– Talán furcsán hangzik, de ilyesmire gondoltam akkor, amikor arról meséltem, vannak olyanok, akik csak a fájdalomból értenek – mondta Javier.

– Ez jutott az eszembe ott az igazgatónál. Azt hittem, már csak napok vagy hetek kérdése és olyan leszek, mint te. Aztán az egyik reggel elkaptak, amikor a kiserdő mellett futottam. Négyen voltak, fogalmam sincs, honnan jöttek, egyszer csak ott voltak és ütni kezdtek. Az egyik azt mondta, az öccsének betörtem a fejét a tálcával, a másiknak meg össze kellett varrni a fejét. Azt is mondták, hogy a Hevesi közölte velük, nyugodtan törjék el a kezem. Hát eltörték, arra még mindig emlékszem, rátapostak valami bakanccsal, éreztem, ahogy recsegnek a csontjaim.

Elhallgatott.

– Ne haragudj! – mondta Javier. Dávid ránézett.

– Nem a te hibád, én voltam a hülye, hogy elhittem. De el akartam hinni, hogy vámpír leszek, természetfeletti képességeim lesznek.

– Azok lesznek…

– Most már mindegy, megtörtént. Nem haragszom rád. A kórházban haragudtam, mert nem hittem el, hogy visszajössz. Meg akartam halni, csak nem tudtam tenni érte semmit. Amikor felébredtem, azonnal rájöttem, hogy hol vagyok és hogy nem tudom mozgatni a lábaimat. Biztos voltam benne, hogy nem jössz vissza és én ott fogok megdögleni abban az ágyban. Az rosszabb volt, mint a verés. Inkább éreztem volna fájdalmat, mint azt a semmit. Láttam, ahogy az orvosok rám néznek és tudtam, hogy sajnálnak, de nem mondják ki. Hallottam anyámat sírni. Mindig vörös volt a szeme, amikor bejött hozzám. Hiába kérdeztem, nem mondtak semmit, csak azt, hogy pihennem kell meg erősödnöm, lesz még műtét és majd akkor elmondják, mi van. Azt hitték, hülye vagyok és nem jövök rá magamtól. Minden nap megpróbáltam megmozdítani a lábam, de nem tudtam. Akkor már vártam, hogy gyere, de csak azért, hogy megölj, mert én nem voltam rá képes.

– Tudom. Emlékszel, mit mondtál, amikor megláttál?

– Persze. Azt, hogy: ölj meg.

– És ha megtettem volna?

– Örültem volna. De most már azt akarom, hogy változtass át. Bármilyen is az életed, biztos, hogy jobb, mint ami enélkül várna rám.

– Hidd el, mindent megteszek.

– De ha mégsem sikerülne…

– Sikerülni fog.

– De mi van, ha túl beteg vagyok hozzá?

– Én leprás voltam, amikor Vasquez átváltoztatott – mondta és egy pillanatig élvezte a fiú döbbent tekintetét.

– Mi?

– Leprás voltam. Akkoriban még nem létezett rá gyógyszer, aki megkapta, az biztosan belehalt, de előtte rengeteget szenvedett. Ha Vasquez nem talál rám, már nem élnék. Ha én túléltem az átváltoztatást, te is egészséges leszel. Akkor pedig nem lesz semmi, ami megállíthatna minket.

Az ajtó nyikorogva nyílt, Andrea érkezett a kondérral. Javier felállt és kiment a ház elé, hogy felkészüljön. Hagyta, hogy Andrea lemosdassa Dávidot, bár legszívesebben ő csinálta volna, de úgy gondolta, legyen a nőnek egy utolsó emléke a fiáról, amikor még ember. Amikor Andrea kijött a ház elé, hogy kiöntse a vizet, Javier bement és az ágy szélére ült.

– Nem gondoltad meg magad? Ez az utolsó lehetőséged arra, hogy megmaradj a jelenlegi életednél.

– Egy kicsit félek, de inkább egy másik élet, mint ez.

– Akkor készülj fel, nemsokára kezdjük.

– Anya hol van?

– Nem tudom, de őszintén szólva jobb is, ha nincs itt. Ezt nem kell látnia.

– Miért?

– Mert úgysem lenne képes végignézni. Az átváltozás nem csak egy egyszerű rituálé, mint mondjuk egy keresztelés, ez valóban belépés egy másik világba.

– Voltaképpen a keresztelés is – mondta Dávid elgondolkodva. Javier vállat vont.

– Ha hiszel benne, akkor lehet. Ebben nem kell hinned, ez akkor is megtörténik, ha végig tagadod. Velem többet érsz, mint egy istennel. Ha szeretsz, én tényleg segítek és nem kérem, hogy imádkozz hozzám, ellenben valóban adok a véremből és a testem is megkaphatod. Garantáltan jobban jársz vele, mint egy ostyával.

– Te egyetlen istenben sem hiszel?

– Nem. Miért és kiben kellene hinnem?

– Nem tudom… csak kérdeztem.

– Te hiszel istenben?

– Nem. Kellene?

Javier elégedetten elmosolyodott.

– Kezdesz úgy gondolkodni, mint én, ezt szeretem. De visszatérve az átváltozásra: képzeld azt, hogy mindent, ami visszatart attól, hogy azt az életet éld, amit akarsz, egyszerűen lerakod az út szélére és továbbmész. Onnantól kezdve ezek a dolgok nem léteznek számodra. Nem kell félned attól, hogy öreg vagy beteg leszel, hogy meghalsz. Mindig képes leszel arra, hogy előteremtsd mindazt, amire szükséged van, ha másképpen nem, hát erővel.

– Vegyem el másoktól?

– Ha szükséges, igen.

– De ezzel kárt okozok nekik.

– Azzal, hogy átlépsz az én világomba, megszűnik minden kötelezettséged a mostanival szemben. Már nem kell úgy gondolnod azokra, akik itt maradtak, mint a társaidra. Ők már egy másik fajhoz tartoznak.

– Nem tudom… ezt eddig nem mondtad…

– Azt gondolod, nem lennél képes rá?

– Nem tudom… másoktól kellene elvennem a pénzüket vagy bármi más értéküket, ha nekem nincs… ez rablás, pont olyasmi, amit velem is elkövettek, csak mert gyengébb voltam náluk.

– Ha átváltozol, azok is gyengébbek lesznek nálad, akik eddig megvertek. Rajtuk sem fogsz bosszút állni?

– Az teljesen más!

– Ne gondold, hogy csak azért, mert megtehetem, mindenkit kihasználok, elveszem a pénzüket és félredobom őket, ha már nem kellenek. Voltak olyan emberek, akikkel ezt tettem és ezután is ezt fogom tenni, mert csak ezt érdemlik, mint például a kedves barátod, akinek eltörtem a kezét. Az ilyenekkel soha nem fogok másképp bánni. De akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, nem próbálnak elpusztítani, azokkal kedves vagyok és ha kell, segítek nekik, ez ilyen egyszerű.

– De azt mondtad, hogy ők már egy másik faj… mintha kevesebbet érnének nálad.

– Így van, kevesebbet érnek, ezt majd te is belátod. De ha jól sejtem, te nem úgy általában az emberek sorsa miatt aggódsz, hanem azért, mert nem tudod, mit tervezek anyáddal, igaz?

– Igaz – mondta kis gondolkodás után. Javier végigsimított a fiú mellkasán és éppen bele akart kezdeni valami elterelő szövegbe, amikor nyílt az ajtó és Andrea lépett be rajta. Kezében két szendvicset tartott, amit még Javier csomagoltatott be vele még indulás előtt. Volt valami a tekintetében, ami hirtelen elbizonytalanította a fiút. Csak nézte, ahogy odalép az ágyhoz és az egyiket Dávid kezébe adja, a másikat feléje nyújtja.

Nem érzett felőle semmi gyanúsat, de azért kicserélte a két szendvicset, csak azért, hogy lássa, hogyan reagál, feltételezve, hogy nem fogja megmérgezni a saját fiát. Annak ugyan nagyon kicsi volt az esélye, hogy talál olyan mérget, ami hatásos lenne egy vámpír ellen, de még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy nem próbálta megkeresni az Angyalokat, mondjuk a telepi templom papjának segítségével.

Andrea kissé értetlenül nézett rá, Javiernek nem volt kedve felvilágosítani és ötleteket adni. Dávid elgondolkodva eszegette a szendvicset, ő pedig nézte, ahogy először leharapdálja a kenyérről a héját, majd két ujja között tartva megeszi a többi részét.

– Lehet, hogy holnaptól már véres szendvicset fogok enni? – kérdezte.

– Nagyon csodálkoznál, ha azt mondanám, hogy létezik olyan? Persze nem úgy, ahogy elképzeled, de létezik. Majd egyszer elviszlek arra a helyre, ahol ilyesmit adnak. Most pihenj egy kicsit, aztán elkezdjük.

Felállt és Andreához lépett.

– Most menj ki és ne gyere vissza, bármit is hallasz. Az átváltozáskor idegen nem lehet jelen, ha mégis bejössz, meg kell, hogy öljelek.

A nő sírva fakadt. Javier hirtelen megsajnálta, lassan kinyújtotta a kezét és végigsimított az arcán. Maga sem tudta, miért csinálta. Soha nem fogja megérteni, hogy Dávidot nem veszteség éri, éppen ellenkezőleg, most válik azzá, akivé emberként soha nem válhatott volna. Felemelkedik és mostantól lebegni fog mindenki felett. De hogyan is érthetné meg ezt egy ember?

– Soha nem tennék olyat, amivel veszélybe sodornám Dávidot. Ennek meg kell történnie és az a legjobb, ha nem halogatjuk tovább. Ülj be a kocsiba, ha vége, majd kimegyek érted.

Andrea lassan bólintott, majd Dávidhoz lépett. Végignézett fián és határozottan úgy találta, úgy fekszik ott, mint egy rongybaba, egy nagyon védtelen és gyámoltalan rongybaba. Úgy érezte, fel kellene kapnia és elrohannia vele, mindegy hová, csak el erről a borzalmas helyről, minél messzebb a vámpírkölyöktől, akinek tekintetét most is a hátában érzi.

Szinte rávetette magát az ágyra, magához ölelte Dávidot, aki mozdulni sem tudott. Javier lehunyta a szemét és elfordult, hogy ne legyen szemtanúja annak, ahogy Andrea csókolgatja és simogatja a fiát. Hallgatta, ahogy a nő mindenféle ostobaságot suttog arról, hogy mindig szeretni fogja és bármi történik is, mindig az ő drága kisfia marad és arra gondolt, vajon az ő anyja is megtette volna-e ugyanezt. Nem mintha számított volna. Régen volt.

Amikor Andrea már csak szipogva szorongatta Dávidot, aki sokadszor ismételte el neki, hogy szereti és mindig is szeretni fogja, Javier udvariasan, de nagyon határozottan segített neki felállni és kikísérte a kocsihoz, majd visszament és felsóhajtott.

Várt egy kicsit, amíg lenyugszik, majd a szoba közepére ment és lassan vetkőzni kezdett. Dávid csendesen nézte, mit csinál. Lerúgta a cipőit, lehúzta a pólóját és a székre dobta. Kigombolta a nadrágját és abból is kibújt. Dávid nézte, energiahullámai felélénkültek, valószínűleg félreértette a helyzetet. Javier odalépett hozzá, ép karjánál fogva kissé arrébb húzta az ágyon és nekilátott, hogy lassú, megfontolt mozdulatokkal letörje a fiú karjáról a gipszet. Karmai segítségével fél perc alatt megszabadította tőle és a sarokba hajította a kötéssel együtt, majd a lábairól is leszedte a gipszet.

Már az ágyon állt, lenézett Dávidra, majd egyik lábával átlépett rajta. Néhány pillanatig farkasszemet néztek, majd Javier lassan leereszkedett. Látta Dávid arcán a csodálkozást, azt gondolhatta, rá fog ülni, de Javier megtartotta magát néhány centivel a teste felett. Lassan és óvatosan levette róla a pólót, ügyelve arra, hogy a frissen kiszabadított karja ne mozogjon, majd lejjebb csúszott a teste mentén, hogy lehúzhassa róla az alsónadrágot is, amit Andrea erőltetett rá.

Látta rajta, hogy nem tudja biztosan, mi fog következni és amikor lehúzta róla a nadrágot, tudta, hogy valami olyasmire gondol, ami biztosan be fog következni kettejük között, de nem most.

Javier felkészült az átváltoztatásra, érezte, ahogy karmai kimerednek és ujjai megfeszülnek, egész teste felforrósodott. Egyenesen Dávid szemébe nézett. Érezte, hogy a fiúnak elakad a lélegzete a látványtól. Elfelejtette felkészíteni rá, de már késő. Kezére pillantott, amely kékesszürke árnyalatot öltött és tudta, hogy a bőre megsötétedett és szemei vörösen világítanak a félhomályban. Látta, ahogy Dávid tekintete a kezére siklik és megérezte benne a félelmet. Javier felmutatta neki a jobb kezét, hegyes karmain megcsillant a beszűrődő fény és csodálattal töltötte el a pillanat, amikor ujjai hegyéből vékony vérsugár tört elő.

Ha képes lett volna rá, Dávid most talán felugrik és menekülni próbál. Javier érezte felgyorsult szívverését éppúgy, mint a sajátját, teste felforrósodott, ujjai szinte fájtak és amikor megérezte a pillanatot, hirtelen mozdulattal karmait a fiú oldalába mélyesztette. Dávid megvonaglott a fájdalomtól, szeme kimeredt, szája kiáltásra nyílt és teste görcsösen összerándult. Panaszos nyüszítés hagyta el ajkait és Javier tudta, hogy szenved.

Érezte ujjaiban a furcsa feszülést, ahogy valami ismeretlen erő pumpálja ki belőle a vért, amely pillanatokon keresztül megkezdi a munkát új testvére testében. Keze görcsbe rándult, nyolc ujja mélyedt Dávid oldalába és kettő a hasába, karmai akarata ellenére is tartották helyzetüket, ha akarta volna, se lett volna képes kihúzni őket. Egyre erősebben érezte a vér áramlását a testében.

Dávid felsikoltott, szája szélén vér jelent meg. Javier ki akarta húzni karmait a sebből, de izmai nem engedelmeskedtek. Még sosem tapasztalt ilyesmit, nem értette, mi történt. Mintha valami odabent a testében önállósította volna magát és akaratától függetlenül kezdett volna dolgozni, érezte, ahogy a forró vér elhagyja a testét és legnagyobb megdöbbenésére azt is, hogy új, ismeretlen vér áramlik át rajta. A döbbenettől megdermedt, erről fogalma sem volt, nem emlékezett, hogy az állatoknál bármi ilyesmit is érzett volna.

Szédült, ami megijesztette, mert úgy tűnt, mintha kezdené elveszteni a kontrollt saját teste felett. Megpróbálta kirángatni a kezeit Dávid testéből, de szinte azonnal megérezte, hogy csak úgy sikerülne, ha egy jókora darabot kitépne az oldalából. Igyekezett mélyeket lélegezni és meggyőzni önmagát arról, hogy ez a természetes, ennek így kell történnie. Az idegen vér érzése nagyon furcsa volt, érzékei kiélesedtek, mintha még a vér áramlását is hallotta volna az ereikben.

Dávidra nézett, akinek feje oldalra billent, szeme csukva volt, nyilvánvalóan elájult. Karjai remegni kezdtek, nem tudta, mennyi ideje tart ez az egész, talán csak néhány perce, talán órák óta, nem érzékelte az időt, mindent kitöltött a szédülés és a gyengeség. A következő pillanatban izmai elernyedtek, karmai visszahúzódtak, valami furcsa, szürkés függöny mögül látta maga körül a világot. Pislogott néhányszor, de látása nem akart kitisztulni, gyengének érezte magát. Karjai, amelyekkel tartotta magát, remegtek a fáradtságtól.

Dávid oldalán vér szivárgott a sebekből, szívverése szapora volt, légzése felületes, de élt és ez jó volt. Örült neki. Zúgott a feje, kiszáradt a szája és úgy érezte, most el fog aludni és talán napokig fel sem ébred. Aztán hirtelen minden elsötétült előtte.