Reggel furcsán érezte magát, az éjszaka mintha álmodott volna. Megjelent előtte Javier és megcsókolta. De ha itt volt, miért nem ölte meg? Egyértelműen a tudomására hozta, hogy nem akarja folytatni és ahogy látta, a végén Javier elfogadta, hogy nincs más választása.

Másnap reggel anyja ment be hozzá és átadott neki egy üzenetet: Javier elment néhány napra, de vissza fog jönni. Andrea azt is elmondta, hogy vért adott neki, amitől meg fog gyógyulni. Dávid nem tudta, mit gondoljon. Nem akart kísérleti nyúl lenni, nem akart átváltozni csak azért, hogy esetleg kiderüljön, nem alkalmas arra, hogy úgy éljen, mint Javier. Nem bízott önmagában, félt attól, hogy ha átváltozik, egy másik világba csöppen, ami ugyanolyan félelmetes is lehet, mint a mostani. Abban a tökéletes tündérmesében pedig, ami a nagy verést megelőzően lebegett a szeme előtt, már nem hitt.

Már három nap is eltelt, de Dávid még semmit sem érzett, ugyanolyan magatehetetlenül feküdt az ágyban és hagyta, hogy lemosdassák és etessék. Nem tudta, mit kellene éreznie, így folyamatosan keresett valami változást, de semmi nem történt. Egyre csak Javier üzenete járt a fejében. Boldognak kellene lennie, de valamiért mégis szomorú. Javier és a vér, amit kapott, reményt adott neki és ez valamiért bosszantotta. Már eldöntötte, hogy meg akar halni, mit kezdjen az új élet ígéretével? Már nem akart meghalni, de még félt attól, hogy ha beleéli magát, ismét csalódás lesz a vége. A legbiztosabbnak a halál tűnt, az olyan egyértelmű, az ember nem mondhatja, hogy nem így gondolta.

Élni akart, újra járni, futkározni, fára mászni, együtt lenni Javierrel, egyszóval bármit. De mi lesz, ha még egy vámpír sem tud segíteni rajta? Nem akart egész életében tehetetlen fadarabként vegetálni. Muszáj, hogy történjen valami. Lehunyta a szemét és megpróbált a testére koncentrálni. Álmában mintha érzett volna valami furcsa forróságot, ami egyik karjából indult ki és végigjárta egész testét. Talán ilyen az átváltoztatás is.

Arra gondolt, eddig mindig szerencsés volt, legalábbis mindig lehetett volna rosszabb is. Nem tudta elképzelni, hogy hátralévő életét egy székhez kötve éli le, ez nem történhet meg éppen vele. Ha nem gyógyul meg, hogyan fog bosszút állni Hevesin meg a társain? Ezt meg kell még tennie. Bosszút kell állnia azért, hogy kórházba juttatta, hogy három embert küldött rá. Javiernek igaza volt, fájdalmat kell okoznia, mert vannak emberek, akik csak ebből értenek. Vajon mit tegyen vele? Egyszerűen ölje meg, tekerje ki a nyakát? Nem, ebben nincs fantázia, Javier biztosan nem ezt tenné. Talán ő is lökje egy kocsi elé? Ez sem jó, a bosszút neki kell végrehajtania, nem másnak. Törje el az ujjait? Egyesével? Ha fájdalmat kell okoznia, miért ne csinálhatná tökéletesen? Minden egyes napért ebben a kiszolgáltatott helyzetben egy ujját fogja eltörni. Ha esetleg tovább maradna a kórházban, majd felidézi magában, hány csont van az emberi szervezetben. Elképzelte, ahogy a nagydarab fiú sikoltozva fetreng előtte a földön. Ha valamiért érdemes harcolni, akkor ez az.

Az elkövetkező két napban azt tervezgette, hol és kit fog megbüntetni azért, amiért szenvednie kellett. Hevesi és barátai mellett képzeletben már megölte jó pár osztálytársát, a tanári kar egy részét, szomszédokat, ismerősöket. Egészen beleélte magát a kegyetlenkedésbe és ezt nagyon élvezte. A következő reggel valami furcsa érzésre ébredt, hosszú percekig feküdt és azon töprengett, mi változott meg, csak sokára fogta fel, mi ez.

Mindkét karjában bizsergést érzett, mintha elzsibbadt volna, ez kellemetlen volt, de legalább érezte őket. A délelőtt folyamán a bizsergés erősödött, majd szép lassan fájdalommá változott. Mintha tűket szurkáltak volna a karjaiba. Bal karjában érezte a bekötött tűt, tompán fájt. Jobb karja először csak lüktetett, majd hirtelen belenyilallott valami égető érzés és nem akart szűnni. Mintha valami égette volna a kötés alatt, a fájdalom néha felerősödött, néha alábbhagyott. Kezdett megijedni, eddig szó nem volt fájdalmakról. Az ebédet nem is ette meg, csak félrefordította a fejét, a nővér nem erőltette. Délutánra már olyan fájdalmai voltak, hogy azt hitte, beleőrül. Jobb karját mintha savba mártották volna. Sikoltozni tudott volna kínjában, de egy hang sem jött ki a torkán, így csendesen szenvedett. Estefelé a fájdalom enyhült, ekkor evett egy keveset és kábultan nézte a mennyezetet.

Éjszaka többször is arra ébredt, hogy fájnak a karjai, reggelre fáradtabb volt, mint előző este és minden ugyanígy folytatódott, azzal a különbséggel, hogy már a lábai is fájtak, mintha valaki hatalmas csavarokat hajtana be a lábszárába. A fájdalom hullámokban jelentkezett, ráadásul amikor a legintenzívebb volt az érzés, furcsa dolgokat kezdett hallani. Először azt hitte, saját szívdobbanásait hallja, de kis koncentrálás után rájött, hogy valaki másét, más ritmusban vert, mint az ő szíve. Különös reccsenéseket, apró hangokat hallott, a zajok kezdtek felerősödni, szépen lassan, mintha valaki egyre feljebb tekerné a hangerőszabályzót az agyában. A nővérek papucsainak koppanása, a függönyök elhúzásának zaja, a távolról hallatszó beszédfoszlányok egyre csak erősödtek és az általuk okozott kín néha még a tagjaiban jelentkező fájdalomnál is erősebbnek bizonyult.

A harmadik napon végre valaki észrevette, hogy szenved, elvitték mindenféle vizsgálatokra, megröntgenezték a karját, bekötöttek neki valami infúziót, de hiába, a fájdalom nem csökkent. Hallotta, amint az orvos azt mondja egy másiknak, hogy rossz érzése van ezzel kapcsolatban és hogy reméli, nem kell levágni a kezét. Dávid a szavak hallatán azonnal bepisilt félelmében. Bár nem tudta mozgatni, mégis ragaszkodott a karjához, szüksége lesz rá, amikor majd elmegy innen, nem teheti meg egy ilyen hentes, hogy csak úgy levágja. Onnantól kezdve igyekezett úgy tenni, mintha nem érezne semmit, mindenfélét megpróbált, hogy elterelje a figyelmét a kínokról, újra és újra megszámolta a mennyezeti kazettákat és csak akkor tűnt fel neki, hogy valami megváltozott, amikor már ötödször állt neki.

Eddig nem volt biztos benne, hogy a terem szélén, ott, ahol a függönyöket tartó rudak takarták a kilátást, egész kazetták vannak-e az álmennyezeten vagy félbevágottak, de most kiválóan látta őket, még az illesztéseket is és ezen annyira meglepődött, hogy a fájdalomról is elfeledkezett. Gyorsan körbenézett, mi változott még. Jobb szeme, amelyről már lekerült a kötés, eddig furcsa, kissé fátyolos képeket küldött agyába, mostanra ez megszűnt, mint amikor reggel felkel az ember és megdörzsöli a szemét, hogy tisztábban lásson.

Ez azt jelentené, hogy a szervezetébe jutott vér megkezdte a munkát? Óvakodott attól, hogy túlbecsülje a történteket, egyszer már megtette, ennek köszönheti, hogy most itt fekszik. Talán csak átmeneti érzékenység és amint megszűnik a fájdalom, elmúlik ez is. Ezen eltöprengett és észre sem vette, hogy a fájdalom megszűnt. Este, közvetlenül vacsora előtt tudatosult benne, hogy enyhe zsibbadáson kívül semmit nem érez karjaiban és ettől jókedve lett. Rámosolygott anyjára is, aki kedvenc ételét hozta. Kíváncsi volt, hol lehet Javier, de anyja sem tudott mit mondani, csak azt ismételgette morcosan, hogy elment és néhány nap múlva visszajön. Szívesen megkérdezte volna, miért haragszik anyja Javierre, aki csak jót akar. Lehet, hogy már azt is tudja, kicsoda valójában? Furcsa, de eddig nem gondolkodott azon, hogyan fogja mindezt elmondani neki. Talán már nem is kell, minden bizonnyal sokat beszélgetnek egymással. Lehet, hogy igazából nem is haragszik rá, csak ideges, mert félti őt és nem tudja még, mi történik.

Tévedett.