Javier szokatlanul tanácstalan volt. Eddigi életében bármilyen konfliktust képes volt megoldani, igaz, legtöbbjét úgy, hogy a konfliktust okozó személy a megoldás során meghalt. Igazából nem volt nagy mestere a tárgyalásnak és ezzel ő is tisztában volt. Ez volt az, ami most zavarta. Ezt a problémát nem lehet erővel megoldani. Dávid megszökött és tudta, miért. Gondolhatott volna erre, amikor odaadta azt a nyomorult tyúkot, bár előbb vagy utóbb mindenképpen szembesülnie kellett volna azzal, hogy Dávid emlékezni fog arra, hol és mikor ízlelte meg elsőként a vért. Az első alkalom mindig emlékezetes marad. El kellett volna mondania neki, mi történt, akkor talán elkerülhette volna azt, ami most következik.

Juanita is felbosszantotta, ráadásul rögtön ébredés után. Amikor kinyitotta a szemét, a lány ott ült az matracon és éppen fésülködött. Javier pillantása az ágyra siklott.

– Hol van Dávid? – kérdezte és felpattant. Az ágyhoz rohant. Az ágy üres volt, Dávid sehol, a jelekből ítélve az egyik kötelet szétrágta, a többit kibogozta.

– Megszökött – mondta Juanita. Javier felordított dühében.

– Megkérhetlek, hogy ne üvöltözz? Majd visszajön.

– Nem jön vissza – ordította Javier. A lány vállat vont.

– Akkor nem jön. Megjegyzem, nekem is úgy tűnt, hogy nem akar visszajönni.

– Mi van? – nézett rá Javier. – Te láttad, ahogy lelép?

– Szegény percekig rágcsálta a kötelet. Tudod, hogy igazad van? Még lesz valami a kölyökből. Amúgy meg nyugi, nem lesz semmi baja, ha azt láttam volna, hogy megkattant, szóltam volna.

Javier leküzdötte a vágyat, hogy beletaposson testvére arcába, csak a fésűt kapta ki a kezéből, kettétörte és visszadobta neki, majd némiképp lenyugodva megpróbált üzenetet küldeni Dávidnak, bár nem volt benne biztos, hogy képes lesz értelmezni.

Lehunyta a szemét és maga elé képzelte a fiút. A visszatérő jelekből arra következtetett, hogy Dávid nincs olyan messze tőle, nem is mehetett máshová, csak haza. Megpróbálta megnyugtatni a fiút, bár tudta, hogy kicsit az esélye annak, hogy megértse. De ennél többet nem tehetett, legalábbis egyelőre. Nem örült annak, hogy Dávid visszament. Előbb vagy utóbb ennie kell, azt pedig nem volt módja megtanulni, hogyan tegye ezt anélkül, hogy megöljön másokat vagy felfedje magát az emberek előtt. Mindenképpen utána kell mennie és visszahoznia. De mi lesz akkor, ha nem sikerül megbékíteni?

Vajon Vasquez most mit csinálna? Ha olyan fontos lenne számára Dávid, mint amilyen fontos ő volt, utánamenne és az élete árán is megvédené. Olyan jó lenne megkérdezni őt. Felsóhajtott. Úgy tűnt számára, mintha már hosszú évek óta élne öreg barátja nélkül. Vajon meddig fog ennyire hiányozni?

– Szedd össze a holmidat, megyünk! – vetette oda a lánynak, aki szó nélkül szedelőzködni kezdett. Javier kiment a házból és körülnézett. Azt gondolta, Dávid csak autóstoppal mehetett, ez a leggyorsabb megoldás. Nagyon remélte, hogy azelőtt odaér, mint hogy Dávid valami olyasmit csinálna, amivel veszélybe sodorja magát és erre azért volt némi esély.

Dühös volt magára, amiért nem kezdte el felkészíteni a fiút új életére. Beszélgettek, rohangáltak az udvaron, egymást locsolták a kútból húzott vízzel, akár a vakációzó gyerekek, miközben sokkal hasznosabb dolgokkal is foglalkozhattak volna. De ha újra együtt lesznek, minden megváltozik majd…

♦

Már régen megbánta, hogy elindult. Fájt a feje, de nem csak az aggodalomtól, hanem a még soha nem tapasztalt intenzitású ingerektől, amelyek folyamatosan bombázták tudatát. Elmondhatatlan formában érzékelt dolgokat, maga sem tudta, pontosan mit, de bármerre nézett, mindenhonnan áradtak az ismeretlen energiahullámok.

Ha csak elment mellette valaki, érezte az illető rezdüléseit és ha végre eltávolodott, már jött is a következő. Nem akart tudni ezekről, nem akart belelátni másokba, de képtelen volt elzárkózni az ingerek elől. Még életében nem érzett ennyi mindent egyszerre és még soha nem akart ennyire ma­gára maradni. A hangok talán még ennél is rosszabbak voltak. Mindent hallott, mások suttogását is, a hangok az elviselhetőség határáig felerősítve tomboltak körülötte, szívdobbanások, halk lélegzetvételek, reccsenések, pattogások, ütemes, szinte érzékelhetetlen dübörgés, mintha valaki egy óriási basszusgitáron játszott volna, mindig ugyanazt a húrt használva. Ha ez nem lett volna elég, ráadásul még a szeme is fájt. Hiába hunyta le, úgy érezte, a fények, formák így is eljutnak agyába. Rosszul érezte magát, de képtelen volt olyan helyet találni, ahol megnyugodhatott volna.

Kora hajnalban indult el a tanyáról. Kiszabadította magát és kimászott az ablakon. Javier ott aludt öss­zegömbölyödve a matracon, mellette a lány. Olyan halkan mozdult, amennyire csak tudott, összeszedte a ruháit és elindult. Még nem tudta, merre menjen, de azt igen, hová induljon. Haza akart menni, mindegy, hogyan, de látni akarta anyját.

Valami azt súgta neki, hogy baj van. Igazából meg sem tudta volna mondani, miből gondolja, az egész csak egy furcsa, sürgető érzés volt valahol az agya mélyén. Már akkor is érezte, amikor Javier odahozta neki a tyúkot, de még nem értette meg, mit jelent. Most sem tudta pontosan, de érezte, hogy meg kell tudnia. Még nem ismerte új korlátait, úgy gondolta, egyúttal azt is kipróbálja, mire képes.

Nagyjából másfél óra alatt ért el az útig, még csak meg sem izzadt és úgy érezte, ezt a tempót képes lenne tartani akár reggelig is. Stoppolni akart, de a forgalom nagyon gyér volt, talán négy vagy öt kocsit látott, de ezek közül egy sem akart megállni. Már felkelt a nap, amikor végre megállt egy teherautó. Dávid felkapaszkodott a fülkébe egy nagydarab, vörös hajú férfi mellé, aki kérdezett egy-két dolgot, aztán bekapcsolta a rádiót.

Lehunyta a szemét, de nem tudott aludni. Ekkor kezdtek a dolgok idegesítővé válni, egyre hangosabbnak hallotta a motor hangját, a rádiót, megérezte a sofőr szagát, hallotta a szívdobogását, ráadásul valami olyasmit is érzett, amit nem tudott megnevezni. Nem volt éhes, legalábbis nem olyan módon, ahogy eddig megszokta és szomjas sem volt, legalábbis ha valaki elé tett volna egy pohár vizet, félretolta volna. Valami hiányzott neki, de nem tudta volna megmondani, hogy micsoda, de az érzés egyre csak erősödött benne. Teltek a percek, órák és egyre jobban szenvedett.

Egy benzinkútnál megálltak tankolni, Kiszállt, azt remélve, hogy a friss levegő jót tesz neki, de csak kábultan bóklászott a betonon és egyre jobban zavarta, hogy nem képes uralkodni ezen a furcsa valamin, ami egyre csak erősödik és ki tudja, talán még bajba is keveri. A vécé épülete mögött, az árnyékban megállt és nagyokat lélegzett, a csapnál megmosta az arcát, de ez semmiféle enyhülést nem hozott.

Körülnézett, mit tehetne még, amikor észrevette a galambot, amelyik valamit csipegetett a földön. Dávid agyában megrezzent valami és a következő pillanatban rávetette magát a madárra. A földön fekve döbbent rá, mit is csinál voltaképpen és hogy legalább négy métert ugrott helyből. Kezei között ott csapkodott a galamb, érezte, ahogy karmai belevágnak a bőrébe. Körbepillantott, de senkit sem látott, gyorsan visszament az épület takarásába és egyetlen gyors és otromba mozdulattal tépte le a madár fejét, hogy a fal felé fordulva szürcsölhesse a vérét.

Amikor végzett vagy legalábbis azt gondolta, a galambból már nem szerezhet több vért, eldobta a madarat és végignézett magán. A pólója szerencsére tiszta maradt, de a kezei és valószínűleg az arca tiszta vér volt. Gyorsan besurrant a vécébe és az egyik mosdókagylónál megtisztogatta magát, közben érezte, hogy a belsejében az a furcsa, feszítő érzés mintha csökkent volna, de nem szűnt meg. A csendes, hűvös és félhomályos hely mindenesetre csökkentette a feszültségét.

Néhány perc múlva visszament a teherautóhoz, a sofőr éppen akkor mászott vissza a helyére. Továbbmentek. Mintha éberebbé vált volna, már jobban tudta rendszerezni a környezetét, de a képek és hangok továbbra is zavaróak voltak. Amikor beértek a városba, ismét kezdte magát rosszul érezni. Arra gondolt, ha két-három óránként vért kell innia, hogy egy kicsit jobban érezze magát, az sokkal rosszabbul hangzik, mint amit Javier mondott, ez olyasmi lehet, mint kábítószerfüggőnek lenni. Aggodalmasan pillantott a sofőrre, nagyon remélte, hogy nem fogja majd megtámadni, ha eluralkodik rajta az éhség.

Nemsokára már nem ez volt a legnagyobb gondja. A városban nagy volt a forgalom, dugóba is kerültek, körülöttük a rengeteg ember pedig egyre csak nehezítette a helyzetet, külön és összességében is érezte őket, mintha valami nagy, puha, lüktető masszában ült volna. Az egyik oldalról türelmetlenséget, izgalmat, a másikról gyűlöletet, máshonnan vágyakat, csalódást és még ezernyi, számára beazonosíthatatlan érzelmet volt kénytelen elviselni, amelyeknek egyetlen közös tulajdonságuk volt: nem akart tudni róluk.

A dübörgő basszusok, csörgések, pendülések és egyéb hangok is kínozták, hiába fogta be a fülét, nem lett jobb, ha tompán is, de még mindig hallott mindent. Alig várta már, hogy olyan környékre érjenek, ahonnan már haza tud gyalogolni, az első alkalmas helyen úgy ugrott ki a kocsiból, mintha az élete múlna rajta. Rohanni kezdett, de csakhamar felfedezte, hogy vissza kell fognia magát. Akkor döbbent csak rá, hogy a többiekhez képest hihetetlen sebességgel képes futni és ez a zsúfolt utcán igen feltűnő volt.

Gyorsan felszállt egy buszra, azt gondolta, így könnyebb lesz, de tévedett. Alig fél perc után már külön-külön érezte minden ember szagát, kipárolgásukat, a vérük illatát és ez rosszabb volt, mint amire számított. Mellette ott állt egy fiatal fiú, talán egy-két évvel fiatalabb nála, Dávid mélyet lélegzett, ismét elfogta az az érzés, ami akkor uralkodott el rajta, amikor letépte a galamb fejét. Szinte fel sem fogta, mi tesz, odafurakodott a fiú mögé, egészen szorosan a háta mögé állt és amikor megérezte a teste melegét, könnyed remegés futott át rajta.

Hozzásimult a fiúhoz, aki zavartan próbált meg arrébb lépni, de nem tudott. Dávid érezte a fiú vérének illatát, ujjhegyei bizseregni kezdtek, tompa nyomást érzett bennük és amikor odapillantott, azt látta, hogy karmai kezdenek kimeredni. Gyorsan arrébb húzódott és amennyire csak lehetett, takarta a kezeit, megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor végre leszállhatott.

Futott a házig, belökte a kaput és megállt a lift előtt. Az ismerős környezet hatására kezdett megnyugodni, de még mindig túl erősnek és harsánynak érezte mindazt, ami körülvette, a fények túlságosan erősek és vibrálóak, a hangok túl élesek és hangosak voltak, a szagok gyomorforgatóak. Hangos kattanással állt meg a lift, felrántotta az ajtót és belépett, megnyomta a gombot és a lift emelkedni kezdett. Hallgatta a kábelek halk pattanását, valami fémes súrlódást, az emeletenkénti kattanásokat és lehunyta a szemét, hogy ne zavarja a lámpa vibrálása.

Kihalászta zsebéből a lakáskulcsot és ahogy a lift megállt, kitaszította az ajtót és kilépett a folyosóra. Az ajtóhoz lépett és beillesztette a zárba a kulcsot. Odabent csend volt. Kinyitotta az ajtót és belépett, háta mögött kattant a zár. Egyedül volt.

Körülnézett és már sejtette, nem ok nélkül érezte, hogy baj van. Az előszoba padlóján egészen a fal mellett, néhány apró üvegcserepet látott. A nappali ajtajából hiányzott az üveg.

A bútorok a helyükön voltak, kivéve az asztalt, amely az egyik falhoz volt csúsztatva és az egyik fotelt a sarokban. A komód előtt a parkettán barnás pöttyöket látott és a szoba azon részén valami furcsa, meghatározhatatlan szag terjengett, alig érezhetően, mégis érzékelhetően és félreérthetetlenül. Ismerte ezt a szagot, alig néhány perce is érezte a buszon, a fiú közelében. Gyorsan körberohant a lakásban. A nappaliban más furcsaságot nem talált, a kisszobában még ennyit sem, minden úgy volt, ahogy anyja hagyni szokta. Az ágy bevetve, minden tiszta, bár a bútorokon port látott és ezt furcsállta, bár nem tudta eldönteni, hogy a por mások számára is érzékelhető lenne-e vagy csak felfokozott érzékei miatt látja. A konyhában is minden rendben volt, bár egy-két barnás pöttyöt ott is látott.

Hirtelen eszébe jutott valami, egy kép, ahogy ott fekszik a földön. Letérdelt és a konyhaszekrény alá nézett. A sarokban, a falnál ott árválkodott egy fej vöröshagyma, pontosan úgy, ahogy emlékezett rá.

Ahogy felállt, észrevett még valamit a kövön. Mintha valami felsértette vagy megkarcolta volna, három hosszú mélyedést látott, amelyekben szintén por ült meg. Dávid leguggolt és csak úgy próbaképpen odaillesztette ujjai a mélyedésekhez. Akár karmok is okozhatták, mondjuk az ő karmai. Ez egyre rosszabb.

Bement a fürdőszobába, hogy megmosakodjon. A tükörben sokáig nézte magát és nem tudta eldönteni, vajon önmagát látja-e vagy valaki mást. Hasonlított a régi Dávidra, a szemei ugyanolyanok voltak, de most mintha csak fáradtságot látott volna bennük.

Úgy érezte, megöregedett. Végigsimította az arcát, a bőre ugyanolyan sima és puha volt, mint ahogy emlékezett rá. Sehol egy pattanás és ha minden igaz, ez már így is marad. Örökre. Megnyitotta a csapot, aládugta a fejét és csak hagyta, hogy a hideg víz végigfolyjon a fején és a nyakán. Jólesett, egyszerűen jólesett, végre valami olyasmit érzett, ami nem volt kellemetlen vagy fájdalmas. Néhány percig így maradt, aztán elzárta a vizet, lerántotta az ajtón lévő tartóról anyja törölközőjét és megtörölközött.

Arca elé emelte a szövetet, érezte rajta anyja illatát és ettől megint rosszul érezte magát. Egyre több részletre emlékszik és egyre kevesebb lehetősége van a menekülésre.

A törölközőt visszaakasztotta a helyére, bement a szobájába és levetette magát az ágyára. Itt volt Javier, ez biztos. Anyja is itt volt, itt vannak a nyomai, itt van a táskája az előszobában és ha belekotorna, megtalálná az igazolványát és a pénztárcáját, ezek nélkül anyja sehová nem indult el. A lakás állapotát nézve hetek óta nem járt itt senki, a bútorokon port látott, a hűtőben savanyú tej szagát érezte és valami régi ételét egy edényben.

Most már biztos volt benne, hogy tudja, mi történt. Emlékezett arra, amikor magához tért a konyhában és megérezte azt a furcsa ízt a szájában. Nem tudta, mi az, de azt igen, hogy ez valami olyasmi, amit még sosem érzett, mintha minden jó dolog ebben az egyetlen ízben egyesült volna.

Akkor értette meg, mi volt az, amikor Javier a tanya udvarán a kezébe adta a tyúkot és ő megízlelte a vérét.

Könnyein át homályosan látta magát a tükörben. Csak egy szőke fiú volt, egy teljesen átlagos fiú. Olyan volt, mint egy ember. De már tudta, hogy a tükör hazudik.

Javier azt mondta, ha átváltozik, már nem ehhez a világhoz fog tartozni és most értette meg, mire gondolt. Ebben… abban a világban ő soha nem ölte volna meg az anyját, soha nem emelt volna kezet rá. Abban a világban ez elképzelhetetlen lett volna.

Első gondolata az volt, hogy mindezért Javier a felelős. Ha ő nincs, anyja még mindig élne, ő pedig… nem, ezt nem akarhatja. Nem gondolhat arra, hogy jobb volt odaát. Hiszen éppen azért történt minden, mert menekülni akart, szabadulni mindattól, ami körülvette.

Igaz, nem anyja élete árán.

Csendesen körbejárta a lakást, mintha csak el akart volna búcsúzni minden apró tárgytól, ami annak idején élete része volt. Most csak tárgyak voltak, emlékek, amelyekre talán nem is lesz szüksége. Javiernek igaza volt, új életének ára van, el kell szakadnia régi világától, hogy az újban élhessen. Már semmi nincs itt, amiért maradnia kellene. Ő már tényleg nem ember többé.