Miután eljött Javiertől, még sokáig gondolkodott a történteken és képtelen volt eldönteni, valóság volt-e. A karjára nézett, ahol még látszania kellett volna a sebnek, éppen elégszer vágta el a kezét ahhoz, hogy tudja, az ilyesmi nem gyógyul be ennyi idő alatt. Megtörtént, meg kellett történnie, hiszen érezte a fájdalmat, emlékezett a pánikra, amely eluralkodott rajta. A félelmeire emlékszik az ember.

Akkor elhatározta, hogy nem megy át többet Javierhez, de már aznap sem volt biztos benne, hogy ezt a fogadalmat meg tudja tartani. Úgy tekintett a fiúra, mint a tökéletes barátra, valakire, aki mindenre képes és aki végre megváltoztatja őt. Igaz, nem tudott róla semmit, még annyit sem, mint az osztálytársairól, pedig velük sem beszélgetett túl sokat, mégis megbízott benne. Talán azért, mert megvédte és segített neki, talán azért, mert ő volt az egyetlen, aki megértette és elfogadta olyannak, amilyen.

Ő volt az egyetlen ember, akihez mehetett. Amikor tekintete odatévedt, ahol a sebnek kellett volna lennie, azon kapta magát, hogy megint rá gondol. Mellette akart lenni, csak ott ülni és nézni őt vagy hallgatni, ahogy beszél, összebújni vele és egyszerűen csak élvezni, hogy ott lehet. De mégsem ment, valami visszatartotta. Visszaemlékezett a látványra, ahogy Javier a szájához emelte a vérző kezét és valami olyasmit csinált, amit nem igazán akart néven nevezni, mert úgy érezte, akkor azt is el kell fogadnia, ami ebből következik.

Emlékezett a vörösen izzó szempárra, amely lebénította. Nem tudott szabadulni ettől a képtől, annyira természetellenesnek, mégis borzongatóan érdekesnek és izgatónak találta.

Egészen eddig azt gondolta, nem hisz a természetfelettiben, nem hisz a babonaságokban és abban, hogy léteznek olyan lények, akik emberi vért isznak. Nem létezhetnek. De most már ebben sem biztos.

Eddig arról ábrándozott, milyen lesz majd az élete és ezekben az álmokban mindig szerepelt Javier. A gondolat, hogy elveszítheti és egész élete visszasüllyed abba a pocsolyába, amelyből a fekete fiú emelte ki néhány héttel ezelőtt, elviselhetetlennek tűnt. Eddig ugyan sok minden nem változott, ugyanúgy megkergették, mint azelőtt, ugyanúgy senki sem ismerte őt igazán és ugyanúgy félt mindentől, de az egész mégis elviselhető volt, sokkal elviselhetőbb, mint eddig bármikor, mert reménykedett. És ezt a reményt Javier adta neki. Ezért döntött úgy, hogy elmegy hozzá.

♦

Az éjszaka közepén felriadt, első mozdulatával a kardját kereste, aztán kinyitotta a szemét és körbepillantott a szobában. Minden sötét volt, bár ez nem zavarta, éppolyan jól látott így, mint nappali fényben. Az ablakok nyitva voltak, kintről friss levegő áradt be, a szellő meg-meglebbentette a függönyt. A következő pillanatban furcsa vibrálást érzett tudatában, alig észrevehető, de mégis erős, határozott, kívülálló számára leírhatatlan jelzést.

Résnyire nyitotta tudatát és engedte, hogy a kintről érkező üzenet eljusson agyának meghatározott zugába. A mentális üzenet rövid volt, mindössze három szóból állt: "eljött az idő", mégis mindent tartalmazott, ami szükséges volt ahhoz, hogy megértse.

Voltaképpen nem is szavak voltak, csak lenyomatok, egy másik ember tudatának vibrálásai, amelyeket agya a leginkább ismerős és elfogadott formává, néma szavakká alakított. Azonnal tudta, kitől érkezett, számtalanszor kapott már efféle üzenetet, természetes volt, bár tudta, hogy az emberek ezt furcsának, félelmetesnek vagy éppen természetfelettinek gondolnák.

Gyorsabban kezdett dobogni a szíve, amikor a hullámok mintázatában felismerte Jacques tudatának lenyomatát. Lehunyta a szemét és maga elé idézte Jacques-ot, abban a formájában, ahogy emlékezett rá, ismét résnyire nyitotta tudatát és érzelmeit gondosan kontrollálva, visszajelzett neki.

Még Vasquez sem tudta megmagyarázni, hogyan működnek ezek az üzenetek, hogyan képesek hihetetlenül nagy távolságokra eljutni bármilyen, kézzelfogható közvetítő elem nélkül, hogyan azonosítható be a küldő és honnan tudja, kinek kell elküldenie. Az egész olyan természetes volt, mint a légzés. Senki sem gondolkodik azon, hogyan kell lélegezni, egyszerűen csak lélegzik, nem is szükséges hozzá magyarázat. Most sem azon kezdett töprengeni, hogyan jutott el hozzá az üzenet, hanem azon, vajon tényleg az történt-e, amire gondol.

Ezek az üzenetek ritkán tartalmaztak konkrét információkat, nem kimondott szavakként érkeztek, inkább csak előre megbeszélt jelzések voltak, pillanatnyi hangulatok, gondolatfoszlányok és érzelmek. A hullámok mintázatából és formájából kiolvasható volt a küldő személye, személyiség-lenyo­mata, ezért az üzeneteket képtelenség volt meghamisítani, nem mintha lett volna valaki, aki egyáltalán megpróbálkozhatott volna vele.

Újra felidézte magában az üzenetet, néhány másodperc múlva felült az ágyban és hátát a falnak vetette. Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar bekövetkezik, bár nagyon régen nem látta Jacques-ot, maga sem tudta volna megmondani, hány éve már.

Legutolsó találkozásukkor azt mondta, már csak egy üzenetet fog küldeni, egy legutolsót. Megértette és nem vitatkozott vele. Az élettel kapcsolatban mindketten másképpen gondolkodtak, mint a többiek, de Javier azt hitte, Jacques egyszer majd meggondolja magát.

Felállt és az ablakhoz lépett. Felnézett az égre, egy ideig nézte a csillagokat, majd megfordult és nekidőlt az ablakpárkánynak. Tiszta szívéből gyűlölte ezt az érzést, de tudta, soha semmilyen eszközzel sem lesz képes megváltoztatni a világot.

Hány éves lehet most Jacques? Nyolcvan vagy még annál is több? A nagyapja lehetne, vagy talán a dédapja is. Amikor először találkoztak… nem, most jobb, ha ebbe nem gondol bele. Azért küldte az üzenetet, mert érzi, hogy már nincs sok ideje hátra. El kell mennie hozzá, még utoljára látnia kell, beszélnie kell vele és el kell búcsúznia tőle. Jacques a barátja volt, ezt kevés emberről mondhatta el. Sok mindent kapott tőle, szeretetet, megértést és ez több volt, mint amit a többi embertől kapott egész élete alatt. Teljesítenie kell az öreg kívánságát.

El kell utaznia, de előbb még beszélnie kell Dáviddal. Már napok óta várt rá és attól félt, annyira megijesztette, hogy most már soha nem fogja látni. Az első pillanattól kezdve tudta, hogy ez a vérszerződés rossz ötlet volt, de nem mondhatta el, miért. Látta a fiún, hogy bizonyítani akar. Amikor megvágta a karját és a sebből ömleni kezdett a vér, neki kellett cselekednie, mivel Dávid pánikba esett.

Két dolgot tehetett, vagy úgy viselkedik, ahogy elvárható lett volna, telefonál a mentőkért és ezzel mindent elront, bajba sodorja Dávidot és önmagát is, magyarázkodni kényszerül Dávid családjának, a mentőknek, a rendőrségnek és még ki tudja, hány embernek vagy felfedi magát. Talán a rossz megoldást választotta.

Dávid távolléte rosszat jelentett. Lehet, hogy már el is vesztette. Nem ez lett volna az első eset. Most már mindenképpen mennie kell, mert lehetséges, hogy veszélyben van. Ha Dávid másnap sem jelentkezik, nem tehet mást, egyetlen szó nélkül itt kell hagynia, bár ezt szerette volna a legkevésbé. Dávid még nem volt képes arra, hogy megvédje magát, arra még kevésbé, hogy dönteni tudjon saját további sorsáról, egyszerűen nem hagyhatta magára.

Körülnézett a lakásban. Már nem volt álmos, az üzenet teljesen felébresztette. Valamivel el kellene foglalnia magát. Előző este már megtisztogatta a kardot, más tennivalója nem volt. Úgy döntött, olyasmit fog tenni, amit ugyan nem illik, de úgysincs senki, aki észrevenné.

Felkapcsolta a lámpát. Az elmúlt hetekben már végigböngészte a könyvespolcokat és elolvasott mindent, amit érdekesnek talált, de ott voltak még a szekrények, amelyeket végigkutathatott. Kissé szégyellte magát, amiért egy halott ember személyes holmijai között kutat, de arra gondolt, már úgysem tud tiltakozni ellene és talán nem is bánná.

Kinyitotta az első szekrényt. Ruhákat látott, amelyek szépen összehajtogatva sorakoztak a polcokon. Pulóverek, ingek, belül az ajtón nyakkendők lógtak, egyszóval semmi érdekes. A másik szekrényben mindenféle apróságokat talált, tollakat, ollót, jegyzettömböket, csupa használható, de számára mégis értéktelen dolgot.

A következő polcon egy nagy papírdoboz volt, ezt kiemelte és belenézett, de azonnal vissza is csukta. Mindenféle papírok voltak benne, a legfelsőn pecsétet látott, ezek nem érdekelték, de amikor visszatette a dobozt, felfedezett egy keményfedelű könyvet, amelyről rögtön tudta, hogy érdekelni fogja.

Egy fényképalbumot tartott a kezében, az első oldalakon régi, megsárgult fényképek voltak beleragasztva. Az első egy családot ábrázolt. Szigorú tekintetű, bajuszos apa kitüntetésekkel teleaggatott egyenruhában, karddal az oldalán, a kép másik felén főkötős anya és három gyerek. Két ikerfiú, rövidre nyírt hajjal, fehér ingben, nyakkendővel és egy fodros ruhás kislány.

A következő képen az apa több katonával együtt álldogált az utcán. Javier hamar rájött, hogy a képek időrendben követik egymást, néhány perc múlva már tudta, ki kicsoda és nagy vonalakban ugyan, de fel tudta vázolni, hogyan alakult a család sorsa a két világháború között. Tovább lapozgatott, az egyik képet ki is emelte az albumból és megnézte, van-e valami a hátoldalára írva. Közeledett a jelenhez, esküvők, temetések, keresztelők képeit nézegette és arra gondolt, ezeknek az embereknek vajon szebb, érdekesebb és gazdagabb életük lehetett az övéhez képest? Boldogok voltak vagy nem? Önmaguk alakították az életüket vagy csak sodródtak a történésekkel?

Még egyet lapozott, rápillantott az első képre, amely egy kis falusi házat ábrázolt és érezte, hogy végigfut a hátán a hideg. Sokáig csak ült és nézte a képet, próbálta meggyőzni magát, hogy téved, de tudta, hogy ebben nem tévedhet.

Ismerte ezt a házat. Döbbenetét az is fokozta, hogy a kép színes volt, ami abban az időben drága dolognak számított. Ez újabb bizonyíték volt arra, hogy igaza van. Még azt is tudta, ki készítette ezeket a képeket.

Gyorsan előrelapozott, két-három oldallal arrébb meg is találta, amit keresett. A házat itt is felismerte, semmit sem változott, előtte az udvaron hárman álltak. Egy férfi, nagy bajusszal és szakállal, mellette a felesége. Magas, szőke nő, haja kontyba fogva, világoszöld ruhában. Kettejük között egy lány állt, nagyjából vele és Juanitával egyidős lehetett, ő is szőke volt, fehér blúzt és sötét, térdig érő szoknyát viselt.

Sokáig nézte a lányt. Már biztos volt abban, hogy megtalálta, akit keresett, de a felfedezés nem tette boldoggá. Ha hinne istenben, akármelyikben is, most imádkozhatna, hogy ne legyen igaza, de ahogy továbblapozott, sejtette, hogy amit találni fog, pontosan az lesz, amire számít.

Szomorúan nézte a két egymásba kapaszkodó gyereket, az előző képen is szereplő lányt, aki most piros fürdőruhát viselt és a mellette nevető szőke fiút.

A következő kép egy temetésen készült, a koporsó alig látszott a virágoktól. Ott volt a család, mindenkit felismert, a szomorú tekintetű apát, aki a messzeségbe révedt, mintha gondolatban egészen máshol járna, az anyát, aki úgy állt ott mellette görnyedt háttal, mintha a következő pillanatban összeesne és ott volt a lány is, fekete ruhában, kezében virággal. Az ő arcáról semmit nem lehetett leolvasni, de Javier tudta, mire gondol és nagyot sóhajtott.

Maga sem tudta, miért lapozta végig az utolsó oldalakat, pontosan tudta, mit fog találni. A lány felnőtt, férjhez ment és született egy fia, aki ugyanolyan szőke és kékszemű, gyönyörű kölyök lett, mint a fényképeken nevető fiú. Nem csak a nevét ismerte, de a gondolatait és a félelmeit is, érezte már a teste melegét és néhány napja a vérét is megízlelhette.

Érezte, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán. Most már sajnálta, hogy úgy döntött, átkutatja a szobát. Jobb lett volna, ha soha nem találja meg azt a nyomorult albumot. Azóta nem járt ebben az országban és akkor, erre világosan emlékezett, megfogadta, hogy soha nem tér vissza. De mint annyi ígéretet az életben, ezt sem tudta megtartani. Fél óra alatt sokkal közelebb jutott Andreához, mint az elmúlt harminc év alatt, de ez nem tette boldoggá.

Felidézte magában az albumban látott lány képét. Szép volt, kedves és ő mosolyogva tűrte, hogy harcoljon érte, bár igazából nem érdekelte. Mulattatta a dolog, viccesnek találta, hogy Andrea mindent elkövet, hogy felhívja magára a figyelmet és egyre nyíltabban közeledik. Emlékezett arra az estére, amikor a lány megcsókolta, meztelen fürdőzésre csábította és felajánlkozott neki. Javier nem akarta becsapni, nem akart hazudni neki, így elmondta, hogy Gergőt választotta.

– Ez az utolsó szavad? – kérdezte a lány.

– Sajnálom – mondta Javier halkan.

Az ezt követő napokra pedig nem akart emlékezni.