Vasquez azt tanította, soha ne bízzon meg az emberekben. Eleinte nem értette, miért ne tehetné, aztán megtanulta. Már nem is emlékezett, hányszor árulták el, hányszor akarták katonák vagy egyéb fegyveresek, rosszabb esetben az Angyalok kezére juttatni, hányszor akarták megölni csak azért, ami. Fenntartással kezelte őket még mostanában is, pedig egyre kevesebben hittek a létezésükben és egyre kevesebben ismerték az Angyalokat. Emlékezett arra a parasztasszonyra, aki kedvesen beinvitálta a házába, majd az éjszaka közepén megpróbálta szíven döfni egy karóval, pedig semmit sem ártott neki. Egy faluban megpróbálták élve elégetni, egy vasketrecbe zárták és az alá rakták a máglyát.

Nem szívesen emlékezett vissza arra a néhány órára. Ordított a fájdalomtól, a tűz leégette a haját, a bőre megfeketedett és nagy cafatokban lógott a testéről, nem érezte az ujjait, de a végén sikerült kiszabadulnia. Legurult a máglyáról és feltápászkodott, érezte saját égett húsának szagát és ez teljesen megőrjítette. Csak arra emlékezett, hogy felordít, de a hangja megbicsaklott, olyan volt, mint egy kisfarkas, aki először próbálkozik a vonyítással és ez csak fokozta a dühét.

Nem emlékezett, mit tett, egy patak partján tért magához, egész teste lángban égett, mintha közvetlenül az izzó parázsra dobták volna, képtelen volt megmozdulni, kezei görcsösen, torzultan meredtek előre, egy helyen a csontjai is kilátszottak. Azt hitte, most mindennek vége, meghal, ráadásul ilyen nyomorult módon.

Túlélte. Vasquez csak egy hét múlva talált rá, addig bogyókat evett, kisebb állatok vérét itta és attól rettegett, hogy nem gyógyul meg és nyomorék marad egész életére. Gyógyfüveket keresett, hideg vízbe feküdt, hogy némiképp csökkentse a kínt. Utálattal nézte tükörképét a patak vizében, undorodott a testéről cafatokban lógó bőrtől. Ujjai nem engedelmeskedtek, járni is alig tudott, minden mozdulat kínt okozott. Soha nem gondolta volna, hogy ép ésszel ki lehet bírni ennyi szenvedést és fájdalmat.

Két hétig tartott a gyötrelem, összeszorított fogakkal mozgatta tagjait és próbált újra olyan gyors és mozgékony lenni, mint előtte.

Aztán visszament a faluba. Vasquez le akarta beszélni a bosszúról, de amikor a szemébe nézett, nem akadékoskodott tovább, hagyta, hogy elinduljon. Fényes nappal tért vissza, láttára a nők sikoltozni kezdtek, a férfiak keresztet vetettek. Mindkettő felesleges volt.

Megkereste a vadászt, aki a ketrecet hozta. Talált neki egy szép nagyot, ott állt az udvarán, talán a foglyul ejtett állatokat tartotta benne. Nem akarta a dolgot, Javier alig tudta beletuszkolni. A ketreccel együtt gyújtotta fel, aztán végigjárta a házakat és akinek nem volt annyi esze, hogy elmeneküljön, az meghalt. Nem kímélt senkit, csak a gyerekeket, bár volt egy, akit kénytelen volt megölni, mert egy kalapáccsal támadott rá. Olyan idős lehetett, mint ő, tetszett is a bátorsága, érezte benne a gyűlöletet és tudta, hogy nem fog megállni. Sajnálta, mert szép tejfölszőke haja volt és hatalmas kék szemei, ha nem így találkoznak, talán még barátok is lehettek volna.

– Tedd le és túlélheted – mondta a fiúnak, de az felordított és nekiment. Javier nem akarta, hogy szenvedjen, egyetlen ütéssel végzett vele és továbbment. Aznap nagyon sokan megtanulták, hogy egy vámpírt nem könnyű megölni, de egy parasztot igen. Még hosszú ideig álmodta, hogy égett hús szagát érzi és ropog a bőre a tűzben, ilyenkor verejtékben úszva ébredt és kétségbeesetten próbált kiszabadulni a nem létező ketrecből.

Ezek után nem tudott megbízni az emberekben. Andreában még kevésbé, hiszen jó oka volt, hogy ismét az Angyalok kezére adja. Arra nem lett volna képes, hogy saját kezűleg próbálja megölni, de Javier tudta, hogy nem adja fel, ezért figyelte. Minden alkalommal, amikor a nő elment otthonról, az ablakból leste, merre megy és melyik irányból érkezik, mikor mit mond a telefonba, bár tisztában volt azzal, ha akar, bárkivel összeesküdhet, ő csak akkor fogja megtudni, amikor valaki odalép hozzá, hogy elvágja a torkát.

Aznap, amikor Javier visszatért, talán tényleg történt valami. Amikor Andrea a konyhában pakolgatta a szatyrait, Javier felfedezett valami furcsát. A nő hangulata egészen más volt, sokkal több energia volt benne, több lelkesedés és remény, szinte vibrált körülötte a levegő. Talán fel sem tűnt volna a dolog, egyszerűen hangulatváltozásnak gondolta volna, ha nem érezte volna, hogy titkolózik. Andrea ránézésre ugyanolyan rosszkedvű volt, mint amikor Javier elment, még a pillantását is állta néhány másodpercig, hogy a szokásos fintorral forduljon el, de ezek a vibráló energiahullámok folyamatosan ott voltak körülötte és elárulták. Javier csendesen ült a konyhában és egy kis darab nyers marhahúst rágcsált, egyrészt mert szerette az ízét, másrészt mert tudta, hogy Andrea undorodik a látványtól, de nem tudta kibillenteni ebből az állapotból. Tett-vett egy darabig, pakolgatott, Javier érezte, hogy a szeme sarkából őt figyeli. Nagyon remélte, hogy nem fog megpróbálkozni azzal a nevetséges és megalázó trükkel, hogy barátkozni próbál, bár tisztában lehetett vele, hogy úgysem hinne neki.

Felállt, a maradék húst a szájába gyömöszölte. Bement a szobába, felkapta a hátizsákját és a nappali ajtaja elé állt.

– Készülj, elmegyünk Dávidért – mondta Andreának. Ahogy a nő ránézett, már biztos volt benne, hogy a váratlan ötlet nagyon rosszkor jött. Andrea a falon lógó órára pillantott.

– Most?

– Úgy döntöttem, hogy most. Itt az ideje.

Javier majdnem megkérdezte, van-e esetleg valami programja, ami miatt ennyire nincs kedve ahhoz, hogy elmenjen a saját fiához, de nem tette, viszont őszintén remélte, hogy valami nagyon fontos dolgot zavart meg.

– De miért?

– Mert éjszaka már Ausztriában kell lennünk – hazudta Javier. Andrea zavartan törölgette az egyik polcot és újra az órára nézett.

– Hogy gondolod, hogy csak így?

– Egyszerűen. Felpakoljuk a kölyköt és megyünk, van egy kis ház a hegyekben, ahol istenien lehet vámpírrá válni, mintha csak arra találták volna ki. Készülődj, ha nem akarsz éjszaka vezetni!

Beharapta az ajkát, de nem mondott semmit, elindult a nappali felé. Javier hagyta, nem ment utána. A hangokból ítélve Andrea a fiókokat húzogatta, a szekrényajtókat nyitogatta, papucsa kopogott a parkettán, aztán kijött valamiért, legalábbis úgy tűnt, keres valamit, de Javier tudta, csak ellenőrizni akarja, hol van. Úgy tett, mintha csak az ablakon bámulna kifelé, de érezte, hogy a nő egyre idegesebb.

Most már biztos volt benne, hogy találkozott valakivel. Azt gondolta, Andreának több esze van annál, hogy a rendőrségnek szóljon, van már tapasztalata, mire képes egy vámpír. Csak egy lehetőség marad, az Angyalok. Javier azt nem nézte ki belőle, hogy akár csak egyet is ismer személyesen, ezért arra gyanakodott, hogy talán a templomból kapott segítséget. Kedve lett volna lemenni és egy kis rendet tenni odabent. Egyszer Vasquez egy túlbuzgó papot úgy megbüntetett, hogy az haláláig egy elmegyógyintézetben csapkodta a fejét a falhoz.

Andrea megjelent a konyhaajtóban, vállán egy sporttáskával. Egyre jobban látszott rajta, hogy feszült, talán már azt tervezgette, hogy mit tesz, miután Javier már nem jelent veszélyt a számára.

– Kölcsönadnád a telefonodat? – kérdezte Javier. Szinte érezte a félelmet, ami végigszaladt a nő gerince mentén.

– Minek az neked? – kérdezte.

– Fel akarok hívni valakit.

Odaadta, bár látszott rajta, hogy nem örül.

– Ne tedd tönkre, drága volt – morogta.

Javier zsebre vágta a telefont, felkapta a hátizsákját és intett, hogy mehetnek. Andrea még körbejárt, mindenhol lekapcsolta a villanyt, tett egy-két megjegyzést, hogy mi lesz az ennivalókkal, amiket most vett, majd elindultak. Javier a kezében vitte a markolatot és folyamatosan pásztázta a környéket, hátha valaki pont most akarja megtámadni.

Lementek a kocsihoz, Javier körbesétálta, közelebbről nézve egész jó állapotban volt, a márkáját nem tudta megmondani, mert soha nem érdekelte, de gyorsnak tűnt. Elvigyorodott, tényleg ilyen hülye lenne a kocsikhoz? Elég régen vezetett utoljára, de még emlékezett arra, hogyan kell, még az is lehet, hogy szüksége lesz rá.

A hátsó ülésre ült, egyrészt mert ott kényelmesebb volt, másrészt ha úgy alakulnak a dolgok, könnyebben tudja egy jól irányzott döféssel jobb belátásra bírni Andreát. A nő beindította a motort és elindultak. Javier úgy helyezkedett el, hogy lássa, mi történik mögöttük és észrevehesse, ha valaki követi őket. Talán túlságosan paranoidnak tűnt, de úgy érezte, Andrea készül valamire. Persze megkérdezhette volna tőle, de úgyis hazudott volna. Ha megpróbálná a saját módszereivel kifaggatni, akkor elmondta volna, de utána nem lett volna olyan állapotban, hogy vezetni tudjon, ezért inkább nem is kérdezett semmit. Majd ha ott lesznek.

– Mit csinálunk? – kérdezte hirtelen.

– Kihozom, te megvársz odakint.

– Nem lenne jobb, ha én mennék be?

– Hogy aztán bentről rám küldd a rendőröket? Esetleg valaki mást?

– Innen is rád küldhetném.

– De nem fogod, mert nálam lesz a fiad és ha akár csak elgondolkodsz azon, hogy keresztbe tegyél nekem, elvágom a torkát. Most azt hiszed, hogy nem teszem meg, de mernél fogadni rá?

Nem válaszolt.

– Én is így gondoltam. Tehát odahajtasz a főbejárathoz és kiteszel engem, aztán odagurulsz a hármas kapuhoz és megállsz, figyeled a kaput. Ha meglátsz, beindítod a motort és amint beszálltunk, elindulsz, végig az utcán, az első saroknál pedig balra, onnan meg majd mondom.

– Jól van.

– Akkor menj, de ne felejtsd el, amit mondtam. Az én időmbe belefér, hogy megkeresselek, ha eltűnnél. Indulj!

Javier kiszállt a főbejárat előtt, megvárta, amíg Andrea elhajt a kocsival, aztán körülnézett és elindult a hátsó kerítés felé. Megkerülte a kórházat, az utca teljesen kihalt volt, az egyik oldalon a kórház vörös téglakerítése húzódott, a másikon valami építési terület félig kidőlt kerítésoszlopai, beljebb néhány munkás ásítozott valami betontömbön üldögélve, ügyet sem vetve arra, ami körülöttük történik. A téglakerítés túlsó felére koncentrált, de nem érzett emberi jelenlétet.

Körbepillantott, majd fellendült a kétméteres kerítésre és hangtalanul lehuppant a túlsó oldalon. A kórház kertjébe érkezett, pontosan egy, a padon üldögélő, viseltes rózsaszín köntöst viselő öregasszony mellé. Közvetlen közelről sem érzékelt sem­miféle energiahullámot a nő felől, mintha csak halott lett volna, de a nő igenis élt, legalábbis a maga különleges módján. Elég volt egyetlen pillantás a fénytelen, hideg szemekbe és pontosan tudta, mivel áll szemben.

Bár még soha nem találkozott ilyen lénnyel, de tudta, hogy számára nem jelent veszélyt, ennek ellenére nem szeretett volna sok időt eltölteni mellette. A nő rámeredt, majd kidugta nyelvét és megnyalta aszott, vértelen ajkait.

– Mit keres itt a kis vámpír? – kérdezte. Hangja olyan volt, mint amikor száraz faleveleket sodor a szél.

– A magam útját járom – mondta Javier halkan és körbenézett. Talán jobb lenne, ha megölné a nyomorultat, de ez kétesélyes volt, hallott már róluk és tudta, a törékeny külső megtévesztő. Voltaképpen fajtársak voltak, de az öregasszony testébe bújt lény szinte semmiben nem hasonlított rá. Tudta, hogy emberi testekbe költözik, átveszi felettük az irányítást és belőlük táplálkozik, majd otthagyja a teljesen tönkretett testet, amelyik néhány óra múlva elpusztul.

– Ez az én területem – mondta a nő és szemei felvillantak.

– Nem azért jöttem, hogy elvegyem tőled.

A nő mély, undorítóan szörcsögő lélegzetet vett, Javier tudta, hogy a test nemsokára feladja a küzdelmet és akkor a lénynek másik testet kell keresnie. Beleborzongott a gondolatba, hogy mi vár­hat arra, akit megtalál magának. Gyűlölte ezeket a lényeket, de most más feladata volt.

– Tetszik a kis vámpír – hörögte a nő, kinyújtotta egyik aszott, csontos kezét és megérintette vele a fiú nadrágját.

– Rohadj meg – mondta Javier és hátralépett. Körbepillantott. Talán megölhetné, de azzal nagy kockázatot vállalna. Végül is, mit érdekli, mi történik itt? Majd csak jön valaki, aki elteszi láb alól a vén rohadékot. Továbbsietett a legközelebbi épület felé. Menet közben meglátott az épület előtt egy tolókocsit, csendesen odalépett és tolni kezdte. A kocsi nehéz volt és az egyik kereke nehezen mozgott, ráadásul kellemetlen dögszagot árasztott, legalábbis úgy érezte, de most nem akart ezzel foglalkozni.

Megkereste a hatos épületet és betolta a kapun a tolószéket. Félhomályos folyosón találta magát, jobb oldalon lépcsősor vitt fel az emeletre, baloldalon régi, kopott liftajtó. Megnyomta az ajtó melletti gombot és megvárta, amíg a fülke hangos kattanással megérkezik. Betolta a kocsit, becsukta maga mögött az ajtót és megnyomta a második emelet gombját. Amíg a lift emelkedett, lehunyt szemmel koncentrált, próbált olyan jeleket keresni, amelyek veszélyre utaltak, majd amikor a fülke kattanva megállt, a kocsival kitaszította az ajtót és elindult a kórterem felé, ahová két napja vitték át Dávidot. Vele szemben középkorú, nagy fenekű nővér jött, fapapucsa minden lépésnél nagyot csattant a kőpadlón.

Javier egyszerűen elment mellette, a nő mintha észre sem vette volna. Még két, a folyosón álldogáló beteg mellett is elment, de egyikük sem figyelt fel rá, mintha a folyosónak az a szelete, ahol éppen tartózkodott, kikerült volna a látómezejükből. Hiába, a vámpírlétnek megvannak a maga előnyei, gondolta.