fogadni magad?

– Nem…

– Miért nem?

Dávid nem szólt. Képtelen volt kimondani, úgy látszott, a Javier által keltett varázs még nem volt elég erős. Attól félt, hogy szavai véglegessé tennék az egészet és már nem lenne hová bújnia.

– Gyáva vagyok – mondta. Javier nem mondott semmit, csak újabb és újabb bátorító energiahullámokat küldött felé. Tudta, hogy beszélni fog és megkönnyebbül, ha kimondja.

– Tegnap délután megvártak a folyosón. Bevonszoltak a vécébe és belenyomták a fejemet a kagylóba. Ki akartam szabadulni, de nem hagyták, csak röhögtek, pedig küzdöttem, de mit csináltam volna? Aztán lehúzták a vécét és azon röhögtek, hogy tiszta víz lettem. Meg akarom ölni őket.

– Hogyan? Mit akarsz tenni velük? – kérdezte Javier.

– Meg akarom ölni őket – ismételte komoran. Javier ránézett és egy pillanatra látta őt maga előtt, ahogy torkon ragadja ellenségét és egyetlen ütéssel betöri a koponyáját. Javiernek tetszett a kép, érezte, ahogy Dávid energiahullámai körbeveszik és sebesen cikáznak körülötte, mintha valami láthatatlan tornádó közepén ülne és nézné a kavargó portömeget. Egyre jobban tetszett neki ez a kép és egyre biztosabb volt benne, hogy segítenie kell, hogy Dávid elérhesse a célját.

– Hogyan lehetek olyan, mint te? – kérdezte hirtelen Dávid. Javier majdnem azt válaszolta, hogy csak mondd azt, hogy akarod, de aztán eszébe jutott, hogy ezt nem teheti meg. Még nem.

– Egyelőre arra tanítalak meg, hogyan védd meg magad ezektől. Ne gondolj csodákra. Ha akarod, ha tényleg akarod, egyszer… olyan lehetsz, mint én, de addig csak azt taníthatom meg neked, hogyan okozz fájdalmat másoknak.

– De én nem…

– Tudom, te nem fájdalmat akarsz okozni, te csak egyszerűen élni akarsz, de ez nem ilyen egyszerű. Vannak emberek, akikkel szavak nélkül is megértetheted magad. Vannak olyanok, akiknek el kell mondanod, amit akarsz és csak akkor fogják fel. Végül vannak azok, akikkel hiába is beszélnél, mert egyszerűen képtelenek felfogni bármit is. Kevesen vannak, de annál több fájdalmat képesek okozni. Csak ezt a nyelvet beszélik és hatni is csak így lehet rájuk.

– Ezt nem értem.

– Pedig egyszerű. Vannak olyan emberek, akik csak az erőből és a fájdalomból értenek. Hiába mondanád el nekik, hogy ne bántsanak, mert az fáj neked, nem értenék meg, mert szükségük van a szenvedésed látványára ahhoz, hogy jól érezzék magukat, belőled táplálkoznak. Ha valamit meg akarsz értetni velük, fájdalmat kell okoznod nekik. Akartál már másoknak fájdalmat okozni?

– Igen – mondta halkan.

– De soha nem merted volna megtenni.

– Nem.

– Az első és legfontosabb szabály: merj és akarj fájdalmat okozni. Ne félj attól, hogy a másikat szenvedni látod, hiszen éppen ezért csinálod. Ne félj attól, hogy a másik jelét adja a fájdalomnak, gondolj arra, hogy ha tehetné, ő okozna neked fájdalmat és élvezettel nézné a szenvedésed.

Javier arra gondolt, talán mégis félre kellene tennie minden aggályát. Amióta először találkozott ezzel a kölyökkel, egyre jobban érezte, hogy talán ő is közülük való, jelentsen ez bármit is. Érezte a benne lévő erőt és meg kell mutatnia neki, mire képes most és mire lehet képes, ha csatlakozik hozzá.

Azt akarta, hogy csatlakozzon. Hasonlítanak egymásra és ezt ő is sejti, bár nem ugyanarra gondolnak, amikor egymásra néznek. Dávid egy leendő barátot lát benne és talán egy különbejáratú hőst, akire felnézhet. Pedig Javier nem érezte magát hősnek. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogy Dávid gondolja.

– Meg fogom mutatni, hogyan tudsz fájdalmat okozni, nagy fájdalmat, hogyan tudsz bosszút állni. És mutatok mást is, valami egészen mást, aminek semmi köze nincs a fájdalomhoz, de éppolyan fontos, ha nem fontosabb. Megtanítalak arra, hogyan szeresd önmagad.