Képek. Valóságosnak tűnnek, de nem azok. Csak képek, fekete-fehérek, színesek, tompák, halványak vagy élesek, vibrálóak. Mindegyik jelent valamit, néha még tudja is, hogy mit, egyre csak jönnek és nem emlékszik rá, mikor érkezett az első, mintha mindig is ott pörögtek volna a szeme előtt. Furcsán érezte magát, egy kicsit kényelmetlenül, mintha valami egészen más helyen kellene lennie és ő mégis itt van. Bevillant egy kép, kis kert, régi kőfallal körülvéve, egy mászóka, homokozó, néhány bokor, az egyik falnál egy öreg fa terpeszkedik. Hát persze, ez a régi óvodája, ahová anyja cipelte el reggelenként.

Egy öreg, ősz hajú asszony fehér köpenyben, a nevére már nem emlékszik, de felismeri. Aztán hirtelen egy másik kép bukkan fel előtte, egy torta, egy nagy cukormázas torta lebeg el előtte, majd egy bicikli, közben valami zene szól, valami nagyon vicces, egy nő énekli, a hangja ismerős és kicsit furcsa, mert a hangot mindenféle sercegés és pattogás kíséri.

Lemezjátszó.

Most mintha halványabb lenne a kép, egyre világosabb lesz, a lemezjátszó mintha csak feloldódna a fényben, a fehérség mindent elnyel, hirtelen minden olyan valóságos lett, már nem képeket lát. Jó ideig tartott, amíg rájött, hogy egyszerűen csak kinyitotta a szemét. A világ furcsa. Minden olyan ismerős, de mégis különleges, mintha valami nagyon különbözne attól, amit megszokott. Minden fehér és ő a mennyezetet nézi. Lassan összeállt a kép. Egy ágyon fekszik mozdulatlanul. A mennyezet fehér, baloldalt valami sötétebb folt, a kép jobb oldala fekete. Néhány másodperc múlva jött rá, hogy a jobb szeme le van takarva. A feje felett valami dobozféle a falon, de csak a szélét látja, az ágya bal oldalán fehér függöny, behúzva, nem látja, mi van mögötte.

Furcsa, rövid sípoló hangokat hall, mintha több helyről jönnének, más-más ritmusban, valahonnan nagyon ismerős, de nem tudja, honnan. Lassan visszajönnek más érzékei is. A levegőben valami meghatározhatatlan, mégis ismerős szag terjeng, kesernyés, de tiszta. Az ágy mellett baloldalon valami csillogó, egy állvány, rajta fejjel lefelé fordított palack, amelyből gumicső tekergőzik lefelé és eltűnik valahol.

Kórház. Igen, már tudta, mi ez a szag, fertőtlenítő meg gyógyszerszag. A sípoló hangok is ismerősek, ilyen hangok vannak a filmekben is, amikor valaki az intenzív osztályon fekszik. De vajon hogy került ide? Megpróbált felülni, de nem sikerült. Ez nagyon furcsa volt, mert nem érzett fájdalmat, egyszerűen csak fel akart ülni és nem történt semmi. Fel akarta emelni a kezét. Semmi. Oldalra fordította a fejét. Meglátott egy kis szekrényt, közönséges kórházi szekrény volt, rajta egy pohárban víz, valami kis műanyagtégely meg egy narancsleves doboz. Hirtelen rádöbbent, mennyire szomjas. Önkéntelen mozdulattal a narancslé után nyúlt, de nem történt semmi, újra próbálta, újra semmi. Ez már nagyon furcsa volt, valami nem volt rendben ezzel az egész helyzettel. Vett egy nagy levegőt, hogy kiáltson egyet, de hirtelen szúró fájdalmat érzett a mellkasában. Kiengedte a levegőt, érezte, hogy szíve gyorsabban kezd verni. Remélte, nemsokára felébred és ez is furcsa volt, hiszen még soha nem akarta álmában, hogy felébredjen. A másik oldalra fordította a fejét. Csak a függönyt látta, illetve talán egy ablak nagyon halvány körvonalait. Mindkét oldalról hallotta a csipogást, ezek szerint többen is vannak itt.

Kórház. Mit keres itt? Hol van az anyja? Eszébe jutott, hogy a filmekben a beteg kezébe szokták adni a nővérhívót. Megpróbálta kitapogatni, de semmit sem érzett, pontosabban még a semmit sem érezte, mintha nem is lenne keze.

Megpróbálta felemelni a fejét, ez fájt és feszített, de valamennyire sikerült. Derékig be volt takarva valami lepedőfélével, mindkét karja a teste mellett hevert, a jobb kezén valami kötés, a balban pedig egy tű, legalábbis mintha úgy látta volna, aztán nem bírta tovább. Megpróbálta megmozdítani a lábát, de ugyanaz történt, mint eddig. Ismét felemelte a fejét, összeszorított szájjal próbálta kideríteni, mi történt. Megmozgatta a bal lábát, de nem látta, hogy bármi is történt volna, a lepedő mozdulatlan maradt. Visszahanyatlott a párnára. Itt valami nagyon nincs rendben, nem tudja mozgatni a karjait. Mintha le lenne kötözve… de akkor azt érezné, hogy a kötél nem engedi.

A függönyt elhúzta valaki és egy nőt pillantott meg. Zöld blúzt viselt, szemüveges volt és idősebb, olyan negyven körüli. Egy pillanatra meglepődött, amikor találkozott a tekintetük, aztán kedvesen megsimogatta Dávid fejét.

– Látom, felébredtél. Nem vagy szomjas?

Dávid nemet intett, maga sem tudva, miért. Kérdezni akart, de képtelen volt kinyitni a száját. Aztán eszébe jutott, hogy néhány perccel ezelőtt milyen szomjas volt és bólintott egyet, ez már kicsit nehezebben ment. A nő rámosolygott.

– Mindjárt hozok valamit inni – mondta. Az állványhoz nyúlt, valamit igazított rajta, aztán a fiú oldalánál kezdett matatni valamit. Dávid érezte, ahogy teste kicsit arrébb kerül az ágyon és a szemei elkerekedtek a rémülettől. Nem érezte, ahogy a nő hozzáér, egyszerűen semmit sem érzett. Szíve gyorsabban kezdett verni és ő kétségbeesetten próbálta megmozdítani bármelyik végtagját. Sikítani akart, üvölteni, de még erre sem volt képes, csak feküdt az ágyban, mint egy darab fa.

♦

Javier csak két hét alatt tudott visszajutni Dávidhoz. Autóstoppal ment, de leginkább gyalog. Kényelmetlen volt és lassú, valamiért senki sem akarta felvenni, talán megérezték, hogy valami nincs rendben. Semmi furcsát nem vett észre magán egészen addig, míg egy éjszaka véletlenül meg nem látta magát egy ablaküvegben. A szemei vörösen világítottak, éppen csak annyira, hogy látható és riasztó legyen. Erre nem gondolt és amilyen tompa volt azokban a napokban, fel sem figyelt rá. Ki tudja, hány embernek fedte fel magát tudta nélkül és abban sem lehetett biztos, nincs-e a nyomában egy csapat Angyal. Juanitával együtt elsődleges célpontok voltak, már csak ők ketten.

Amikor végre megérkezett a lakótelepre, arra gondolt, már csak néhány óra és megnyugodhat, tisztázhatja, mit gondol és végre Dávid mellett lehet. Tudta, hol lakik, odament. Felment a lépcsőn és megállt az ajtó előtt. Odabent nem volt senki. Várt egy ideig a lépcsőházban, de nem jött senki, sem Dávid, sem az anyja, pedig most akár ő is megfelelt volna. Az éjszakát a tetőn töltötte, de nem volt szerencséje, egész éjjel esett az eső és fújt a szél, vissza kellett húzódnia a lépcsőházba, ahol bármikor felfedezhették.

A következő napon sem talált otthon senkit és ez kezdett gyanús lenni. Biztos volt benne, hogy nem költöztek el, mivel Andrea neve még mindig ott volt az ajtón és a levélszekrényen, ahová be is nézett és úgy látta, rendszeresen üríti valaki, mert a szomszédos ládákkal ellentétben alig volt benne pár papírdarab. Kezdett türelmetlen lenni, már azon gondolkodott, hogy lemászik a falon és valahogy bejut a lakásba, ahol találhat valami nyomot, de aztán eszébe jutott, mekkora hülyeségre készül. Alig telt el másfél hónap azóta, hogy majdnem meghalt és máris készen áll rá, hogy újból megkockáztassa. Javier arra gondolt, valami tényleg nincs rendben vele. Azon az éjjelen arra is rájött, hogy mi a baj.

Amikor itt hagyta, Dávid azt mondta, hogy olyan akar lenni, mint ő, de ez csak ostoba vágy volt, nagyjából olyan, mint régen Jacques-é, annyi különbséggel, hogy Jacques legalább tudta, mivel jár ez az élet, Dávidnak viszont fogalma sincs róla. El kell mondania neki mindent, hiszen ha bármit is elhallgat, azzal becsapja és ezt a döntést úgy kell meghoznia, hogy mindennel tisztában van. Talán még azzal is, hogy mit tett vele az anyja és hogy meg kell halnia. Igazából ez volt az, ami miatt nem érezte jól magát.

Hogy ölhetné meg annak az embernek az anyját, akit éppen most akar maga mellé emelni? Mondhat-e neki bármi olyat, ami elfogadhatóvá teszi ezt a gyilkosságot? Természetesen nem. Megbocsáthat-e Andreának csak azért, hogy Dávid kedvében járjon? Megtehetné. De miért könyörüljön rajta, amikor ő szemrebbenés nélkül feláldozta a saját testvérét azért, hogy rajta bosszút állhasson?

Tanácsot kellene kérnie valakitől. De kitől? Bárki, akit megkérdezhetne, a világ másik felén él, a mentális üzenetek pedig alkalmatlanok ennyire bonyolult információk közléséhez, képtelenség lenne megfogalmazni. Különben is, tudja a válaszokat. Vasquez, ha élne, azt mondaná: öld csak meg a mocskos kurvát, mert azt érdemli. Juanita azt mondaná: ne tedd meg, mert akkor egy seggfej leszel, Dávid pedig az első este át fogja vágni a torkod és tökéletesen igaza lesz, elvégre az anyját ölted meg. Alene pedig… nos, őt jelenleg okosabb elkerülni.

A következő estét is a lépcsőházban töltötte és már kezdte feladni, amikor hallotta, hogy halk kattanással megérkezik a lift. Kinézett a lépcsőházból és meglátott egy nőt, ahogy odalép az ajtóhoz. Hátulról nem ismerte fel, de tudta, hogy csak Andrea lehet. Felkapta a hátizsákját és elindult felé. A nő világossárga ruhát viselt, két nagy táskát cipelt magával, amelyeket az ajtó elé tett le. Retiküljéből kulcsokat vett elő és babrálni kezdett a zárral. Javier nekitámaszkodott a falnak és várt. Az ajtó kinyílt, Andrea belökte az ajtót és már hajolt volna a táskákért, amikor megérezte, hogy valaki áll mögötte.

Megfordult. Javier látta a szemében a döbbenetet. Megismerte, azonnal megismerte. Energiahullámai zavarosak voltak és tompák, fájdalom cikázott a gondolatai között, szinte semmiben sem emlékeztetett arra a kislányra, aki azon a délutánon fürdőzésre csábította a pataknál. Felnőtt nő lett belőle, ennek minden hátrányával együtt. De az emlékei megmaradtak, ezt világosan látta, mert elsápadt és nekitántorodott az ajtókeretnek.

– Szia, Andi! Látom, megismersz.

A nő sokáig nem válaszolt, csak állt ott, kezével az ajtókeretbe kapaszkodva. Javier nem mozdult, tudta, Andrea mit él át. Nem könnyű feldolgozni, hogy az ember olyasmit lát, amit elméletileg nem lenne lehetséges.

– Segítsek? – kérdezte végül és a két táskára mutatott. Andrea nem szólt, csak bólintott, majd tapogatózó mozdulatokkal megkereste az előszoba villanykapcsolóját. Odabent világos lett, Andrea lassan elindult befelé, Javier pedig odalépett, felemelte a két táskát a földről és megállt közvetlenül az ajtó előtt. Andrea továbbment, a fiú kénytelen volt mintegy figyelmeztetésként megköszörülni a torkát. A nő visszafordult, néhány másodpercig csak nézett, mintha nem is ismerné a fiút, aztán rájött, mit vár tőle.

– Bejöhetsz – mondta halkan.