Juanitának a szeme sem rebbent, amikor a pohár a feje mellett csapódott a falnak, cserepekkel borítva el a párnáját és a haját. Könnyedén arrébb csusszant a kanapén és lesepert egy üvegszilánkot a karjáról.

– Ha ember lennél, már régen elmegyógyintézetben ülnél – mondta halkan és testvérére nézett, aki úgy állt ott és nézte a pohár maradványait, mintha nem is ő csapta volna a falhoz.

– Én nem vagyok ember – mondta Javier. Juanita bólintott.

– Ők is ezzel érvelnének.

– Mert mindig felhúzol ezzel a hülyeséggel és nem érted meg, hogy nem akarok harcolni. Csak azt akarom, hogy hagyjanak békén. Nem tudtam, mi vár rám, mint ahogy te sem. Soha nem akartam isten harcosa lenni.

– Az a bajod, hogy hitetlen vagy.

– Bizonyítsd be, hogy létezik és hiszek benne. Soha nem láttad, nem találkoztál vele, senki sem látta, csak beszélnek róla, ugyanúgy, mint a többi istenről, akikben az emberek hisznek.

– A létezésed nem elég bizonyíték?

– Az nem bizonyíték. Találkoztam azzal a fiúval. Ő is Quassian nagyszerűségének bizonyítéka? Nem képes regenerálódni, talán még magányosabb, mint mi vagyunk. Azt mondta, ez csak véletlen, ő így sikerült, mi meg máshogy. Miért tenne ilyet az istened, miért alkotna meg egy olyan vámpírt, aki gyenge és biztos bukás vár rá? Miért, ha egyszer képes lenne erősnek és győztesnek teremteni?

– Talán ha látná, hogy nem adja fel, hogy harcol és a hiányosságai ellenére is követi őt…

– Talán? Nem gondolod, hogy ez kevés? Fogadjam el a szabályokat és talán majd megkapom érte a jutalmamat. Talán… cserébe pedig szenvedjek évszázadokon keresztül?

– Te nem szenvedsz, Javier. Te hisztis vagy. Nem fogadod el a tényeket. Vámpír lettél, egy ősrégi dicső faj tagja, Vasquez új életet adott neked, mert úgy gondolta, hogy megérdemled… meg mert beléd esett, ami ugyan nagyon szép dolog és tényleg jól nézel ki, ha nem lennél a testvérem, még hagynám is, hogy megdugj… jól van, ne nézz már így. Szóval lehetőséget kaptál, hogy több legyél, mint bármelyik ember, de ez nincs ingyen. Ha jól hallottam, te is ilyeneket mondtál Dávidnak. Most akkor hiszel benne vagy sem?

– Hiszek benne, hogy több vagyok, miért ne hinnék? Erre van bizonyíték. De miért kell ezt egy láthatatlan és érzékelhetetlen istennek megköszönnöm? Honnan tudjam, hogy tényleg létezik és van köze hozzá? Mi van, ha mi csak úgy… lettünk, ugyanolyan mutációk vagyunk, mint az emberek között a kékszeműek vagy azok, akik lábak nélkül születtek?

– Ez is egyfajta hit, csak te mutációnak nevezed, én pedig Quassiannak. Nem az a lényeg, hogy egy mikroszkopikus létforma erejét ismered el vagy egy fekete köpenyes harcosét. A lényeg az, hogy ismerd el, hogy van valami, ami nálad is hatalmasabb és fogadd el, hogy ennek a valaminek talán tervei vannak veled. Lehet, hogy nem Quassian változtatott át, hanem a kis élőlényeid, de okkal történt.

– De miért? Mit akarnak ezek tőlem?

– Nem tudom, de hiszek abban, hogy nem ok nélkül váltunk ilyenné. Többek vagyunk és meg kell találnunk, hogy miért. Azt gondolom, ennek az Angyalokhoz van köze. Egyre többen vannak és már nem a régi szabályok szerint harcolnak, végképp meg akarnak semmisíteni bennünket. Talán ezért létezünk, hogy ezt megakadályozzuk. Lehet, hogy Vasquez is ezt akarta megtanítani, csak nem tudta megfogalmazni. Az ő számára Quassian talán valóság volt.

– Tehát csak azért jöttünk létre, hogy eszközök legyünk? Legyen, aki magasabb szinten folytatja a háborút?

– Lehet. De nem mindegy? Valami célod amúgy is kellene, hogy legyen. Miért ne lehetne ez a háború az Angyalokkal?

– Nem tudom – vont vállat Javier.

– Mi a baj? Érzem, hogy valamitől félsz.

– Nem tudom. Régebben ott volt mellettem Vasquez, valahogy az ő jelenléte megóvott mindentől. Nem kellett ilyesmin gondolkodnom. Ráadásul most már vigyáznom kell Dávidra is. Átváltoztattam, hozzám tartozik és meg kell tanítanom mindenre, amit tudok.

Juanita felállt és a fiú felé indult. Amikor odaért hozzá, szó nélkül átölelte és magához szorította. Javier lehunyta a szemét és viszonozta az ölelést.

– Azt hiszem, egyszerűen csak felnőttél, Javier. Most találkoztál először a felelősséggel és most maradtál egyedül. Vége a gyerekkorodnak.  Nálad ez évszázadokig tartott, mint ahogy nálam is, de én Vasquez mellett hamarabb megértettem, hogy egyszer meg fog történni.

– Ezzel akarsz vigasztalni? – kérdezte Javier. Juanita elnevette magát.

– Inkább csak azt…

Egyszerre kapták fel a fejüket. néhány pillanatig dermedten álltak, mint a vadászkutyák, amikor beleszagolnak az éjszakába. A jelzések egyértelműek voltak. Javier tudta, hogy mindketten a forrást próbálják bemérni.

– Nem lett volna szabad elengedni – mondta Javier és kirohant a folyosóra, hogy felkapja a cipőjét. Juanita a kardját tűzte az övébe. Fél percen belül már a lépcsőházban voltak. Javier a környéket pásztázta, mindenfelől emberi jelenlétet érzett, de az irányuk minden esetben jelezte, hogy támadástól nem kell tartaniuk. Érezte Juanita jeleit is, ezek feszültségről és harckészültségről árulkodtak. Lerohantak a lépcsőkön és nemsokára már a ház előtt álltak.

– Vulgt'ham uaach nog – intett a lány, Javier bólintott és rohanni kezdett. Ha veszélyben voltak, a lány mindig a saját nyelvüket használta, mivel hihetetlen tömörsége miatt jobb kommunikációs eszköz volt, mint bármelyik ember által beszélt. Javier már tudta, mit kell tenniük. Agyában már kirajzolódott egy terv. Rohanás közben igyekezett kirekeszteni tudatából Dávid jeleit, csak arra koncentrált, hogy ha kell, beavatkozhasson a harcba. A sarkon befordult, teljes sebességgel haladt, egy sárgás folt mellett suhant el, amely egy kutyáját sétáltató nő volt, aki néma döbbenettel nézett utána. A ház másik sarkánál megint balra fordult és már látta a hosszú, tízemeletes sorházat. Ismerte a környéket, tudta, hogy a kapun csak erőszakkal juthat be, ezért meg sem próbálta.

Kimeresztett karmokkal, lendületből ugrott fel a falra és nagy sebességgel haladt felfelé, hallotta, ahogy megcsikordul a beton és apró por- és kőszemcsék válnak le a falról. A legfelső emeletnél megállt. Érezte, hogy a ház másik felén Juanita már készenlétben áll. Villámgyors üzenetet küldött feléje.

Odafentről több mint húsz különböző jelet érzékelt. Egyikük Dávidé volt, felőle félelmet észlelt, de ugyanakkor elszántságot és dühöt is, ami egy kicsit megnyugtatta. Egy másik jel egyértelműen emberi volt, még azt is tudta, kitől származik. Biztos volt benne, hogy ez a nyomorult csalta tőrbe Dávidot. A többiek kétségkívül Angyalok voltak, a legtöbben felfedték magukat, de Javier észlelt szürkeségbe burkolt jeleket is, helyzetüket nem tudta megállapítani. Sejtette, hogy ezek vannak legközelebb hozzá és azért rejtőzködnek, hogy megzavarják.

A következő pillanatban Juanita visszajelzett és Javier a tetőre perdült. Ahogy sejtette, alighogy megérkezett, máris két kard csapott le rá, az egyik éppen csak elkerülte. Felpattant, kardot rántott és visszavágott. Ellenfelei tapasztaltak voltak és úgy tűnt, összehangoltan támadnak. Négyen voltak és amikor egy töredék pillanatra Juanitát is észlelte, rájött, hogy őt is várták.

Első támadójával hamar végzett, a férfi a hagyományos vívóiskola híve volt, hamar kiismerhető mozdulatokkal, Javier három vágás után nyakon szúrta és a testet maga előtt tolva ment neki a második Angyalnak, aki kénytelen volt hátrálni. Javier elengedte a hullát és a következő ellenfél kardot tartó karját támadta. Az Angyal elegánsan védte a csapást és lábra támadott.

Lassú volt, de óvatos, Javier sejtette, hogy csapdába akarják csalni. Hátracsapott a pengével, ezzel hárított egy csapást, majd még egyet és máris hárman vették körül, de ezek már nem vártak a sorukra, hanem gyors forgásban, szinte egyszerre támadtak. Az első néhány csapást még védte, aztán az egyik Angyalnak sikerült megvágnia a karját.

Javier kezdett feldühödni, hogy egyetlen csatát sem képes végigcsinálni anélkül, hogy meg ne sebesülne. Felugrott a levegőbe, három égnek meredő penge várta. Esés közben az egyiket félrerúgta és az Angyal arcába taposott. A reccsenés hallatán elégedetten felmordult és miután földet ért, szokásához híven a hullát felhasználva előrébb nyomult a tető közepéhez, ahol Dávidot érezte.

A következő vágással még egy Angyalt sikerült harcképtelenné tennie, de a többiek egyre közelebb jutottak, nemegyszer csak a szerencsén múlott, hogy nem nyársalták fel. Javier taktikát váltott. Egy-egy ellenfelet közelebb engedett magához, hogy a megfelelő pillanatban puszta kézzel is támadhassa. Egy-egy kimeresztett karommal történő arcon legyintés elég volt ahhoz, hogy az Angyal képtelen legyen folytatni. Már látta Dávidot, ahogy harcolt, kard nélkül, karmaival marcangolt egy Angyalt és Javier arra gondolt, vajon meddig bírja még. Juanitát is észlelte, ő sokkal erőteljesebben küzdött, kevésbé technikásan, de sokkal nagyobb agresszióval.

Egy alacsony, erőteljes testfelépítésű férfi rontott rá oldalról, Javier azonnal észlelte, hogy ő más, mint a többiek, gondolatai fürgébbek és élénkebbek voltak. Védte a csapást, megpördült és lecsapott, de a férfi már nem volt ott, arrébb szökkent és újra támadott, közben egy magas, hosszú hajú, karvalyorrú Angyal is támadott, közrefogták és két irányból két magasságban csaptak le rá. Javier elhajolt az egyik csapás elől, a másikat kardjával védte, a magasabbik teljes testsúlyát beleadta a döfésbe és Javier kénytelen volt rá koncentrálni, miközben az alacsony férfi közelebb léphetett hozzá.

Javier érzékelte a kezében lévő vékony pengéjű tőrt, de már nem tudott idejében védekezni, a tőr az oldalába hatolt. A fájdalom ismerős volt, éles és szikrázó. Valami fémesen pendült és a férfi hátrébbtáncolt. Javier a magas Angyal felé kapott, feltépve a férfi arcát, egyik szemét is sikerült kiütnie. Ahogy visszanyerte egyensúlyát, az oldalában lévő tőr markolata felé kapott, de nem találta, viszont érezte, hogy a penge még mindig a testében van. Egy pillanat múlva észlelte a tőr markolatát a földön és tudta, hogy ez még gondot fog okozni.

A magas férfi az arcához kapott, Javier újra támadott és karmaival feltépte a nyaki ütőerét, majd hátrébbtáncolt és hagyta, hogy a férfi elvérezzen.

Körbepillantott és a másodpercnyi nyugalmat kihasználva újra az oldalában lévő penge felé nyúlt, amikor újra hárman rontottak rá. Még észlelte, hogy Juanita apró üzenetet küld feléje és tudta, hogy a lány újabb fegyvert vet be.

Ketten támadtak, egyikük elölről, a szokásosnál hosszabb pengéjű karddal, másikuk, egy tömzsi, ruganyos mozgású alak hátulról. Javier megpördült, hogy hárítsa a tömzsi harcos csapását, de akkor hirtelen valaki iszonyatos erővel oldalba rúgta. A testében lévő penge tovább roncsolta belső szerveit és a fájdalomtól fehéren izzani kezdett körülötte a világ.

Felsikoltott és a tömzsi felé indult, aki hátrálni kezdett, de Javier még így is túl gyors volt ahhoz, hogy sokáig menekülhessen. Elkapta a férfi karját és hátracsavarta, majd ugyanazzal a lendülettel a földre kényszerítette. Az ugyanabban a pillanatban odaérkező Angyal lecsapott rá, de Javier lehajolt, a következő csapás a feje felett suhant el.

A tömzsi férfi karja hangos reccsenéssel tört darabokra, derékszögben meredt felfelé, mintha csak az Angyal hátából állt volna ki. Javier felpattant, ismét kezébe vette kardját és körbenézett.

Egy rövid pillanatig tekintete találkozott Dávidéval, aki egyre fáradt, Javier érezte, hogy fél és egyre kevésbé hiszi, hogy győzhet. Hátracsapott a kardjával, oda sem nézve, hogy milyen kárt okozott, elindult Dávid felé, de mindössze két lépést tehetett, amikor valami a hátába csapódott. Érezte, hogy a penge elkerülte a szívét, de teste rándulásából azt is tudta, hogy a penge átszúrta. Ha lenézett volna, láthatta volna a pengék végét, ahogy megcsillan rajtuk a hold fénye. Térdre esett és egyik kezével megtámaszkodott a betonon.

A hold fénye megvilágította a harcolókat, a sápadt, sárgás fényben egy pillanatra úgy tűnt, mintha csak egy régi filmet nézne. Látta, ahogy Dávid sarkon perdül és karmaival egy Angyal torka felé kap, miközben a háta mögül egy hosszú köpenyes férfi bukkan fel és magasra emeli kardját. Javier felordított és véres hab spriccelt ki a száján, ettől megbicsaklott a hangja és köhögni kezdett.

A következő pillanatban ketten is lecsaptak Dávidra. Az egyik penge hátulról fúródott bele a hátába, a másik oldalról szúrta át a nyakát. Javier iszonyodva nézte, ahogy Dávid meginog, a nyakához kap, Javier látta, ahogy a visszahúzott kard által okozott sebből sugárban spriccel a vér és a szőke fiú lehanyatlott. Javier remegett dühében és megpróbálta kiszedni a hátából kiálló pengét, de valaki oldalba rúgta. Még látta, ahogy egy alak Dávid fölé áll és kardjával lecsap rá, aztán megpördült vele a világ és nagy erővel csapódott a betonnak.

Alig kapott levegőt, de a hátába döfött penge által okozott fájdalom megszűnt, a kard valószínűleg kifordult a sebből, ahogy megpördült. A fájdalmat még mindig érezte, de már képes volt felállni. Az első rátámadó Angyal csapása elől félregördült, aztán felállt, tekintetével elejtett kardját kereste. A feléje suhanó támadót egy arcra mért ütéssel állította meg, a férfi feje hátracsapódott és azonnal összecsuklott. Javier Dávid felé fordult és elindult feléje, hogy most már csak őt védelmezze, amikor iszonyatos fájdalmat érzett az agyában, mintha valaki egy kővel próbálná szétverni a fejét. Az első pillanatban azt hitte, újabb Angyal támadta hátba, de aztán rájött, hogy ezt a fájdalmat már érezte egyszer, a kórház kertjében. Akkor még nem tudta, mit jelent. Aztán meglátta a földön heverő Dávidot és a föléje hajoló Angyalt, aki valami olyasmit tett, ami Javier számára addig a pillanatig elképzelhetetlen volt.

A férfi felemelt valamit a földről. Valamit, ami a hold gyenge fényében is azonnal felismerhető volt. Valamit, amitől Javier úgy érezte, egy eddig ismeretlen, sötét érzés gyülemlik benne és már csak pillanatok kérdése, hogy átvegye az irányítást a teste felett. Látta a férfi kezében a szőke fürtöket, látta, ahogy az Angyal megrázza a levágott fejet és feléje mutatja. A következő pillanatban Javier felordított, érezte, hogy karmai kimerednek, izmai megfeszülnek és iszonyatos lendülettel indult meg a levágott fejet szorongató férfi felé.