Miután az utolsó gyerek is elment, elővette zsebéből a kulcsot és bezárta a hátsó kaput, majd visszament a tornaterembe és lekapcsolta a villanyt. Egy pillanatra még visszanézett a félhomályos terem felé, aztán becsukta az ajtót és elindult a folyosón. Belépett a fiúöltözőbe, ahol még égett a lámpa, pedig már annyiszor kérte őket, hogy kapcsolják le, mert ezzel is takarékoskodni kell.

Benézett a fürdőbe is, az egyik zuhanyból folyt a hideg víz. Nagyot sóhajtott. Hihetetlen, mennyire nem érdekli őket, hogy rendet hagyjanak maguk után! Elzárta a csapot, becsukta az egyik résnyire nyitva hagyott ablakot és továbbment.

Az egyik pad alatt talált egy fél pár tornacipőt, azt feltette az egyik padra, hátha másnap a tulajdonosa keresni fogja. Lekapcsolta a lámpákat és a kijárat felé akart indulni, amikor csak úgy véletlenül a tornaterem felé pillantott. Az ajtó nyitva volt és égett a villany, pedig meg mert volna esküdni rá, hogy lekapcsolta, mint mindig.

Odasietett, belépett a terembe és körülnézett, de nem látott senkit. Amikor újra kilépett a folyosóra, kissé ingerülten vette tudomásul, hogy valaki szórakozik vele. A fiúöltözőben égett a villany.

Zsebéből előhalászta a kulcscsomót, megkereste a tornaterem kulcsát és bezárta az ajtót. Vele nem fognak szórakozni! Meggyorsította lépteit és belépett az öltözőbe. Minden lámpa égett, még a fürdőben is. Vajon ki lehet az? Valamelyik gyerek maradt volna bent, hogy bosszantsa őt? De miért lenne ez jó neki?

Lekapcsolta a fürdőben a villanyt és amikor visszalépett az öltözőbe, becsukta maga mögött az ajtót. Már éppen tovább akart indulni, amikor észrevette a legtávolabbi padon ülő fiút. Fogalma sem volt, hogy ki az, félig háttal ült neki, a pad szélén, lehajtott fejjel. Fekete póló volt rajta, hosszú szőke haja az arcába lógott.

– Te meg ki vagy? Azonnal gyere ide! – kiáltott rá, de a fiú nem mozdult.

– Azt mondtam, gyere ide! Ne szórakozz velem, mert nagyon rosszul jársz!

A fiú továbbra sem mozdult, ő pedig várt még két másodpercet és elindult felé. Még nem volt dühös, csak egy kicsit ingerült. Ha a kölyök ellenáll, majd akkor lesz dühös, de azt megemlegeti. Megtanulja, hogy nem lopózunk be az iskolába és nem szemétkedünk a tanárokkal.

Amikor félúton járt, a fiú hirtelen felállt és egyetlen rövid pillanatra szembefordult vele, láthatta az arcát, de az idő rövidsége miatt nem ismerte fel. Abban azonban biztos volt, hogy a fiú szemei vörösen világítanak. A döbbenettől megmerevedett, a szőke fiú a pillanatot kihasználva elrohant mellette és eltűnt a sötét folyosón.

Néhány másodpercig csak állt az öltöző közepén, megpróbálta eldönteni, hogy amit látott, valóság volt-e vagy sem. Ismerte magát, pontosan tudta, hogy nincs képzelőereje, nem szokott fantáziálni, amit lát, az úgy van, ahogy látta. De most egy kicsit elbizonytalanodott. Bármi is volt ez az egész, a végére akar járni. Valószínűleg a kölyök ott röhög rajta valahol a folyosón.

Hirtelen támadt dühvel csapott a falra. Na jó, ha ez kell, legyen! Kiviharzott a folyosóra, egyenesen az utcai kapuhoz ment és ellenőrizte, nyitva van-e. Jól emlékezett, nem volt nyitva. Akárki is a kölyök, ha még itt van, vele együtt be van zárva. Most pedig szépen végigmegy az épületen és ha megtalálja, kioszt neki pár pofont, mielőtt hazazavarja. De az is lehet, hogy kihívja a rendőrséget. Mekkora öröm lesz a családjának, ha rendőrök viszik majd haza.

Bezárta az öltözőt is és végignézett a folyosón. Az egyik irányban a tornaterem, ott minden rendben volt, az ajtó bezárva. A másik irányban a lépcső, amely az emeletre vitt. Csak ott lehet! Menet közben megrángatta a kijárati ajtót, vajon rendesen be van-e zárva, aztán felment a lépcsőn. Itt már sötét volt, de felkapcsolta a lámpákat. A folyosón nem volt senki.

Sorra járta a osztálytermeket, mindenhol felkapcsolta a lámpákat, körbenézett, benézett a padok alá, de sehol nem talált senkit. Az utolsó terem átvizsgálása után újból végignézett a folyosón. Hol a fenében lehet? Talán mégis kijutott valahogy az ajtón és most már hazafelé tart, közben meg rajta röhög, hogy mekkora egy barom, amiért ide-oda rohangál.

Újból végigment a folyosón, de amikor meghallotta a csattanást, utána pedig valami panaszos reccsenést, egy pillanatra megállt, megpróbálva eldönteni, merről hallotta a hangokat. A reccsenés megismétlődött, tompa puffanás követte. Most már biztos volt benne, hogy az illető a földszinten van.

Futásnak eredt, lerohant a lépcsőn. Amikor leért és végignézett a fényárban úszó folyosón, elkáromkodta magát. A tornaterem ajtaja egyszerűen hiányzott, ott feküdt a zsanérokról letépve a padlón.

Ez már nem holmi gyerekcsíny, ez már rongálás, vandalizmus! Most már biztos, hogy kihívja a rendőröket, de előbb még elkapja ezt a kis rohadékot. Betörni az ajtót? Két hatalmas pofon után legyen ennyire erős. Egy pillanatra ugyan végigfutott az agyán, vajon melyik gyerek lenne képes letépni egy ajtót, de előbb-utóbb úgyis megtudja.

Nem szaladt, hosszú léptekkel végigsietett a folyosón és belépett a tornaterembe. Átlépte az ajtót és körülnézett. A tornaterem közepén ott állt a fiú. Fekete nadrágban, fekete pólóban, egyenesen rá nézett. Tudta, hogy ismeri, a nevét is tudta, de már régen nem látta. Volt valami balesete vagy mi, kórházba került, aztán meg csak pletykákat hallott róla, hogy eltűnt a kórházból, aztán az anyját sem találják már egy ideje.

Mi a franc lehet ez?

– Ne mozdulj! – szólt oda. Nem kellett kiabálnia, a terem akusztikája kiváló volt. A fiú nem válaszolt, csak nézte, ahogy közeledik. Amikor odaért, a fiú halványan elmosolyodott.

– Jó estét, István bácsi!

A férfi egy pillanatra megtorpant.

– Mi a francot keresel itt? Mit csináltál az ajtóval? Ki fogom hívni a rendőröket.

– Nincs rá szükség, István bácsi! – mondta Dávid halkan.

– Azt majd én eldöntöm!

– Maga már nem dönt el semmit – mondta Dávid halkan, de határozottan. A férfi összehúzta a szemöldökét, valami azt súgta neki, hogy ami itt történik, az valahogy nem természetes.

– Mit akarsz itt? – kérdezte.

– Emlékszik rám? – kérdezte Dávid.

– Igen, emlékszem, úgyhogy jobb, ha…

– Most tényleg fenyegetőzni fog?

– Ne szórakozz, mert agyonverlek! – csattant fel a férfi és a fiúhoz lépett, aki meg sem rezzent, csak egy olyan gyors mozdulattal, hogy a férfi fel sem foghatta, úgy mellbe lökte, hogy hanyatt esett és legalább három métert csúszott a padlón.

A férfi megpróbálta megőrizni méltóságát, fel akart állni, de már nem tudott. Valami mozdult, csak egy elmosódott árnyat látott és a fiú hirtelen ott térdelt előtte. A másodperc törtrésze alatt kellett megtennie azt a néhány métert, álló helyzetből indulva, ez teljesen lehetetlennek tűnt. A fiú keze megszorította a nyakát, a férfi a meglepetéstől mozdulni sem tudott, a vékony ujjak hihetetlen erővel fonódtak a nyaka köré.

– Arra is emlékszik, hogy mennyire utáltam az óráit? Hogy állandóan csak azt a kurva focit erőltette? Tudta, mennyire utálom, mégis mindig játszanom kellett. Beosztott, pedig látta, hogy a többiek sem akarják. Én sem akartam. Tudja, mennyire gyűlöltem magát?

– Na várj… várj csak, én… – kapálózott, de a fiú ujjai tovább szorították a nyakát.

– Ugye azt akarja mondani, hogy csak jót akart?

– Nem lehet ennyire félrehúzódni, mindenkinek játszania kell. Elismerem, nem lehet mindenki jó játékos, de legalább próbáltad volna. Soha nem láttam, hogy a többiek haragudtak volna rád, amiért ügyetlen voltál.

– Persze… mert megvárták, amíg bemegyünk az öltözőbe.

– De… hát ez igazán nem az én hibám…

– Akkor kié? – ordított rá Dávid, szemei vörösen izzottak. A férfi elsápadt és nem válaszolt, csak remegett és bízott abban, hogy történik valami, mielőtt a dolgok még ennél is rosszabb fordulatot vesznek.

– Megfogadtam, hogy egyszer megölöm.

– Nana, fiam, azért ez… ezért akkor is börtönbe kerülsz, ha nem vagy nagykorú!

– Gondolja? – mosolygott Dávid.

– Ha be tudtam rúgni az ajtót, magát is fel tudtam lökni úgy, hogy öröm volt nézni, ahogy repül, majd megijedek néhány rendőrtől? Maga is tudja, hogy el tudnám roppantani a nyakát.

A fiú hirtelen elengedte a férfit és hátrébb lépett.

– Jobb ötletem van. Most kap egy kis előnyt. Ha hamarabb oda tud érni a kijárathoz, mint én, akkor megmenekül, mehet a rendőrségre vagy ahová akar. Ha én érek oda előbb, akkor az nagyon fájdalmas lesz. Rendben? Nincs más választása, tehát rendben. Indulhat, tízig számolok és elindulok maga után.

A férfi csak ült a földön és a fiút nézte. Mi a franc ez, valami drogot szed vagy mi? Ez a kölyök olyan gyenge volt, hogy ha eltalálta egy labda, azonnal elesett, most meg berúg egy masszív faajtót és úgy megszorítja a nyakát, hogy levegőt is alig kap. Valami itt nagyon nincs rendben.

– Egy – mondta Dávid, majd hozzátette:

– Kettő.

A férfi hirtelen felfogta, hogy a fiú nem viccel. Volt valami a tekintetében, ami meggyőzte. Talán az a vöröses ragyogás, mint egy olcsó horrorfilmben, de ki tudja. Hirtelen felpattant és az ajtó felé rohant.

– Három – szólt utána Dávid.

A férfi kirohant az ajtón, végig a sötét folyosón, léptei hangjától visszahangzott a hely.

– Négy – mondta hirtelen valaki közvetlenül mellette, a férfi úgy megijedt, hogy nekiszaladt a falnak és majdnem elesett, de összeszedte magát és igyekezett nem törődni a visító nevetéssel a háta mögött. Már látta a kijáratot, de nem lassított, hogy minél előbb odaérjen. Nekizuhant az ajtónak, megragadta a kilincset és lenyomta, de az ajtó nem engedett. Akkor döbbent rá, hogy éppen ő zárta kulcsra. Hol van a kulcscsomó? Igen, a zsebébe tette, már emlékszik.

– Öt – mondta Dávid. A férfi odapillantott, a fiú ott támasztotta a falat tőle két méterre és őt nézte, szája sarkában gúnyos mosollyal. A férfi végre megtalálta a kulcsokat, szerencséje volt, rögtön az első beleillett a zárba.

– Hat – hallotta a háta mögül, de már nem érdekelte. Eljutott az ajtóig. Fogalma sem volt arról, mi lesz ezután, de mintha azt mondta volna a kölyök, hogy ha eljut idáig, nem bántja. Kilökte az ajtót és futásnak eredt. Végigrohant az iskolaudvaron, el a futballpálya mellett. Már látta a hátsó kaput, nyitva volt és úgy érezte, még soha nem örült ennyire ennek a látványnak.

Most már minden rendben van, ott kint jobbra fordul, végig az iskola mellett, majd egy hosszú sorház, a sarkon balra és ott lesz a rendőrőrs. Ha elér odáig, már minden rendben lesz. Már csak tíz méter a kapuig, már csak öt.

Odaért, kirohant a kapun, egy pillanatra visszanézett, nem követik-e, de senkit nem látott. Visszafordult. A szőke fiú ott állt előtte, mintha csak a földből nőtt volna ki. A férfi megrémült, felordított, megpróbált visszavenni a lendületből, de már tudta, hogy neki fog ütközni a fiúnak és elterülnek majd a földön, mint a béka. De nem ez történt. A fiú olyan szilárdan állt ott, hogy szinte lepattant róla, érezte a fájdalmat a mellkasában, a karjában, amit maga elé lökött, hogy némiképp csökkentse az ütközés erejét. Egy pillanattal később már a földön volt és négykézláb hátrálva próbált meg távolabb kerülni a fiútól, aki sietség nélkül utolérte.

– Hét, nyolc, kilenc és tíz – mondta kissé éneklő hangon, ami a férfit valami hátborzongató mondókára emlékeztette. Fel akart állni, de a fiú rávetette magát, térddel érkezett a férfi mellkasára, aki a hírtelen súlytól a földnek csapódott, kezei megcsúsztak és a feje nagyot koppant a betonon. Egy pillanatra még látta a fiú vörösen izzó szemeit, a kaján mosolyt az arcán, még érezte nyakán egy kéz hűvös érintését, karjai még mozdultak, hogy megpróbálja magát arrébb vonszolni, aztán hirtelen minden elsötétült előtte, a tompa reccsenést már nem hallotta.

Dávid bevonszolta a testet a bokrok közé, mellétérdelt és karmával végigszántott a halott férfi nyakán, majd a sebre vetette magát. Elégedettséget érzett. A vér íze szétáradt a szájában, egész teste felélénkült, érezte izmaiban az erőt, érzékei élesebbé váltak, érezte a száraz, fekete föld, a bokrokon függő piros bogyók és a férfi vérének szagát is.

Most már tudja, milyen érzés többnek lenni, mint egyszerű ember, milyen érzés egy másik fajhoz tartozni, ölni, bosszút állni, meginni az áldozat vérét, miután láthatta a szemében a rettegést és valami furcsa, bizsergető, eddig nem ismert módon érezhette is félelmét. Furcsa vibrálás vette körül, amely a férfi halálával csak lassan szűnt meg.

Abbahagyta a vér szürcsölését. Erősnek és legyőzhetetlennek érezte magát és ez csak az első lépés volt. Mert a bosszúnak még nincs vége.