Andrea élete legnehezebb napjain volt túl. Amikor Javier kilépett az ajtón, biztos volt benne, hogy egy-két órán belül valaki felhívja majd a kórházból és közli vele, hogy Dávid meghalt. Megpróbált lélekben felkészülni, várta a csörgést, hogy felvehesse a kagylót és végre kiadhassa magából a feszültséget, de a telefon néma maradt. Hajnali ötig várt, akkor megérkezett Javier és megállt az ajtóban. Andrea ránézett.

– Adtam neki vért, attól felerősödik és talán hajlandó lesz újra átgondolni, mit akar.

Csak ennyit mondott, aztán eltűnt Dávid szobájában. Andrea ebből azt a következtetést vonta le, hogy Dávid meg fog gyógyulni, újra egészséges lesz. Igaz, a vámpírkölyök nem ezt mondta, de annyit már tudott erről, hogy az átváltozáshoz különleges körülmények kellenek és a vámpírok vére gyógyító erejű. Ha akarja, úgy is magyarázhatja, hogy Javier nem változtatja át Dávidot, csak meggyógyítja. Végre elsírhatta magát.

Javier a falon keresztül hallotta, egy nagyon rövid pillanatig még azon is elgondolkodott, hogy átmegy hozzá és megpróbálja megvigasztalni, de nem mozdult. Amit tett, tervének csak első lépése volt, most már nem tehet mást, végig kell csinálnia. Gyorsan összeszedett pár holmit, a konyhában magához vett néhány szelet kenyeret és egy szál kolbászt, a zsákba dobott egy doboz gyümölcslevet is, aztán bement Andreához. Nem mondott neki sokat, csak azt, hogy néhány napra elmegy, a nő lelkére kötötte, hogy ha Dávid kérdezi, csak annyit mondjon neki, hogy vissza fog jönni hozzá és figyelmeztette, ne próbálkozzon semmivel, majd elment.

Andrea megkönnyebbült, ez azt jelentette, hogy nem csak Dávid, de egyelőre ő is életben marad. Reggelig gondolkodott azon, mit tegyen, mit jelent számára a megváltozott helyzet, de nem jutott semmire. A vámpírkölyök visszajön és az ő élete továbbra is veszélyben van, hiszen a kölyök nem fogja elfelejteni, ami régen történt és azt sem tudta, végül lemondott-e arról a tervéről, hogy Dávidot is szörnyeteggé tegye.

 ♦

A napok lassan teltek. Most, hogy a fiú már nem volt ott, Andrea úgy érezte, mintha valami nagy teher alól szabadult volna. Azon kezdett el töprengeni, hogyan menthetné meg Dávidot. Minél többet gondolkodott rajta, annál biztosabb volt benne, hogy Javier nem fogja átváltoztatni, főleg ha ő is képes lesz akadályt gördíteni a dolog elé. Ha rajta múlik, Dávid ember marad.

Talán a legjobb lenne, ha Javiert elvitetné a rendőrséggel. Egy intézetből vagy egy fogdából biztosan nem tudna megszökni. Bár ha eszébe jutott, milyen könnyedén verte vissza nyolc felnőtt férfi támadását, már abban sem volt biztos, hogy egy rendőrségi fogda bármiféle akadályt jelentene neki.

Nem akarta elhinni, hogy Javier képes lenne bármi olyat csinálni Dáviddal, ami jó és hasznos lenne. Talán az zavarta, ahogy kinéz, voltaképpen csak egy gyerek volt. Egyszer megleste a fürdőszobában, kíváncsi volt, hogy néz ki. Kislánykorában már látta, de nem emlékezett rá, most egyszerűen azt akarta tudni, vajon meztelenül is emberi formája van-e. Nem is tudta, mit képzelt, talán denevérszárnyat, ördögszarvakat, patát vagy farkat, maga sem tudta, mire gondol és kissé megnyugodott, amikor egy teljesen átlagos kamasz fiút látott. Arra gondolt, ha a fiú tudná, mit csinál most, nem tudna többé a szemébe nézni.

Átlagos volt, egy kicsit olyan, mint Dávid, bár arról fogalma sem volt, vajon Dávid is szőrösödik-e ott lent és ha igen, mennyire. Amennyire visszaemlékezett, vagy másfél éve nem látta meztelenül a fiát, utoljára talán egy nyaraláson, ahogy kijött a fürdőszobából. Akkor még csupasz volt a lába között, erre emlékezett, mert arra gondolt, vajon ő is olyan későn érő típus lesz-e, mint az apja. Hogy telik az idő! Nemrégen még olyan kicsi volt, hogy könnyedén felkaphatta, bár lehetséges, hogy ezt még meg kell tennie egy párszor. De ha így is lesz, legalább tudja, hogy egy embert tart a karjai között, nem egy isten tudja, miféle szörnyeteget.

Javier miatt minden sokkal bonyolultabb volt. Sejtette, hogy a fiú szótlansága nem jelent bocsánatot és hogy azért, amit annak idején tett, előbb vagy utóbb bűnhődni fog. Ezen gondolkodott akkor is, amikor elindult vásárolni. Ahogy elhaladt a kistemplom mellett, eszébe jutott, hogy talán ismét egy pap segítségét kellene kérnie, mint gyerekkorában. Akkor, kislányként sem volt biztos abban, hogy jó helyen kopogtat, de nem volt jobb ötlete. A falu papja alacsony, kövér ember volt, kerek képű, jámbor tekintetű, Andrea biztos volt benne, hogy segíteni fog. Az első mondatok után azonban meggondolta magát. Az öreg pap szigorú tekintettel nézett rá, a fejét csóválta és azt mondta, a hazugság bűn, az ördög teremtményeivel viccelődni pedig még ennél is nagyobb. Arra kérte Andreát, gondolkodjon el azon, mire volt ez jó és odakísérte az oltárhoz, azt mondta neki, térdeljen le és imádkozzon.

Andrea félrelökte a pap kezét és azt mondta, majd akkor hinni fog neki, ha meglátja a vörös szemű vámpírt, kezében a kétpengéjű karddal. Az öreg pap elsápadt és erre a mai napig emlékezett, akkor értette meg, hogy jó helyre jött. A pap keresztet vetett és arra kérte Andreát, mondjon el mindent, amit csak tud. És Andrea mesélt, Javierről, Gergőről, a kardról, arról, hogy kileste őket, amikor az erdőben csókolóztak és a patakban fürödtek meztelenül.

A pap sokáig hallgatta, aztán azt mondta, hogy menjen haza és ma este zárja magára az ajtót és az ablakokat, senkinek ne nyissa ki, bárki is kéri. Aztán elengedte. Andrea hazáig szaladt, ahol már várta az öccse és kérdőre vonta, Andrea pedig elmondta, hogy most járt a papnál és hogy nemsokára vége a kis szerelmének. Gergő elsápadt és elrohant, akkor látta élve utoljára.

Hirtelen megfordult és elindult visszafelé. Maga sem tudta, használ-e ezzel Dávidnak, de nem volt jobb ötlete. Igazából semmiféle egyéb ötlete sem volt. Megkerülte a kistemplomot. A kaput nyitva találta.

Belépett, keresztet vetett, inkább csak illendőségből, igazából soha nem hitt egyetlen isten létezésében sem, de most úgy gondolta, ha annak idején kis falujuk papja tudta, miről beszél, valószínűleg minden pap tudja. Odabent hűvös félhomály fogadta. A templom üres volt, csak az egyik hátsó padban térdelt egy szőke férfi, fejét lehajtva imádkozott, Andrea a lehető leghalkabban ment el mellette, nehogy megzavarja.

Fogalma sem volt, mit tegyen. Régen nem járt templomban, már arra sem nagyon emlékezett, hogyan kell viselkedni odabent. A padok között előrement az oltárig és ott megállt, körülnézett. Tovább nem mert menni és nem tudta, honnan tudhatná meg, kivel beszélhetne. Egy ideig álldogált, aztán megfordult. Talán nincs is itt a pap. Tétován tett néhány lépést a padok között, amikor felfedezte a fekete inges papot, amint belép az kapun és feléje tart. Andrea megvárta, míg odaér és megszólította.

– Jó napot… illetve… dicsértessék!

A fiatal, talán harmincéves, kerek arcú, kopaszodó pap elmosolyodott.

– Mindörökké. Segíthetek valamiben?

– Azt hiszem, igen. Elnézést, nem vagyok templomba járó.

– Nem baj, isten nem erről ítél meg minket. Miben segíthetek?

Andrea zavarba jött.

– Igazából… nem is tudom, hogy mondjam.

– Őszintén, az a legegyszerűbb és a legcélravezetőbb. Üljünk le ide!

Andrea leült az egyik pad szélére, a fiatal pap egy sorral előtte ült le és hátrafordult.

– Hallgatom.

– Szóval… mint mondtam, nem járok templomba. Gyerekkoromban jártam, de azóta nem igazán. Nem tudom, hol kezdjem. Szóval régen a falunk papjával beszéltem egy bizonyos dologról, de nem tudom, hogy… szóval hogy ez olyasvalami-e, amiről mindenki tud és nem akarom kinevettetni magam.

– Amíg nem mondja el, nem tudom, milyen természetű a dolog, de megígérem, hogy nem fogom kinevetni. Lehetséges, hogy nem tudok majd segíteni, de azt is meg fogom mondani.

– Rendben. Van egy csoport, nem tudom, hallott-e róluk. A mi papunk ismerte őket, talán ön is… a nevük… Angyalok.

– Igen, már hallottam róluk, ők isten küldöttei, de talán kissé profán dolog őket egyszerűen csoportnak nevezni – mosolygott a pap.

– Félreértett – mondta Andrea. – Ők nem azok az angyalok. Őket akkor szokás hívni, ha valaki… szóval ha valaki találkozik… egy olyan lénnyel…

– Milyen lénnyel? – kérdezte a pap, Andrea úgy látta, kezd türelmetlen lenni. Andrea hirtelen megbánta, hogy idejött, de úgy döntött, megpróbálja.

– Egy vámpírral – mondta és a pap szemébe nézett, aki néhány másodpercig szótlanul meredt a szemébe, majd megszólalt.

– Vámpírok nem léteznek, ez csak egy ősrégi babona. Nincs olyan lény, amelyik emberek vérét inná és ezt az egyház is így tanítja. Mondja, miért keres egy olyan csoportot, amelyik nem létező lényekkel foglalkozik?

– Mert találkoztam eggyel.

– Sajnálom, de ebben nem tudok segíteni. Amennyiben úgy gondolja, hogy találkozott egy ilyen lénnyel, másfajta segítséget kell kérnie.

– Akkor sem hisz nekem, ha meg tudom mutatni önnek?

– Nem, sajnálom. Ha önt megnyugtatja, vigyen egy kevés szenteltvizet és hintse meg vele az illetőt, a babona szerint ez megöli a vámpírt.

Andrea hallgatott. Maga sem tudta, mire számított, de most nevetségesnek érezte magát. Mégsem kényszerítheti a papot, hogy menjen vele és ha meg is tenné, akkor sem menne vele semmire. Felállt a padból és elindult kifelé, amikor hirtelen eszébe villant valami. Gyorsan visszalépett a pap elé, már tudta, mit kell mondania.

– Maga mit mondana egy olyan emberre, akinek emberfeletti ereje van, vörösen izzik a szeme, ami nappali fénynél is látszik, évtizedek óta nem öregszik és olyan kardja van, amelynek markolatából két penge csapódik ki?

A pap meglepettnek tűnt, Andrea látta, hogy gondolkodik és arra gondolt, ezzel kellett volna kezdenie. A pap felállt és a nő szemébe nézett.

– Bizonyos abban, hogy látta azt a kétpengéjű kardot?

– Igen – bólogatott Andrea izgatottan.

– Nos, ebben az esetben talán jobb lenne, ha nem hozzám fordulna, hanem egy lélekgyógyászhoz. Ahogy mondtam, én nem tudok önnek segíteni abban, hogy összehozzam önt ezekkel az… angyalokkal, akiket említett, de ha szeretné, hogy meghallgassák, tudok adni egy címet önnek, ahol…

Andrea szó nélkül sarkon fordult és a kapu felé indult. Hirtelen nem tudta eldönteni, mit érez. Talán dühöt, amiért a pap annyira fafejű volt, talán szégyenkezést, amiért komplett hülyét csinált magából, talán mindkettőt. Most már csak attól függ, hányan fognak röhögni rajta a lakótelepen, mennyire pletykás a pap.

Egyre kevésbé valószínű, hogy ezek után hinnének neki. Vajon mit rontott el? Mit kellett volna mondania? Hogyan bizonyíthatja be valakiről, hogy nem ember, még ha annak látszik is? És hogyan harcolhat ellene, ha nincs segítsége? Kirohant a templomból, de még az utcán is érezte a hátában a pap tekintetét. Lendülete nem tartott sokáig, hirtelen elgyengült és le kellett ülnie az egyik padra. Akkor ébredt rá, hogy semmilyen más ötlete nincs, hogyan szabadulhatna meg Javiertől. Lehunyta a szemét. Mit tehetne még?

Összerezzent, amikor a pad megnyikordult mellette. Odakapta a fejét, egy magas, szőke hajú férfi ült le mellé a padra. Fekete öltönyt viselt és napszemüveget. Andrea idegesen mérte végig, a férfi hittérítőnek vagy ügynöknek tűnt és most egyikhez sem volt kedve. Már éppen fel akart kelni, hogy arrébb menjen, amikor a férfi megszólalt, anélkül, hogy ránézett volna.

– Felesleges volt megkérdezni, a pap semmit sem tud, az ő hite nem terjed idáig. Gondolom, a találkozás előtt maga sem hitte, hogy a vámpírok léteznek. Furcsa dolgok ezek, az ember először nem hisz bennük, aztán meg nem tudja elfelejteni őket. Én segíthetek, de ahhoz többet kell tudnom. Először is azt, hol van most ez a példány?

Andrea döbbenten nézte a férfit, aki levette a szemüvegét és a nő alaposan szemügyre vehette az arcát. A férfi kifejezetten jóképű volt, leginkább színészre vagy modellre emlékeztette, csak a tekintete volt furcsa, mintha kék szemei a természetesnél fényesebben csillogtak volna. Felemelte kezét és Andrea szemügyre vehette a férfi ujján lévő, szárnyait széttáró angyalt ábrázoló gyűrűt.