Minden reggel ugyanúgy indult. Felkelt, gyorsan megmosdott, aztán felvett egy ócska melegítőt és lement futni egy félórát. Az elején nagyon utálta, de ahogy teltek a napok, hetek, lassan ráérzett és már élvezni is tudta, főleg azután, hogy már nem kellett ötpercenként megállnia. Az útvonal is mindig ugyanaz volt, el a sorházak mellett, végig a főút melletti járdán, az utolsó zebrán át a túloldalra és ott vissza. Néha, ha különösen jól érezte magát, elfutott egészen a kiserdőig és ott is tett egy kis kört, mielőtt hazafutott volna. Szinte érezte, hogy napról napra jobb a közérzete, de ez nem csak a sportnak volt köszönhető. Egyre jobban beleélte magát a gondolatba, hogy talán már csak napok kérdése és mindent itt hagyhat.

Egyenletesen haladt, a hosszú szürkés sorház után befordult a sarkon, most kezdődik a második szakasz, itt egy kicsit belegyorsított. Az utca üres volt, ritkán találkozott emberekkel, néha egy-egy munkába indulóval vagy egy másik kocogóval, de leginkább senkivel, a másik, kicsit arrébb húzódó utat sokkal többen használták. Persze nem hiányolta az embereket, legalább nem kellett kerülgetni őket és nem bámulták meg.

Most éppen arról ábrándozott, hogy képes lesz majd sokkal nagyobb sebességgel futni, könnyedén lehagy majd bárkit, talán még versenyeken is elindul és sorban nyeri meg őket. Először csak néhányat, aztán egyre többet és senki nem tudja legyőzni, Javier pedig ott lesz mellette és amikor ő fent áll a dobogón és átveszi az aranyérmet, összekacsintanak és kinevetik ezt a sok barmot, akik csak irigykednek és nem értik a dolgot. Akkor persze már nem fogja titkolni, hogy a fekete fiú nem csak a barátja, hanem a szerelme is. Elmondja mindenkinek, mert nem kell félnie attól, hogy kinevetik, kigúnyolják. Elfogadják majd, persze lehet, hogy csak azért, mert félni fognak tőle, de ez már kit érdekel, a lényeg, hogy kussoljanak és tudják, hogy egy rossz megjegyzés a halálukat okozhatja.

Vagy talán valami vezető lesz és hoz egy olyan törvényt, hogy azokat, akik a gyengébbeket bántják, terrorizálják, nyilvánosan meg kell korbácsolni, megalázni, hadd tudja meg, milyen is az, aztán kiszolgáltatni az áldozatoknak. De az is lehet, hogy egyáltalán nem fogja érdekelni, ki mit csinál, elmennek majd valahová messze, egy messzi országba, találnak egy helyet, ahol lakhatnak és az sem érdekli őket, ha körülöttük mindenki elpusztul. Talán egy kis szigeten fognak élni, egy kis házban, esetleg egy pálmakunyhóban a tengerparton, kókuszdiót fognak enni, amit még nem kóstolt, de nem lehet rossz és ha valaki megpróbálja megzavarni őket, azzal végeznek és az összes vérét kiszívják.

Megérkezett az utolsó zebrához, itt megállt és egy kicsit kifújta magát. Ma valamiért sokkal több kocsi járt itt, mint máskor, vagy másfél percig kellett ott állnia, amíg elfogytak a kocsik és átkocoghatott az úttesten. Ezen az oldalon már nem volt végig betonjárda, letaposott földön, fűcsomókat kerülgetve kellett futnia. Ezt már nem élvezte annyira, mert sokkal jobban oda kellett figyelnie, merre lép, de ez a szakasz rövid volt, nemsokára megint betonon futhat és újra visszatérhet gondolataihoz.

Az ebédlőben történtek óta már óvatosabban közeledtek hozzá. Sejtette, ha más skatulyába is került, az semmiképpen nem a kemény fiú skatulyája, sokkal inkább a furcsa fiúé, de ez nem igazán zavarta, a lényeg az, hogy ne próbálkozzon vele senki. Eddig is kívülálló volt, most legfeljebb hivatalosan is az lesz. Ha lehet ezt mondani, még jobban kerülni kezdték, az ebédlőben senki nem ült mellé.

Néhány napig azt gondolta, félnek tőle, de aztán rájött, hogy nincs ebben semmi különleges, eddig sem ült mellé senki, de most már Röfi is elkerülte. Egyszer ugyan odament hozzá és felnőttesen kioktatta, hogy mennyire nem helyes olyan embereket bántani, akik nem is szóltak hozzá és hogy ő azt hitte, Dávid nem ilyen. Csak hallgatta malacképű barátját és arra gondolt, mekkora egy álszent kis féreg. Persze tudta, hogy már talált magának egy másik legjobb barátot, aki ugyan messze nem lesz olyan hűséges és elnéző, mint ő, de legalább nem veszélyes, nem fogja egy tálcával szétverni a fejét. Bár Dávid nem volt biztos benne, hogy egyszer nem teszi meg, már csak ezért a beszélgetésért is.

Amikor Röfi elment, arra gondolt, most aztán tényleg egyedül maradt. Régebben még arról álmodozott, hogy majd lesz egy barátja az iskolából, talán a szomszéd osztályból az a vörös hajú fiú, akinek még a nevét sem tudta és igazság szerint nem is volt szép, de többször is hallotta, hogy az osztálytársai csúfolták és olyanokat mondtak neki, amiből Dávid azt a következtetést vonta le, talán közeledhetne hozzá. Most viszont már ez sem érdekelte, minden gondolata Javier körül forgott, ha reggel a tükör előtt állt, arra gondolt, vajon Javiernek tetszene-e így és amikor elmentek ruhát venni anyjával, a tükör előtt is megpróbált olyan pólókat választani, amiről azt gondolta, tetszeni fog neki.

Többször is találkozott az iskolapszichológussal és bár feleslegesnek érezte, hogy beszéljen magáról, főleg most, hogy már talán csak napok kérdése, hogy minden, amit itt történt, végképp feledésbe merülhessen, mégis őszinte volt vele. Elmondott mindent arról, miket kellett elviselnie és hogy úgy döntött, innentől minden más lesz, csak azt hallgatta el, amiről úgy vélte, egyenes utat jelentene az elmegyógyintézetbe.

Otthon anyjával is meg kellett harcolnia, aki egyszerűen képtelen volt felfogni bármi mást azon kívül, hogy az ő drága kisfia, a földre szállt angyal, hirtelen megvadult és olyasmiket művel, amit el sem tudott volna képzelni róla. Dávid megpróbálta elmesélni az utóbbi hetek történéseit, gondosan ügyelve arra, hogy elhallgasson minden olyan részletet, beleértve Javier nevét is, amit anyja úgysem értett volna meg. Ennek sajnos az lett a vége, hogy anyja az idegen fiú nyakába varrt mindent és kijelentette, hogy Dávid soha többé nem találkozhat vele. A fiú nagyon sokat gondolkodott azon, mi történik, ha anyja találkozik Javierrel. Tudta, hogy senki sem választhatja el őket egymástól. Ha Javier megérkezik, nyilván mindketten megszöknek, de ez valahogy nem volt számára egyenlő azzal, hogy itt hagyja anyját. Ha erről ábrándozott, ezt a dolgot nagyvonalúan átlépte és úgy tett, mintha nem is létezne, maga sem volt biztos benne, mit akar. Valahogy úgy képzelte el a dolgot, hogy ugyan teljesen más életet kezd, de nem hagyja el azt, ami régi életéből kényelmesnek bizonyult. Szívesen vándorolt volna városról városra, akár országról országra, sőt, néha úgy érezte, akár egy másik bolygóra is, de a megszokott kényelmet mindenképpen meg akarta tartani.

Úgy képzelte, ez az egész egy hatalmas, véget nem érő nyaralás lesz fagyival, fürdéssel a tengerben, városnézéssel meg ilyesmikkel, a telet valami meleg helyen töltik majd, mondjuk a Kanári-szigeteken, legyen az bár­hol is, de mindig megmarad neki az anyja és a régi otthona.

Csak egy pillanatra nem figyelt oda, máris megbotlott a járdaszegélyben. Majdnem orra esett, de visszanyerte az egyensúlyát és újra a megszokott tempóban kezdett futni. Úgy gondolta, még korán van, belefér egy kis kerülő, így hát a kis ösvénynél elfordult balra és bekocogott az erdőbe. Újra megpróbált arra koncentrálni, hogy mennyivel gyorsabban és fürgébben mozog, mint akár csak egy hónapja, úgy érezte, könnyedén képes lenne átugrani egy padot, amire eddig nem volt képes és lazán el tudna futni a bevásárlóközpontig is. Most megint meg volt magával elégedve, figyelte saját lélegzetvételét és lépteinek szabályosságát, néha el-elvigyorodott. Talán ezért nem vette észre a három fiút, akik a régi buszmegálló mellett álltak és a negyediket, aki az út másik oldaláról figyelte őt, majd intett a három fiúnak. Azok elindultak Dávid után, ügyelve arra, hogy tartsák a távolságot, a negyedik fiú pedig elégedetten elmosolyodott, majd megigazította a kendőt, amivel a karja volt felkötve és sétálni kezdett a lakótelep felé.

A támadás váratlanul érte. Hallotta ugyan, hogy jönnek mögötte, de mire felismerte volna a veszélyt, már késő volt, a három fiú a földre teperte és egyetlen szó nélkül ütni kezdte. Záporoztak az ütések a fejére, gyomrára, érezte, hogy betörik az orra és gusztustalan reccsenéssel formátlanra lapul, érezte szájában a sós ízt és amikor egy pillanatra oldalra tudott fordulni, véres nyálával együtt egy félbetört fogát is a fűre köpte.

– A Hevesi üzeni, hogy három órán keresztül operálták a karját és már soha nem lesz olyan, mint volt. Azt akarja, hogy mi is törjük el a karod, de az sem baj, ha beledöglesz – mondta egy hang valahol a feje fölött.

– Az öcsémnek meg hat öltéssel varrták össze a fejét, mert szétverted azzal a kibaszott tálcával – mondta egy másik hang.

Megpróbált felállni, de amikor négykézlábra emelkedett, valaki oldalról bordán rúgta. Iszonyatos fájdalom szikrázott végig a testén, ahogy megpróbált levegőt venni, a fájdalom erősödött. A látása homályos volt, egyszerűen nem volt ideje arra, hogy felfogja, mi történik vele. Lefogták és tovább ütötték. Kétségbeesetten kapálózott, aztán a kezébe került egy kő, felemelte és a legközelebbi árnyék felé sújtott vele. Éles sikolyt hallott, az árnyék eldőlt és visítva fetrengett mellette. Megpróbált felállni, de valaki ráugrott a kezére. Érezte, ahogy recsegve törnek darabokra vékony kis csontjai, a fájdalomtól már üvöltött, azzal sem törődött, hogy a nadrágjába vizelt. Hirtelen megértette, hogy mindaz, amiről az utolsó hetei szóltak, nem volt más, mint álom, egy gyenge és szánalmas kisfiú álmai, amelyek soha nem válhatnak, és ahogy a dolgok kinéznek, nem is válnak valóra soha. Nem lesz belőle vámpír, nem fog úgy élni, ahogy eltervezte, talán még úgy sem, ahogy eddig. Most először érezte a félelmet ebben a formájában.

Félt attól, hogy meghal, hogy itt hal meg, a város szélén, egyedül, fájdalmak között és idegenek rugdossák halálra. Újra kapott egy rúgást, már csak sántikálni tudott volna. Egy pillanatra maga előtt látta Javiert és ez erőt adott neki, ép kezével a közelebbi támadója felé kapott és hüvelykujját belemélyesztette a fiú szemgödrébe. Az azonnal elengedte és hátratántorodott. Dávid minden erejét összeszedte, hogy felállhasson. Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy eltűnhessen innen. Rohanni kezdett, közben magához szorította sérült jobb kezét, de így is szinte elviselhetetlen volt a fájdalom.

Sírt, fájdalmában és szégyenében, hirtelen felfogta, hol is van a helye a világban. Még hogy vámpír! Még hogy szerelem! Soha, nem fog megtörténni, hogyan is lehetett ekkora barom? Mit gondolt, mi ez, egy kibaszott tündérmese? Fél szemére nem látott, de ez csak akkor tudatosult benne, amikor felfedezte, hogy a világ féloldalas. Bal lábát húzta, jobb keze hatalmasra dagadt és bár nem látta, de tudta, érezte, hogy ebből már egyetlen sebész sem fog újra kezet csinálni. Már mindent értett és ahogy közeledett az út felé, már azt is tudta, mit kell tennie ahhoz, hogy minden újra jó legyen.

Már csak néhány méterre volt az úttól és néhány másodpercre az új élettől. Sosem hitt abban, hogy van valami a halál után, de akár van, akár nincs, ennél csak jobb lehet. Furcsa üresség uralkodott el rajta, már nem is voltak gondolatai, csak az ösztönei mozgatták, amikor kilépett az útra és szembefordult a feléje robogó kocsival. Még hallotta a fékcsikorgást és hirtelen valami iszonyatos erő taszított rajta egyet és a levegőbe lökte. Utolsó gondolata az volt, hogy repül és hogy ez milyen jó dolog.

Aztán hirtelen sötét lett.