Csengetésre ébredt. Egész éjszaka forgolódott, csak hajnal felé tudott elaludni, de akkor is nyugtalan álmai voltak, rendőrök kergették, rácsok mögé zárták, apja állt vele szemben és ütötte. Nem volt kétsége afelől, kik csengethetnek, remélte, hogy lesz még annyi ideje, hogy a hátsó ajtón keresztül meglógjon előlük. Amilyen gyorsan csak tudta, felrángatta a ruháit, kióvakodott a folyosóra és lábujjhegyen a lépcsőhöz osont. Lenézett, nagyapja állt köntösben a bejárati ajtó előtt, kezében a kulcsokkal. Julien beljebb húzódott és várta, mi fog történni. Ha a rendőrök azok, még lesz ideje elrohanni és hogy merre tovább, azon még ráér gondolkodni. Hallotta a kulcszörgést és ahogy kilesett a korlát felett, látta, hogy nagyapja kinyitja az ajtót. Nem láthatta, ki áll odakint, mert az ajtó takarta a kilátást, de már biztos volt benne, hogy a rendőrök azok. A következő pillanatban úgy érezte, csak káprázik a szeme. Nagyapja félreállt az útból és a belépő nem volt más, mint Armand. Julien rosszat sejtett. Kicsit lejjebb hajolt, hogy láthassa a falon lévő órát. Fél ötöt mutatott. Armand képes volt éjszaka átutazni az egész országot?

– Szervusz, fiam – mondta az öreg.

– Szervusz, apa!

Csendesen álltak egymással szemben, Julien azt várta, hogy megölelik egymást vagy legalább kezet fognak, de csak álltak. Armand zsebre dugott kézzel, a földet nézegetve maga előtt. Kis idő után megszólalt:

– Julien itt van, ugye?

– Igen, itt van. Tegnap érkezett és azt mondta, hogy megütötted és elzavartad otthonról.

– Beszélhetnék vele?

– Miből gondolod, hogy látni akar? Ha jól tudom, olyan dolgokat vágtál a fejéhez, amiket remélhetőleg te sem gondoltál komolyan.

– Beszélni szeretnék vele.

– Gyere beljebb, fiam. Menj a konyhába. Felmegyek Julienhez és megpróbálom lehívni.

– Apa, Julien az én fiam, velem kell jönnie.

– Fiam, úgy látom, még fel sem fogtad, mit csináltál. A fiad szeretett téged, elviselte azt, hogy nem vagy jó apja. Nem, ne szólj közbe, te is tudod, miről beszélek. Nagyon megrázta, amikor azt hitte, meghaltál. Örült, amikor ismét együtt lehettetek, erre te megaláztad, megütötted és miért? Nem azért, amit megláttál, hanem azért, ami köztünk történt. A fiadat büntetted olyasmiért, amiről egyáltalán nem tehet.

– Apa, ne kezdjük el újra, nem ezért jöttem. Csak haza akarom vinni a fiamat és el akarom felejteni ezt az egészet.

– Elfelejteni? Mit akarsz elfelejteni? Engem? A múltadat?

Armand hallgatott. Az öreg a konyha felé intett.

– Szerintem menjünk beljebb. Kérsz egy kávét?

– Nem. Kösz, nem.

Lassan elindultak a konyha irányába, Julien lejjebb óvakodott a lépcsőn, gondosan ügyelve arra, nehogy meglássák. Meglepte, hogy apja itt van, de a viselkedésén nem csodálkozott. Mintha tegnap délután nem is történt volna semmi, képes volt csak úgy idejönni és közölni, hogy elviszi. Meg kellene mondania nagyapjának, hogy ő innen nem megy sehová. Soha nem történhet meg vele még egyszer az, hogy megütik, megalázzák csak azért, mert különbözik másoktól. Még a saját apja sem ütheti meg, ebben biztos volt. Lement a lépcsőn és a folyosón a fal mellett odaosont a konyha ajtajához.

– Csak azért jöttél ide, hogy elvidd a fiad? - hallotta bentről nagyapja hangját.

– Nézd, én nem akarom, hogy ez még egyszer megismétlődjön. Nem akarom újrakezdeni.

– Igazad van, nem történhet meg újra.

– Nem lehetne, hogy most csak elviszem Julient és a többit majd egyszer, levélben vagy akárhogy?

– Mindketten tudjuk, hogy ha most elviszed a fiút, soha nem látom többet. Azt szeretném, ha beszélgetnénk. Ennyit igazán megtehetsz értem. Lehet, hogy már nem élek sokáig.

– De én most nem vagyok erre képes.

– Nem volt elég időd gondolkodni? Húsz évet adtam rá. Végiggondoltad valaha is vagy csak a gyűlölet és a félelem vezetett?

– Ezt ne, apa. Nem akarom hallani, hogy én vagyok a rossz.

– Nem mondtam ilyesmit. Csak arra kértelek, hogy beszélgessünk arról, ami akkor és azóta történt. Azt hiszem, nem lesz még egy ilyen alkalom. Tudod, amikor az én apám meghalt, nagyon sajnáltam, hogy nem beszélhettem vele még utoljára. Szívesen elmondtam volna neki néhány dolgot és megkérdezhettem volna azt, amit tudni akartam. De akkor már késő volt. Te is megvárod, amíg már nem lesz rá mód, hogy megbeszéljük?

– Most nem akarom, ez túl nehéz…

– Tudom, fiam. Ha nem lenne Julien, nem is eröltetném, a sírban már nem számítana. De miatta meg kell tennünk. A fiú úgy nőtt fel, hogy nem volt anyja, apja is alig és még a nagyapját sem ismerte. Jövünk neki egy gyerekkorral, nem gondolod?

– Mit tehetünk?

– Először is mondd el, miért bántál így Juliennel tegnap? Azt mesélte, berontottál, megpofoztad őt és azt a másik fiút, megaláztad és azt mondtad neki, hogy keressen mást, aki felneveli.

– Nem tudom, én… nem akartam megütni. Esküszöm, nem akartam. Csak… már sok volt, nem akartam szembesülni vele, nem akartam megint ezzel találkozni.

Armand hangja fátyolos volt, sűrűn köszörülte a torkát, Julien még soha nem hallotta ilyennek. Egészen úgy hangzott, mintha valóban megbánta volna, amit tett. Julien úgy gondolta, ez nem is lehetett volna másképp, meg kellett bánnia, mert nagyon igazságtalan volt és nagyon durva. De ha meg is bánta, mi lesz ezek után? Nem volt kedve hazamenni, újra megpróbálni és egyáltalán, nem akart apja szeme elé kerülni, mert tudta, hogy legnagyobb titka már kiderült és nem lenne képes úgy tenni, mintha nem történt volna meg. Eszébe jutott az a beszélgetés Remyvel, ahol a fiú azt kérdezte tőle, voltaképpen mit is szégyell ezen az egészen. Nem tudta. Most sem tudja. Talán csak apja hidegsége miatt érzi kellemetlennek, hogy elé álljon.

– Miért haragszol a fiúra?

– Nem akarom, hogy ilyen legyen.

– Miért?

– Mert… mert nem tudok mit kezdeni a dologgal. Jól van, kimondtam. Nem tudok mit kezdeni vele, én ezt az egészet nem értem, nem akarom, hogy a fiam egy másik fiút szeressen.

– Nem tehetsz ellene semmit, Armand. Ha ő erre vágyik, nem változtathatod meg és szerintem ezt te is tudod. Te nem rá haragszol, hanem rám és ő rám emlékeztet.

Csend lett. Julien várt, de nem történt semmi. Kinyílt egy szekrény ajtaja, üvegpohár csendült, kanál zörrent a tányéron. Percek teltek el így, Julien lecsúszott a földre az ajtó mellett, maga alá húzta a lábát, nehogy meglássák.

– Tudod, a kórházban sokat gondolkodtam. Beszélgettem egy pszichológussal is, a gyámügytől küldték ki Julien miatt. Néhány olyan dolgot mondott, amit nem akartam elfogadni. Aztán amikor megláttam azt a cetlit, amit Julien írt, rájöttem, hogy igaza lehet. Azt írta, most elmegy oda, ahol szívesen látják és ott fog élni, ahol elfogadják. És én… arra gondoltam, hogy ez a hely miért nem az én házam? Miért menekül el tőlem a fiam? Kénytelen voltam elfogadni, hogy én vagyok az, aki mindent elrontott.

Julien visszafojtott lélegzettel hallgatta a beszélgetést. Még soha nem hallotta Armandot így beszélni, mintha valami csoda történt volna vele.

– Ott álltam a szoba közepén és ahogy körülnéztem, rájöttem, hogy mindenben igaza volt. Ott álltam egy lakásban, amit nem én vettem és mindaz, ami ott van, a bútorok, a könyvek, a legtöbbje nem az én pénzemből van, nem én dolgoztam meg érte. Voltaképpen egész életemben nem csináltam semmit, csak sodródtam. Az utóbbi hét évben tizenhat munkahelyem volt és Julien még azt sem tudta, hol dolgozok. Szegény végighívott mindenkit, akinek megvolt a száma a noteszomban, biztos jól elhajtották a fenébe vagy azt sem tudták, hogy kicsoda. Azért mentem el tőled, mert jobb akartam lenni, de nem lettem jobb. Nem lettem semmilyen.

– Jól van, fiam. Talán jobb lenne, ha holnap reggel folytatnánk, mindkettőnknek könnyebb lesz.

– Nem… most már végig akarom mondani. Majdnem meghaltam és rájöttem, hogy van egy fiam, aki utál engem és te is biztos utálsz… ez így nem jó.

– Soha nem gondoltam ilyesmit, mindig is szerettelek.

– Látod, ez is… hogy legyek jobb nálad, amikor megint legyőztél? Julien a fejemhez vágta, hogy milyen aljas vagyok… elutasítottalak, de a te pénzedből éltem egész életemben és ő úgy tudta, hogy nem is létezel.

– Jól van. Ez nekem nagyjából elég is, a többit majd később. Most arról beszéljünk, mi legyen Juliennel. Nem akar visszamenni hozzád, azt mondta, bárhol szívesebben lenne, mint veled és jelen helyzetben úgy gondolom, igaza van. Ha akarod, segítek rendbe hozni a dolgokat, már amennyire képes lehetek rá, de ahhoz előbb végre le kell rendeznünk a mi ügyünket.

Egy ideig megint csend volt, Julien még mindig ott ült a folyosón és a körmét rágcsálta.

– Tegnap megtaláltam Julien szobájában a regényedet – szólalt meg Armand.

– Az én regényemet? De hiszen én nem… ebben Remy keze van. Mindegy, szóval megtaláltad.

– Meg. Mind a négyet. Amikor megmutattad nekem, még csak kettő volt készen. Most már így kerek a történet. Nem állítom, hogy teljesen megértettem, hogy megértettelek, de azt hiszem, egy kicsit talán sikerült átéreznem, mit gondolhat Julien.

– Akkor már nem volt felesleges megírnom.

– Nem… apa, én… szóval csak azt akartam mondani, hogy… nem is tudom, hogyan kezdjek bele.

– Ahogyan akarod, fiam. Ahogy könnyebb.

– Hát ez az… amikor elolvastam, még itthon, csak azt láttam, hogy az apám, az én apám, akinek családja volt, felesége meg gyereke és úgy élt, ahogy mindenki más… hazudott nekünk. Mit gondolhattam volna arról, hogy van egy családod, de közben arra vágysz, hogy együtt legyél egy fiúval? Mi ez, ha nem hazugság? Miért vágynál ilyesmire, ha nem vagy…?

– Már akkor is elmondtam, mi történt. Ami abban a regényben történt, az a múlt, már akkor is az volt, amikor leírtam.

– De mégis mit gondoltam volna? Te magad vallod be, hogy a fiúkat kedveled, leírod, hogy mennyire szerelmes voltál beléjük, mit gondoljak, amikor ezt olvasom?

– Mit számított ez? Mit láttál vagy éreztél ebből? Tettem valami rosszat veled vagy anyáddal? Láttátok-e bármiféle hátrányát?

– A tudat, apa! A tudat, hogy te nem az vagy, akinek mutatod magad. A tudat, hogy az apám az olyan korú gyerekeket szereti, amilyen én is voltam.

– Ettől féltél? Hogy veled is csinálok valamit?

– Nem… nem tudom. Csak féltem, hogy…

– Ez igent jelent.

– Jó, rendben. Igen, ettől féltem. Attól, hogy valamit csinálsz velem vagy a barátaimmal, amit mi nem akarunk.

– Mikor tettem olyasmit, amit te nem akartál? Mikor kényszerítettelek bármire is?

Armand nem válaszolt. Julien mozdulatlanul ült a folyosón és próbálta megemészteni, amit hallott. Armand tehát igazat mondott? Nagyapja nem tagadta a dolgot, de valahogy… mégsem tűnt ennyire egyszerűnek a dolog.

– Úgy látom, egy dolgot nem értettél meg és azóta sem érted. Amit a regényemben olvastál, az megtörtént, nem tagadom, eszem ágában sincs tagadni. Mind igaz, szerelmes voltam azokba a fiúkba, nagyon szerettem őket és ma is szerelmes tudnék lenni beléjük. De amióta feleségül vettem anyádat, nem történt semmi ilyesmi. Azóta egyetlen fiúval sem voltam, bár az elmúlt húsz évben egyre kevésbé éreztem a vágyat, hogy őszinte legyek. Igazad van, hazudtam neked, nem beszéltem az életemnek erről a részéről, de miért is tettem volna? Tudtam, hogy sem te, sem anyád nem értette volna meg és igazam volt. Az életemnek az a része lezárult, pontosabban lezártam.

– De a vágyaid megmaradtak.

– A vágyak mindig megmaradnak.

– Erről beszélek, apa! A vágyakról. Ezért nem akartam idejönni, főleg amióta megtudtam, hogy van egy fiad is. Hogy a fenébe gondoltad, hogy ezt elfogadom?

– Mit? Itthagytál engem, fiam. Nem akartam egyedül maradni, hát örökbe fogadtam egy fiút. Egy dolog lenne, amit a szememre vethetnél, hogy minden követ megmozgattam azért, hogy Remy hozzám kerülhessen és eközben tettem tisztességtelen dolgokat is. Sok pénzembe került a dolog, de kérdezd meg Remyt, látja-e ennek bármiféle hátrányát? Kérdezd meg, szeret-e engem? Én boldog vagyok és ő is az. Te is az lehetnél, ha nem rohansz el.

– Ne haragudj, de ezt továbbra sem tudom elfogadni, ez… ez nem normális dolog, gyerekek iránt vonzódni beteges.

– Nem akarlak meggyőzni, fiam. De nem tudsz példát mondani arra, mikor tettem olyat, amivel megsértettem volna a törvényt vagy kárt okoztam volna valakinek. Ez az egész soha nem is derült volna ki, ha nem kutakodtál volna a holmijaim között.

– Szóval most én lettem a hibás?

– Nem ezt mondtam. De az tény, hogy ha nem tudod meg, az életünk egészen másképp folytatódik. A saját fejedre hoztál bajt a kíváncsiságoddal. Ha nem tudsz az életelmnek erről a részéről, elmentél volna? Ugye nem? Itt maradtál volna, befejezted volna a főiskolát, lett volna egy igazi állásod… soroljam? Nem azt mondom, hogy a te hibád, de tény, hogy ha nem tudtál volna erről, sok évnyi szenvedéstől mentetted volna meg magad.

– De ez akkor sincs rendjén!

– Miért fájt volna az, amiről nem tudsz?

– Tehát ez a megoldás? Hogy elhallgatod?

– Jó. Képzeld el, hogy soha nem tudod meg. Hogy soha nem olvasod el azt a regényt. Megváltozik-e a véleményed rólam? Nem. Vitatkoztunk volna-e éveken át? Nem. Elmentél volna? Nem. Minden olyan maradt volna, mint volt. Ahogy addig sem történt veled vagy másokkal semmi rossz, úgy azután sem történt volna. Nem lett volna értelme elmondanom.

Megint csend támadt. Julien megpróbálta Armand szemével nézni a dolgokat, de valahogy nem volt rá képes. Talán tényleg jobb lett volna, ha soha semmiről nem tud. Most lenne egy nagyapja, talán ismerte volna a nagyanyját és lenne egy apja, aki talán teljesen más lenne, mint a mostani. Talán lenne egy anyja is. Lehunyta a szemét. Nem tudta, ha azt kívánhatná, bárcsak ez az egész meg sem történt volna, tényleg azt kívánná? Minden más lenne körülötte, ő is más lenne. Talán akkor a lányokat kedvelné, talán Kerim sem lenne a barátja, talán Martinnal sem beszélgetne egy szót sem, Remyvel pedig soha nem találkozott volna. Lehet, hogy Serge nem okozott volna bajt. Sőt, talán ő lett volna Serge, ki tudja? Érdemes ezen gondolkodni?

– Ezt át kell gondolnom, apa. Ha belegondolok, hogy egészen másképp is történhetett volna! Nem tudom eldönteni, hogy én vagyok-e az igazi Armand vagy az, aki lehettem volna.

– Ezen én is sokat gondolkodtam. Mi lett volna, ha bizonyos dolgok nem történnek meg velem? Az lett volna az igazi életem és most élek tévesen egy félresikerült döntés miatt vagy fordítva, az lett volna egy rossz döntés? Az vagyok-e, akinek lennem kell?

Armand felsóhajtott.

– Apa, sajnálom ezt az utolsó húsz évet.

– Én is, fiam. De talán még nem késő.

– Sajnálom, hogy… tudod, amikor elfogadtam az első csekket, amit küldtél, úgy éreztem, ez nekem jár. Fájdalomdíj, amiért ilyen vagy és megérdemlem. Azt gondoltam, te is azért küldöd, mert lelkiismeret-furdalásod van azért, amit velem tettél. Aztán csak teltek az évek és már mindegy volt, mit gondolok. Már nem mondhattam semmit. A leveleidet is megtartottam, valahogy nem akartam kidobni őket, bár a legtöbbet fel sem bontottam. Közben elszúrtam az életem, de ezért is téged hibáztattalak, mert ez volt a legkönnyebb.

– Jól van fiam… értem, mit akarsz mondani és nem kell kimondanod, ha nem akarod.

– De, ki kell mondanom, apa. Kell, mert… csak így kezdhetjük el újra.

– Ahogy gondolod, fiam.

– Szeretnék bocsánatot kérni tőled, apa. Tőled és Julientől is. Vannak dolgok, amiket még most sem értek és talán nem is akarok megérteni, de itt van Julien, miatta teszem meg.

– Én megbocsátok, fiam.

– Köszönöm…

Julien egy kezet érzett a vállán. Megfordult, Remy állt mögötte kissé kócosan, fejével a konyha felé intett.

– Mi van itt? – kérdezte.

– Itt van az apám – súgta vissza Julien.

– Mit a francot akar itt?!

– Azt hiszem, most békültek ki.

Remy felvonta a szemöldökét. Kinyitotta a száját, de mire megszólalhatott volna, az öreg kiszólt a konyhából:

– Gyertek be, fiúk!

Összenéztek. Remy elvigyorodott és finoman előrelökte Julient. Egy pillanattal később mindketten ott álltak az ajtóban. Remy Armandot nézte, akit még soha nem látott és aki egyáltalán nem úgy festett, mint ahogy elképzelte. Julien csak egy pillantást vetett apjára, rögtön látta, hogy ő nem az az Armand, aki tegnapelőtt ordítozott vele és megpofozta. Csak egy szomorú és fáradt embert látott. Julien lassan tett előre egy lépést, majd még egyet és még egyet. Armand felállt és kitárta a karjait, Julien pedig odasietett hozzá és megölelte. Érezte, ahogy Armand karjai átfonják a testét és érezte, ahogy apja végigsimítja a haját.

– Bocsáss meg nekem, Julien – mondta halkan.

– Szégyellem magam, amiért megütöttelek és olyanokat mondtam neked. Nem akarom, hogy elmenj, azt akarom, hogy együtt éljünk, az apád akarok lenni. Tudom, hogy ezt már mondtam és azt is tudom, hogy most utálsz engem, de kérlek, adj még egy utolsó lehetőséget.

– Kibékültetek, igaz? – kérdezte Julien.

– Azt hiszem, valami elkezdődött – mondta Armand.

– Akkor megérte.

– Micsoda, kisfiam?

– Ez az egész. Ezt akartam. Azt akartam, hogy legyen egy apám és egy nagyapám.

– Nagyapád mindig is volt – mondta Armand. – Mostantól pedig… nagyon remélem, hogy apád is lesz. Éppen itt van az ideje.

Julien kibontakozott az ölelésből és nagyapjához lépett. Az öreg rámosolygott és Julien őt is megölelte. Hirtelen olyan könnyűnek érezte magát, mintha minden tehertől megszabadult volna. Érdemes volt küzdenie, érdemes volt végigmennie mindazokon, amik az utolsó hónapokban történtek vele. Újra együtt a Morin család.

– Te vagy Remy, ugye? – hallotta apja hangját. Oldalra nézett. Armand Remy felé nyújtotta a kezét, a fiú kis gondolkodás után kezet fogott vele.

– Én vagyok… a testvéred, Armand. Akiről olyan sok rosszat hallhattál már.

– Tudom – mondta Remy.

– Ilyen volt David, igaz? – kérdezte Armand apja felé fordulva.

– Ó igen, nagyon hasonlítanak egymásra. De Remy nem David, soha nem is volt az és ez így van jól. Az életnek mennie kell tovább.

Julien kérdőn nézett nagyapjára.

– Ti most miről beszéltek?

– Egy nagyon régi történetről. Apa, elmondod neki? Úgy, ahogy nekem mondtad el.

– Most? – csodálkozott az öreg. Julien és Remy egyszerre bólintottak.

– Te már ismered a történetet – mondta az öreg a szőke fiúra nézve.

– De Julien még nem. Mondd el most, úgyis erre várt már hetek óta.

– Na jó, elmondom. Üljünk le a nappaliban, ott kényelmesebb.

Átmentek a nappaliba, leültek a nagy fotelekbe, Julien és Remy egymás mellé kerültek, bevackolták magukat a fotelbe, testük egymáshoz simult. Armand apja mellé ült. Az öreg elhelyezkedett és hosszan nézett maga elé.