A Futár egy most készülő írásom címe. Műfaját tekintve fantasy és azzal ellentétben, amit a cím sugall, nem hagyományos futárokról szól majd, a cím egy különleges csoportról, annak egyik tagjáról szól majd, akinek fontos feladata van.

Az első néhány oldalt mutatom meg nektek, kíváncsi vagyok a véleményetekre, mit gondoltok a szereplőkről, a helyszínről és a körülményekről, kiből mit néztek ki vagy mit nem. Íme:

Fogalmam sincs, miért engem választottak. Az igazat megvallva nem is lenne szabad tudnom róla, mert csak holnap reggel fogják elmondani, de amióta Ylle a főnök mellett szolgál, mindenről tudok, bár ez nem teszi könnyebbé az életemet. Most is, amikor besurrant hozzám, szokás szerint gyorsan lekuporodott mellém, selymes farkát a nyakam köré tekerte és hozzám bújt. Szemei felvillantak és orra gyorsan mozgott, ahogy a fülembe suttogta a híreket.

– Eldöntötték, Ymer! Ma végre eldöntötték! Te leszel az, aki elmehet, te leszel az új Futár. A főnök azt mondta, senki sem beszélhet róla, főleg te nem tudhatod meg, nehogy ostobaságot csinálj az utolsó éjszakádon, de én akkor is elmondom. Örülsz?

A szemembe nézett, éreztem agyának finom rezdüléseit, gondolatainak vibrálását. Tudtam, hogy örül és büszke rám, tudtam, hogy ha tehetné, mindenkinek elmondaná, hazafelé menet így is a fák tetején fog ugrálni és visításával madarak ezreit fogja felverni örömében. Ennyi erővel akár el is mondhatná, az ostobábbak kivételével mindenki tisztában lesz vele, hogy valami olyasmi történt, ami különösen felizgatta őt.

– Örülsz? Végre kiválasztottak! Mondd meg, örülsz?

Farkam végével meglegyintettem az arcát, fogaival odakapott, de tudtam, hogy csak játszik. Ylle hihetetlenül gyors volt és neki voltak a legélesebb fogai, erről számtalanszor meggyőződhettem már. Odakint az erdőben sokszor voltam tele harapásnyomokkal, ha nem voltam elég gyors, cserébe ha csak tudtam, a víz fölé csaltam és lelöktem a fáról, mert tudtam, hogy utálja, ha vizes lesz a bundája.

Szerettem őt és ezt ő is tudta. De már az első találkozáskor tudtuk, hogy semmiképpen nem lehetünk egy pár. Én kétévesen kerültem az erdőbe, őt hatévesen küldték és csak egy karikát viselt a fülében, míg én négyet és ez lehetetlenné tette, hogy együtt legyünk.

– Nem tudom, testvérkém – sóhajtottam.

– De ez volt a legnagyobb vágyad – sugározta felém, miközben orrával megbökdöste a fülem tövét.

– Igen. Ez volt a legnagyobb. De mindenképpen teljesült volna, én erre lettem teremtve, Futárnak kell lennem, mint az apámnak és az ő apjának. Mint mindenkinek, akit Ymernek hívnak. De mostantól csak ritkán láthatlak és lehet, hogy jövőre te is kapsz valamilyen feladatot. Akkor talán már nem is találkozunk többet.

Éreztem, hogy elszomorítottam, legszívesebben visszavontam volna, amit mondtam. Bátorítóan zümmögni kezdtem neki, mire ő hozzám bújt és farkát a derekam köré fonta. Végigsimítottam rajta és folytattam a zümmögést, melyhez ő is csatlakozott, kissé magasabb és lágyabb, de sokkal tisztább hangon. Talán ezért nem kaphatott több karikát, mert hagyta, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmei.

Futár leszek.

Ha Ylle igazat mond, én leszek a legfiatalabb, még soha senkit nem választottak ki nyolcévesen, Yrrbakh volt a legkisebb, ő tízéves volt. Hirtelen megszédültem. Te jóságos baktafa! Hiszen Yrrbakhról dalokat énekelnek, én is ismerem azt, amelyikben az égen járó csillaghoz hasonlítják. Lehet, hogy nemsokára rólam énekelnek a tűz mellett? Nem, ez szerénytelenség, ilyesmiről nem ábrándozhatok, mert…

– Ha kölyköm lesz, Ymernek fogom hívni – mondta Ylle. Ez visszarántott a valóságba. Nem akartam ezt hallani.

– Tehát kölyköket akarsz – mondtam. Rám nézett, panaszos kis nyüszítést hallatott.

– Ha elmész, nem várhatok az idők végezetéig. Döntenem kell, Ymer. Nem lehetek sem Futár, sem Védelmező, hát azt választom, amivel a legjobban szolgálhatom a Családot.

– De akkor… átváltozol – mondtam és csodálkozva vettem észre, hogy megbicsaklott a hangom. Gyorsan be is csuktam a szám, nehogy a beszéd még jobban eláruljon.

– Én nem tehetem meg, hogy örökké kölyök maradok, Ymer. Imádok kölyök lenni, imádom, hogy nem tartozok sehová és senki sem próbálja megszabni, hogyan viselkedjek. Nem akarok átváltozni, de ha választanom kell, inkább Életadó leszek.

Elhallgatott, érzékelhette gondolataim kuszaságát és a fájdalmat, ami lassan eluralkodott bennem. Éreztem, ahogy farka újra a nyakam köré fonódik, a vége az orromat cirógatja. Mélyet lélegeztem, beszívtam az illatát. Kölyökszaga volt, mint nekem. Talán most érzem utoljára. Ez fájt, nagyon fájt. De a Futárok élete nem az örömről szól. Talán egyszer majd… egyszer visszatérhetek… és akkor megértettem, hogy bármi is történik, Ylle elveszett számomra. Hirtelen rávetettem magam, karjaimmal magamhoz húztam, farkamat a nyaka köré fontam és szélesre tártam a tudatomat, hogy még utoljára befogadhassam.

Tudatunk összekapcsolódott, újra átélhettem közös élményeinket, újra együtt ugrándoztunk a fákon, ágról ágra, közben vörös leveleket rágcsáltunk, arcunkról csurgott a vastag levelek ragacsos leve és olyan boldogok voltunk… amilyenek sosem leszünk már.

Aztán Ylle kitépte magát a szorításomból és elrohant. Utánakaptam, de hagytam, hogy farkának vége kicsusszanjon ujjaim közül. Megálltam a kunyhó előtt, kezeimmel felnyúltam és megragadtam a vastag keresztfát a bejárat felett. Odakint minden csendes volt, csak a sötétzöld égen ragyogtak a sárgás csillagok, holdunk lassan pulzáló fénye fényesen világította meg a tisztást. Aztán meghallottam azt a hangot. Panaszos nyüszítés volt, amely fájdalmasan szállt a fák felett. Térdre rogytam és ugyanolyan panaszos hangot hallattam, de csak halkan, nehogy meghallják, majd összekuporodtam a kunyhó előtt, magam köré tekertem farkamat és hagytam, hogy odabent úgy fájjon, mint még sohasem.