Javier ott ült a háztetőn, lábát lógatva a mélység felett. Amikor először érezte meg Dávid újfajta jelenlétét, boldog volt, mert tudta, hogy a fiú életben van és az első ébredés után már jóval kisebb az esélye annak, hogy belehal az átváltozásba, de nemsokára mást is megérzett. Agressziót, kontrollálhatatlan vérszomjat a szó minden értelmében és tudta, hogy ez csak egyet jelenthet. Talán odarohanhatna, csak egy ajtó állna az útjában, egy egyszerű faajtó két zárral, amelyek nem állíthatják meg. De vajon lesz-e elég ereje ahhoz, hogy megoldja a helyzetet?

Az utolsó alkalommal, amikor szembeszállt a szabályokkal, majdnem meghalt és meg kellett ölnie azt a gyereket is. Kétszer nem követheti el ugyanazt a hibát. Talán túlélné, de nem biztos, hogy meg tudná menteni őket. Andreát a biztos haláltól, Dávidot pedig önmagától. Talán… ha csak Dávidról lenne szó, ha az ő élete forogna veszélyben, megkockáztatná, de Andrea miatt nem fog meghalni. Talán még kényelmesebb is itt ülni és megvárni, amíg Dávid elvégzi azt, amit már ő is megtett volna.

Gyűlölte Andreát nagyon is emberi viselkedése miatt és azért, amiért hátba támadta őt, de nem akarta, hogy Dávid ölje meg, mert akkor hátralévő életében ezzel a tudattal kell élnie. Márpedig Dávid esetében másfajta életről volt szó…

A mentális kapocs, amely összekötötte őket, egyre erősödött. Ha lehunyta szemét, homályosan ugyan, de érzékelte a történéseket. Nem mondhatta volna, hogy látta vagy hallotta, amit Dávid látott vagy hallott, mégis tudta, mi történik. Az új élmény lenyűgözte, még soha nem tapasztalt ilyen intenzív kapcsolatot senkivel. Tudta, hogy Andrea az életéért küzd. Mostanra már bizonyára megbánta, hogy nem engedte be a lakásba, talán most ott fekszik az ajtó előtt és utolsó erejével felnyúl még, hogy elérje a kilincset. De akármit is tesz, már nem fog változtatni semmin.

Amennyire ismerte az átváltozás folyamatát, arra következtetett, hogy agresszív, beszűkült tudatállapotú és nyugodt időszakok váltakoznak akár napokon vagy heteken keresztül. Nem lesz könnyű, ha végig kapcsolatban marad Dáviddal, nem akarta tudni, mit tesz a fiú ebben az állapotban. Hátat akart fordítani az eseményeknek és le akarta rázni magáról a felelősséget.

Megtörtént, de nem az ő hibájából. Nem, semmiképpen sem. Egy félreeső helyen, biztonságos körülmények között akarta megvárni, amíg az átváltozás befejeződik, Andrea volt az, aki miután megszöktette a fiút, mindent elrontott. Nem kell emiatt lelkiismeret-furdalást éreznie. Andrea talán még jobban is járt, nem kell azzal a tudattal tovább élnie, hogy elvesztette az egyetlen embert, aki maradt számára. Az élete ezek után amúgy is üres lett volna.

A legelső szabályok egyike, amit Javier vámpírként megtanult, az volt: soha ne nézz vissza. Aki nem hajlandó elfogadni, hogy az ő élete emberként véget ért, az szinte biztosan beleőrül. Nem könnyű látni, ahogy minden más lesz és mindenki meghal körülötte, akit ismert és szeretett, csak ő nem változik. Dávid számára Andrea halála vezet majd a könnyebb élethez, bármennyire is gonosznak tűnik ezt kijelenteni. Már csak egy dolgot tehet. Rá kell vennie Dávidot, hogy beengedje, mielőtt még valami olyasmit tenne, ami már számára is veszélyes lenne.

♦

A sötétség lassan oszlani kezdett, a dolgok formát öltöttek és egyre több tárgy emlékeztetett a valódi világra. Ahogy meg tudta ítélni, a konyhakövön feküdt, arccal az ablak felé. Belátott a konyhaszekrény alá, egészen a falnál egy vöröshagymát látott, már csírázni kezdett, körülötte porcicák. Valahol fent pedig maga a konyhaszekrény. Kényelmesen feküdt, mégsem volt jó érzés. Fájt a feje, a nyaka, a vállán és a hátán égett és viszketett a bőr, az ujjai is furcsán érzéketlenek voltak. Még soha nem érzett ilyesmit, semmihez nem tudta hasonlítani. Nem érezte rosszul magát a szó szoros értelmében, fájdalmai is inkább csak jelzések voltak, hogy tudja, valahol a testében nincs valami rendben, mégis azt akarta, hogy ne érezze.

Lehunyta a szemét, de így sem volt jobb. Megnyalta a száját. Valami furcsa, idegen anyag ragadt rá, ismerős, mégsem egyértelmű, mert érzett mellette valami egészen új, szenzációs ízt. Valamit, ami egyszerre volt édes és sós, savanyú és keserű, minden egyszerre, de valami teljesen szokatlan kombinációban. Kétségkívül jó volt, nagyon is jó, mintha mindig is erre vágyott volna. Egyszer majd rájön, mi ez. Valami furcsa szagot is érzett, amit eddig nem. Ezt sem tudta beazonosítani, de nagyon úgy tűnt, belőle árad. Nem volt kifejezetten kellemetlen, de valahogy az volt az érzése, tisztálkodnia kellene.

Megpróbált felállni, de nem sikerült, a kezét sem tudta megmozdítani, hirtelen fáradtságot érzett, mintha egész nap köveket hordott volna. Tisztán érezte minden végtagját, de mozgatni nem tudta őket. Próbálkozott egy darabig, aztán feladta. Lehunyta a szemét és várt.

Amikor újra felébredt, a nap egyenesen az arcába sütött. Kinyitotta a szemét, azt várta, hogy a hirtelen fény elvakítja, de szeme néhány másodperc alatt hozzászokott az erős fényhez, a vakító világosság halványodni kezdett, mintha csak napszemüveget tett volna fel. Pislogott egyet-kettőt és felemelte a fejét. Még mindig a konyhakövön feküdt, de most már határozottan érezte, hogy kényelmetlen pózban.

Megmozdult és új pozíciót vett fel. Most már jobb volt. Ujjai továbbra is furcsán érzéketlenek voltak és ahogy behajlította őket, érezte, hogy körmei végigszántják a konyhakövet. Furcsa érzés volt. Nagy nehezen felült, de szédülni kezdett, ezért a falnak támaszkodott. Háta fájt, mintha sebes lenne, de nem tudta, mitől. A hűvös fal kellemesen csillapította a fájdalmat és egyelőre ennyi elég is volt. Vajon hogy került ide? Utolsó emléke a fájdalom volt, ott a… azt sem tudta, hová vitték, valami koszos és hűvös helyen voltak, talán egy pincében. Javier is ott volt, mintha ráugrott volna és mintha… igen, ő okozta a fájdalmat, belemélyesztette a karmait az oldalába. Ez volt az átváltozás. Tehát ilyen érzés. Borzalmas.

Ösztönösen végigsimította oldalát, hegeket érzett, de nem vérzett sehol. Végignézett magán. Még mindig meztelen volt, tele foltokkal, némelyik elég ijesztően nézett ki. Vöröses, lilás foltok, máshol valami barnás anyag ragadt a bőrére, megint máshol mintha felsértette volna, de nem érzett fájdalmat. Kezei kimondottan mocskosak voltak, mintha még soha nem mosott volna kezet, egyik körme alatt valami fekete, kicsit nyúlós dolgot talált. Nem akarta tudni, mi az.

Mi a fene történhetett vele? Otthon van, ez biztos, de hogy került ide? Megnézte sebesült karját is, már nem volt rajta a gipsz, de ezt eddig még fel sem fogta. Ugyanúgy tudta mozgatni, mint a másikat. Ezek szerint sikerült.

Átváltozott.

Körülnézett. Semmi nyomát nem látta annak, hogy rajta kívül bárki más is lenne a lakásban. Vajon hol lehet Javier? És hol van az anyja? Valahogy ki kell derítenie. Hirtelen nagyon egyedül érezte magát és minden olyan idegen lett körülötte, mintha most látta volna először ezeket a tárgyakat. Mi ez az egész? Látni akart valami ismerőset, valamit, ami megnyugtatná és felvidítaná.

Akkor meghallotta a hangot. Felkapta a fejét, a mozdulatot éles fájdalom kísérte. Megpróbálta megtalálni a hang forrását, de bármennyire is forgolódott, a hang iránya mindig változott volna. Hosszú másodpercek teltek el, mire felfogta, hogy a hang, vagy inkább az a valami, amit hangnak vél, a fejében szólalt meg. Teljesen ismeretlen érzés, még csak néven sem tudta nevezni, nem kép, nem hang, nem tapintás, hanem valami abszolút idegen érzék, amivel eddig nem találkozott.

Lehunyta a szemét és megpróbálta kikapcsolni a hangot a fejében, de nem tudta. Nagyon furcsa volt, mert annak ellenére, hogy semmit sem értett belőle, valahogy mégis tudta, hogy az illető, aki ezeket a furcsa dolgokat megszólaltatja a fejében, itt van a közelében és valamit akar tőle. Agya egészen váratlanul ráfókuszálódott az idegen jelzésre és már tudta, hogy el kell indulnia az ajtó felé. Megpróbált felállni, de lábai nagyon gyengék voltak. Az ablakpárkányba és a falba kapaszkodva feltápászkodott és elindult az ajtó felé.

Végigvonszolta magát a folyosón, közben azt próbálta megérteni, miért látja olyan furcsának a világot. Első pillantásra minden ugyanolyan volt, minden tárgy a helyén, baloldalon a beépített szekrény, a villanykapcsolók a falon, a kaputelefon az előszobában, mégis mintha egy idegen világban járna. Talán a színek változtak, talán a formák, éppen csak annyira, hogy feltűnjön a változás, de bármennyire is erőlködik, ne lássa a maga valójában.

A hangok is furcsák voltak, egyszerre érezte őket élesnek és tompának, mintha olyan zajokat is hallott volna, amelyeket eddig nem. A kórházban is volt ilyen érzése. Talán ez is az átváltozással jár, mint a fájdalom, amit az agyában érzett és amely egyre erősödött azóta, amióta elindult. Már csak néhány lépés és eléri az ajtót, ami mögött ott érzi azt a valakit. Most már tisztán hallotta, hogy valaki kopog. Gondolkodás nélkül az ajtó felé vette az irányt. A zárban ott volt a kulcs, kétszer elfordította, majd lenyomta a kilincset. Az ajtó kitárult és ott állt Javier, tekintetük találkozott és Dávid hirtelen úgy érezte, most már minden rendben lesz. A fekete fiú őt nézte, volt valami a tekintetében, amitől Dávidnak kellemetlen érzése támadt, de nem tudta volna megmondani, miért.

– Bemehetek? – kérdezte Javier. Dávid csak ügyetlenül bólintott és várta, hogy a fiú belépjen és magához ölelje, de Javier nem mozdult.

– Bemehetek? – kérdezte ismét. – Ki kell mondanod.

– Be… - kezdte Dávid, de el is hallgatott, mert nem ismerte fel saját hangját. Durva, reszelős hangot hallott, amire nem tudott úgy gondolni, mint a sajátjára. Nem akart ilyen hangot.

– Bejöhetsz – suttogta és csendesen nézte, ahogy a fekete fiú belép és becsukja maga mögött az ajtót. Aztán csak álltak és nézték egymást.

Dávid maga sem tudta, mit vár, talán egy ölelést, talán többet, Javier pedig leginkább szomorúságot érzett és sajnálta Dávidot azért, amit majd meg kell tudnia. Egy idő után Dávid megmozdult, a fekete fiú izmai megfeszültek, de Dávid nem támadott, csak vánszorogni tudott. Lassan Javierhez lépett és magához ölelte, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. Javier megsimogatta a haját és arcon csókolta. Lehunyt szemmel állt és megpróbálta távol tartani magától a szőke fiú felől érkező érzelemhullámokat, mert attól félt, elérzékenyül és ez ebben a helyzetben hiba lenne. Megértette, hogy Dávid most igen bizonytalan és egy számára idegen világba került, gyenge és nem tudja, mi történt vele, teste még nem engedelmeskedik neki. Pontosan tudta, mit érezhet.

– Minden… olyan… furcsa itt – suttogta Dávid. Javier egy pillanatra még jobban magához szorította, mást nem tudott tenni.

– Ne félj, már itt vagyok. Most még nagyon fáradt lehetsz, de el fog múlni – mondta halkan, közben kissé elfordította a fejét, hogy beláthasson a nappaliba. Az ajtó félig tárva, mindenütt üvegcserepek és vér, rengeteg vér. Andreát nem látta, de mindegy is volt. Tudta, mi történt vele.

– Azt hiszem… elájulok – mondta Dávid és Javier érezte, hogy a fiú térdei megroggyannak. Egyszerűen a vállára emelte és bevitte a szobájába. Lefektette az ágyra és betakargatta, közben azon gondolkodott, mit tegyen. Itt nem maradhatnak, az első rohamot még talán kibírják anélkül, hogy a szomszédok kihívják a rendőrséget, de utána már nem lenne esélyük.

– Hol van anya? – kérdezte Dávid vékony hangon, de mire választ kaphatott volna, feje félrebillent és elájult. Javier elgondolkodott, felébressze-e, de úgy döntött, úgysem fogná fel, mi történt. Talán jobb is, ha majd csak akkor mondja el neki, amikor teljesen magához tér.

Otthagyta a fiút az ágyon és bement a nappaliba. A vércsíkok mutatták az utat. Dávid vérmaszatos arcát látva már volt némi elképzelése arról, mi történhetett, de amikor meglátta Andrea testét a sarokban heverni, félrefordította a fejét. Sok mindent látott már, nem a véres, összetört test látványa zavarta, sokkal inkább a gondolat, hogy egyszer eljön a nap, amikor Dávidnak szembesülnie kell azzal, mit tett. Nagyot sóhajtott és nekilátott, hogy elrendezzen mindent.

Nehéz munkának ígérkezett. Körbejárta a lakást és felmérte, mit kellene csinálnia. A hullán és a vérnyomokon kívül el kell takarítania a romokat is és ehhez most egyáltalán nem volt kedve. Valami zavarta, de ez nem függött össze Dáviddal és Andreával. Nem tudott rájönni, mi az, ami folyton jelen van az elméjében, de nem tudja néven nevezni.

Felkapta a fejét, amikor az ajtó felől kopogást hallott. Elővette a markolatot, a pengék kivágódtak és elindult, hogy megnézze, ki az. A következő pillanatban már tudta, hogy a kardra nem lesz szükség, de nem tette el, jólesett, hogy szorongathatja. Az ajtó előtt állva habozott egy kicsit, majd kinyitotta.

– Szia kölyökdémon, beengedsz?