Most arról fogok mesélni, milyen volt, amikor megboldogult gyerekkoromban először mentünk külföldre nyaralni. Kiváltottuk az útlevelet, ami önmagában is nagy élmény volt, mert azt jelentette, hogy életünkben először elhagyhatjuk az országot és oda utazhatunk, ahová csak akarunk, feltéve, hogy szocialista országba akarunk. Felpakoltunk tehát mindent, amire szükség volt, ruhákat, gumimatracot, konzerveket nagy számban, az engedélyezett valutakeretet meg még egy keveset, itt-ott elrejtve, továbbá némi szalámit és szappanokat afféle országfüggetlen fizetőeszközként, beerőszakoltuk szürke Wartburgunk hátsó részébe és nekivágtunk a hosszú útnak.

Anyám életében először ment külföldre, kicsit aggódott is, hogy mi lesz, ha: 1. eltévedünk, 2. ha nem tudunk szót érteni senkivel, 3. ha nem tudjuk, ki mit mond és melyik felirat mit jelent, 4. ha észrevesszük, hogy becsaptak, 5. ha nem vesszük észre, hogy becsaptak, 6. ha eső lesz, 7. ha este besötétedik és 8. ha bármi más történik, egyszóval aggódott minden miatt, ami csak előfordulhat. Apám lezserebb volt, mivel anyanyelvi szinten beszélt magyarul és ez eddig még mindenhol segített, igaz, külföldön még nem próbálkozott vele. Kishúgom egyetlen fülig érő vigyor volt, neki semmi sem számított, aminek nem volt köze a napsütéshez, tengervízhez vagy sült halhoz, ezzel a három dologgal akkor még teljesen és tökéletesen boldoggá lehetett tenni őt. A magam részéről csendesen várakoztam.

A magyar-jugoszláv határt gyorsan elértük, de ott majdnem véget ért az utazás, mert a magyar határőr valamiféle papírt hiányolt, ami nélkül nem hagyhatjuk el az országot. Már nem emlékszem, mit akart pontosan, csak azt tudom, hogy nem volt teljesen józan és hogy mondanivalóját nyomatékosabbá tegye, a motorháztetőt kopogtatta a tollával. Apám csak bólogatott, de láttam a tekintetén, hogy azt számolgatja, mennyit kaphat, ha arcon csapkodja a fazont egy babkonzervvel, de végül csak legyintett és visszafordultunk. Hugi sírva fakadt, hogy akkor most mi lesz a sült hallal, nem is beszélve a tengerről, de aztán megmagyaráztuk neki, hogy egy országnak több kijárata is van és csak találunk egy olyat, ahol kiengednek. Így is lett, harminc kilométerrel arrébb átjutottunk.

Éjszaka félreálltunk valami városszéli parkolóban és aludtunk pár órát, hogy reggel megijedhessünk a meglehetősen lepusztult környezettől. Találtunk egy boltot, ahol első látásra kétféle dolgot árultak: valami túrós táskának kinéző péksüteményt és hideg italt, amelynek zacskójára az volt írva, hogy TEJ, legalábbis úgy döntöttünk, hogy ez van odaírva, mivel elolvasni nem tudtuk. Úgy voltunk vele, ha a helyiek is ezt veszik, márpedig ezt vették, olyan rossz nem lehet.

A reggeli gyors volt és keserves. A túrós táskában volt valami, amit akár túrónak is nézhettünk volna, ha nagyon akarjuk, de az íze pocsék volt, a zacskós valamitől pedig, ami sem színre, sem ízre, de talán még halmazállapotra sem hasonlított semmire, amivel táplálkozni lehet, még órákig úgy éreztük, mintha a sztálingrádi csata egyik jelenete zajlana a gyomrunkban és mi a vesztes oldalon állunk.

Továbbmentünk, apám kiosztott némi sportszeletet, hogy feledtesse a reggelit. Néha megálltunk pisilni vagy megbámulni egy-egy szebb környéket, egyszer pedig Hugi tombolásának engedtünk, mert az út mellett valódi külföldi gyártmányú kacsákat látott és okvetlenül meg kellett néznie őket közelebbről.

Estefelé még mindig úton voltunk, sok-sok vicces kaland után. Egyszer eltévedtünk és valahonnan az észak-afgán hegyek közül keveredtünk vissza a főútra, miközben láttunk kecskét, kórót, varjakat, düledező viskókat és döbbent arcú jugoszláv bennszülötteket, akik nem értették, miért akartuk elütni a kecskéjüket, holott akarta a fene, csak meg akartunk fordulni, mielőtt lemegyünk a térképről. Aztán egy nagyobb városban keresztülhajtottunk egy körforgalmon, a szó szoros értelmében, padkára fel, át a virágágyáson, padkáról le. A mai napig nem tudom, hogy sikerült a dolog és miért nem kapcsoltak le a rendőrök, valószínűleg a döbbenettől mozdulni sem tudtak.

Szófiáról egy dolog maradt meg bennünk: szürke. Mintha fekete-fehér képeket nézegettünk volna, a szürke házak szürke utcán álltak, ahol szürke kirakatokban a szürke semmit nézhették a szürke ruhás emberek. Nem tudom, valóban ennyire semmilyen volt-e, vagy csak mi éreztük ilyennek, de nem vágytunk rá, hogy jobban körülnézzünk.

Másnap hajnalban megérkeztünk Csernomorecbe, a célállomáshoz. Leginkább semmilyennek tűnt, házacskák, nagyobbak és kisebbek, kis utcácskák, némelyik betonozott, a többi inkább nem, mégis volt benne valami, ami miatt megtetszett. Talán azért, mert a Külföldhöz tartozott. Elfoglaltuk a szobánkat és lementünk a tengerhez, aztán csak álltunk és néztük a tengert, amelyiknek nem volt se vége, se hossza, csak víz, ameddig a szem ellát.

Egymásra néztünk és egyszerre indultunk a víz felé, pontosabban csak mi, kölykök, mert minket nem zavart, hogy a fürdőruháink még a bőröndök mélyén hevertek. Anyám elmondása szerint azt a csapkodást, visítozást és ugrándozást, amit mi ott elkövettünk, nehéz szavakba foglalni. Hugi a hátamon csimpaszkodott és felváltva visítozott a bal és jobb fülembe, miközben én nyakig merültem a sós vízbe és próbáltam lerázni magamról.

Már tudtuk, hogy jól fogjuk érezni magunkat.

A napok általában úgy kezdődtek, hogy megreggeliztünk, valami helyi kenyérszerű cuccot vettünk, aminek egész jó íze volt, a magunkkal hozott szalámit eszegettük vagy konzervet, tejet ittunk vagy üdítőt, aztán irány a strand. A part az egyik helyen homokos volt, a másik helyen, ha jól emlékszem, kavicsos, de már nem vagyok biztos benne. Rengeteget úszkáltunk. Vettünk békatalpat és a délelőttöt a vízben töltöttük. Délben elmentünk vendéglőbe, mert abból aztán akadt egy pár, főleg hogy felfedeztük a néhány kilométerre lévő Szozopolt és ott is végigettük az éttermeket. Imádtuk a salátát és anyámék kipróbáltak mindenfélét. Én óvatosabb voltam, inkább csak lopkodtam a tányérjukról, Hugi pedig végigkérdezgette az étlapot, hogy aztán fültől fülig tartó vigyorral ezredszerre is sült halat rendeljen, amit apám az ötödik napon "na elmész a náthásba, édes lányom" felkiáltással megvétózott.

Itt ettük azt a levest, amelyet a mai napig emleget a család. Az étlapon paradicsomlevesnek írt valamit rendeltük meg, mert arra volt gusztusunk. Amit kihoztak, szimpla erőlevesnek tűnt, benne vékony szelet paradicsomokkal. Kézzel-lábbal történő reklamációnkra az volt a válasz, hogy minden oké, ez paradicsomleves. Vállat vontunk, a vitának különösebb eredménye nem lett volna, lehet, hogy eddig mi tudtuk rosszul. Megettük, de máskor már nem rendeltünk ilyet.

Ebéd után kötelező fagylalt, aztán séta, ameddig a szem ellát. Anyám fáradt volt, apám csak ment, mint egy tank, Hugi az út első felében énekelt és táncolt, a második felében valamelyikünk nyakában ült és csendesen pislogott, én pedig fényképeztem. Mit nem adtam volna azért, ha léteztek volna a mai digitális fényképezőgépek!

Egy nap a sétából visszatérve kocsink szélvédőjén valami füzetből kitépett fecnit találtunk, rajta némi kézírással és egy elmosódott pecséttel, valamint egyik rendszámtáblánknak nyoma veszett. Anyám kétségbeesett, apámból előtörtek kocsis elődjei és meglehetősen nagy hangerővel vette számba bizonyos bolgárok legősibb mesterségből élő anyját, majd rátért arra, melyikük milyen kihalt állatfajjal létesítsen bensőségesebb kapcsolatot. Egy Magyarországon tanuló és éppen ott tartózkodó keletnémet egyetemista segítségével megfejtettük, hogy a helyi rendőrség tette magáévá a rendszámtáblánkat, mivel tilosban parkoltunk és a táblát a helyi rendőrőrsön átvehetjük némi bírság lefizetése ellenében. Odamentünk hát, apám háborgott, mivel felfedezte, hogy a bolgár rendszámú kocsikra mintha nem vonatkozna a szabály. Felháborodása azonban gyorsan eltűnt, miután félórát vártunk a rendőrség félhomályos folyosóján, közben tanúi lehettünk egy szurtosabb egyénekből álló csoport bekísérésének és a folyosón történő spontán felpofozásának. Lefizettük a nevetséges összeget és elhagyhattuk a várost. Onnantól kezdve máshová parkoltunk.

Estefelé megvacsoráztunk, én rendszerint elballagtam a két utcányira lévő kis sütödéhez és sült krumplit vettem, ami ugyan puha volt, egyáltalán nem ropogott, de nagyon jó íze volt, Hugi sárga klumpájában csattogott mellettem, már nem is mondom, ő mit evett.

A bolgárokról a következő véleményünk alakult ki: alapjában véve rendesek, de rettentő koszosak. Az utcákon állt a szemét, a strandon mindenfelé mocsok és már akkor úgy láttuk, nagy része nem a turistáknak köszönhető, és nem úgy tűnt, mintha bárki is tett volna valamit a környék tisztán tartása érdekében. A második nap, amikor lementünk fürdeni, át akartunk öltözni fürdőruhába. Megtaláltuk az öltözőt, ami egy homokba épített két, egymásba forgatott szögletes U-alakú, fémlemezből megalkotott építmény volt. Amúgy nagyszerű találmány, mert nem lehetett belátni és odabent volt hely bőven, de amikor közelebb mentünk, a szagból kiderült, hogy a helyet nem éppen arra használják, amire kitalálták. Igen, odabent halomban állt az ürülék a homokban, nagy része illedelmesen papírral letakarva, mindez egy strand kellős közepén. Talán ennek köszönhető, hogy leszoktunk a szégyenlősségről és úgy vettük át a fürdőruhánkat mindenki előtt, mintha mindig is ezt csináltuk volna.

Két hét múlva, barnán és kipihenten indultunk vissza, a konzervek elfogytak, a házigazdának szappant ajándékoztunk, amit ő gyümölccsel viszonzott. Hazafelé már nem történt semmi érdekes, leszámítva a jugoszláv rendőrt, aki leállított minket és hosszan magyarázta, hogy túl gyorsan mentünk, ami ugyan hazugság volt, de megértettük, hogy vagy fizetünk neki valami piti összeget, vagy rosszul járunk. Fizettünk, ő elment, apám pedig ismét mindenféle prostituáltakról és a gyerekeikről kezdett dünnyögni a bajusza alatt, miközben egy vizes ronggyal próbálta eltüntetni a motorháztetőről a rendőr által tollal odafirkált számokat, amelyekkel a szabálysértés tényét próbálta érthetővé tenni számunkra.

Itthon pedig hosszan meséltük kalandjainkat. Ennyi.