Összerezzentem, amikor a nehéz kapu hangos csattanással bezárult mögöttem. Minden odakint maradt, amit eddig a világból megismertem, a szüleim, a kastélyunk, a régi barátok és az emlékek. Amit magammal hoztam, csak egy bőrönd, néhány könyv és az új életemtől való félelmeim. Visszafordultam, bár tudtam, hogy apám odakint maradt és már nem láthatom, talán már el is indult hazafelé, itt hagyva ezen a félelmetes helyen.

Kísérőm, az alacsony, pocakos férfi várakozóan nézett rám, majd kimért, de udvarias mozdulattal mutatta az utat. Végigmentünk az udvaron, majd fel pár lépcsőn, be egy széles kapun, amely ugyanolyan csattanással csukódott be mögöttünk, mint az előző. Kísérőm elindult előttem és én, mivel nem tehettem mást, követtem. Csend volt körülöttünk, csak lépteink visszhangzottak a kihalt folyosón. A férfi néhány lépéssel előttem haladt, egyenletes léptekkel, esélyt sem adva arra, hogy kérdezhessek tőle valamit. Igazából nem tudtam, akarok-e kérdezni tőle bármit is, de jólesett volna, ha legalább megpróbálhattam volna. Talán nem éreztem volna magam ennyire nyomorultul, ha a kedvességnek egy halvány szikráját felfedezhettem volna benne, de ő csak ment, cipőjének sarka minden lépésnél tompán koppant a márványlapokon. Mivel gyorsan haladt, alig volt időm körülnézni, de azt láttam, hogy a folyosó széles, de nem különösebben hosszú, az egyik oldalon egyforma ajtók sorakoztak, a másikon nagy, kerek tetejű ablakok és egy átjáró, amely ki tudja, hová vezetett. A folyosó végén lépcsőház széles, alacsony lépcsőfokokkal, díszes korlátokkal. A lépcsőfordulóban egy számomra ismeretlen szobor állt, amely egy tudóst ábrázolt, kezében nagy könyvvel, mintha éppen abból olvasna fel nem létező hallgatóságának.

Az emeletre felérve egy ugyanolyan folyosó fogadott, mint amelyiket az imént elhagytuk. Az ablakokon keresztül áradt a fény a folyosóra, de én úgy láttam, mintha valami furcsa szürkeségbe burkolózott volna minden, bár az is lehet, hogy ezt a szürkeséget csak én láttam. Hangulatom furcsa volt, egyszerre éreztem félelmet, levertséget, kíváncsiságot és mérhetetlen szomorúságot.

Máris gyűlöltem ezt a helyet. Nem ilyennek képzeltem, nem volt jobb vagy rosszabb, egyszerűen másképp volt félelmetes, mint hittem. Ahogy egyre többet láttam az épületből, egyre biztosabb lettem abban, hogy soha nem fogom megkedvelni. A márványpadló furcsa mintái, a falakon látható díszítések és a néhol furcsa szögben álló falak olyan benyomást keltettek, mintha az épületet lázas sietséggel tervezték volna meg. A mi kastélyunkhoz viszonyítva szegényes volt vagy inkább egyszerű, szándékoltan egyszerű. Óvakodtam attól, hogy messzemenő következtetéseket vonjak le mindebből, de fantáziám újabb képekkel pótolta a látottakat és egyre nagyobb kedvet éreztem ahhoz, hogy sarkon forduljak és rohanni kezdjek, mindegy merre. Persze tudtam, hogy soha nem fogok megszökni innen és kicsit dühös lettem magamra, amiért ennyire gyáva vagyok.

Ezen a szinten az ajtók szinte mindegyike nyitva állt, ahogy elhaladtunk előttük, mindegyiken benéztem. Kis szobákat láttam, két-két ággyal, asztalokkal és szekrényekkel. Elég nagyok voltak ahhoz, hogy az ember ne érezze őket elviselhetetlenül kicsinek, de korántsem voltak olyan tágasak, mint az én szobám, amelyet ki tudja, mikor fogok újra látni. Az önsajnálattól gombócot éreztem a torkomban és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, gyorsan másra gondoltam hát, szégyelltem volna sírni egy idegen előtt, akiről azt sem tudom, kicsoda.

A férfi a folyosó végén megállt és bevárt, mivel gondolataim annyira lefoglaltak, hogy önkéntelenül is lelassultam és lemaradtam. Egyetlen szót sem szólt és bár tekintete nem volt barátságtalan, mégis azt szerettem volna, ha soha többé nem néz a szemembe.

– Ez az ön szobája, Le Chatelier úr – mutatott az egyik szoba felé.

– Egy másik elsős diákkal fog együtt lakni. Válasszon magának ágyat és rendezze el a ruháit. Ha valamire szüksége van, írja fel egy lapra, és amikor ebédelni mennek, adja oda annak a tanárnak, aki kísérni fogja önöket. Van valami kérdése?

– Nincs, uram – mondtam halkan, mire a férfi biccentett és sarkon fordult. Sokáig néztem utána, majd nagy sóhajjal beléptem a szobába. Egyedül voltam hát. Letettem a bőröndöket és töprengve néztem az ajtónyílást. Vajon becsukhatom az ajtót? Valahogy kényelmetlen volt a gondolat, hogy valaki a folyosóról nézhet engem, de nem tudtam, nem ütközik-e valamilyen szabályba, ha magamra csukom az ajtót. Végül úgy döntöttem, megkockáztatom. Az ajtóhoz mentem és becsuktam, majd alaposan szemügyre vettem a kis szobát. Az ajtóval szemben nagy kétszárnyú ablak volt, előtte két szembefordított íróasztal két székkel. A fal mellett két ágy, egyszerű és dísztelen, sötétbarna, szinte fekete színű anyaggal leterítve. Keskeny szekrények álltak a két szemben lévő falnál, mindkettő kétajtós, ugyanolyan színű, mint az asztalok és a székek.

Leültem az ágyra. Hirtelen eszembe jutott valami, felpattantam és az ablakhoz rohantam, de ugyanabban a pillanatban már tudtam, hogy úgysem láthatom apám automobilját, hiszen már régen elment. Ettől a gondolattól ismét sírhatnékom támadt, de a félelem, hogy gyengének mutatkozom, ismét erősebbnek bizonyult. Újra leültem az ágyra, amely kemény volt, de kényelmesnek tűnt. Nem tudtam, mit kezdjek magammal, egyedül voltam, nem ismertem itt senkit és fogalmam sem volt arról, voltaképpen miféle helyre kerültem. Eszembe jutott, mit mondott a férfi, mielőtt elment volna, nagy sóhajjal felálltam, a bőröndöt feltettem az asztalra, kinyitottam és elkezdtem kipakolni a ruháimat. Igyekeztem semmire sem gondolni és ez segített abban, hogy ha csak percekre is, elfeledkezzek félelmeimről. Amikor végeztem, a bőröndöt, jobb ötletem nem lévén, a szekrény tetejére tettem, ehhez fel kellett állnom a székre, de úgy gondoltam, ezt nem tilthatja egyetlen szabály sem. Ezek után leültem az ágyra és csendesen vártam. Reméltem, ami ezután következik, nem lesz olyan borzalmas, mint amilyennek elképzeltem.

Lassan telt az idő. Már a szoba minden sarkát megnéztem, ujjamat végigfuttattam az ajtókon és a bútorokon, kétszer is átrendeztem az íróasztalomat és belelapoztam minden tankönyvembe. Nem szerettem az ilyen helyzeteket, mert hajlamos voltam arra, hogy ilyenkor ostobábbnál ostobább dolgokon kezdjek töprengeni. Arra gondoltam, mi lesz, ha a férfi nem jön vissza, mi lesz, ha elfelejtik, hogy itt vagyok? Azt sem tudom, merre jöttünk, melyik lépcsőn kell lemenni. Mi lesz, ha estig nem veszik észre, hogy itt vagyok? Mi lesz, ha megéhezek, vagy ha a mosdót kellene használnom? Vajon kivel fogok együtt lakni? Még soha nem osztottam meg a szobámat senkivel, a gondolat is furcsa volt, hogy ezentúl minden mozdulatomat figyeli egy idegen. Mi lesz, ha kiderül, hogy nem tudom megtanulni, amit elvárnak tőlem? Kezdtem magam nagyon kényelmetlenül érezni, amennyire vártam, hogy történjen valami, annyira féltem is tőle. Azt kívántam, bárcsak történne valami csoda és hazamehetnék, de tudtam, hogy hazatérésem nagy szégyen lenne és bármennyire is szeretném elkerülni a megmérettetést, kénytelen vagyok szembenézni vele.

Valaki kettőt koppantott az ajtón, a hirtelen zajtól megijedtem és felugrottam, a szívem hevesen kalapált. Kinyílt az ajtó és az a férfi lépett be rajta, aki felkísért. Mögötte egy fiú jött, bőrönddel a kezében, a leendő szobatársam. A férfi becsukta maga mögött az ajtót és megszólalt:

– Ismerkedjenek meg, mostantól együtt fognak lakni. Rendezkedjenek be, pontosan egy órakor kezdődik az ebéd, ezt csengő fogja jelezni. Vegyék fel az iskolai egyenruhájukat. Ha a csengő megszólal, menjenek ki a folyosóra, egy tanár fogja önöket lekísérni az ebédlőbe.

– Mikor lesz az ünnepség? – kérdezte a fiú. Meglepetten néztem rá, én nem mertem volna feltenni egyetlen kérdést sem, ő úgy látszik, sokkal bátrabb volt, mint én.

– Az évet holnap reggel nyitja meg az igazgató úr. Az avatási ünnepség csak egy hónap múlva lesz, más ünnepséget nem tartunk, csak az év végén. A mai és a holnapi napjuk még szabad, csak hétfőn kezdődik a tanítás. Addig is ajánlom figyelmükbe az iskola házirendjét, amelyet az asztaluk fiókjában találnak meg. Ha valami kérdésük van, a nevelőtanáruknak feltehetik. Ha a mosdót óhajtják használni, a folyosó végén találják jobbra. Kérem, legyenek csendesek. Köszönöm!

Azzal sarkon fordult és kiment, halkan becsukva maga mögött az ajtót. Egyedül maradtunk. A fiú felém fordult.

– Szervusz – mondta könnyedén.

– Szervusz – mondtam kissé ostobán. Elmosolyodott. Érdeklődve néztem végig rajta. Olyan magas volt, mint én, talán egy kicsivel magasabb is. Vékony volt, koromfekete haja rövid, divatosan nyírva, olyasformán, ahogy még csak magazinokban láttam. Arca csinos volt, hatalmas fekete szemeiben pedig vidámság csillogott. Volt benne valami rokonszenves és ennek örültem. Csak remélni tudtam, hogy én is rokonszenves vagyok neki.

– A nevem Jacques Legrand – mondta és kezet nyújtott.

– Marc-Antoine Le Chatelier, de jobban szeretem, ha egyszerűen Marcnak hívnak – mondtam és én is kezet fogtunk. Jacques halkan füttyentett.

– Nem gondoltam volna, hogy egy igazi arisztokratával fogok együtt lakni. Remélem, azért tegezhetlek – mondta. Hirtelen nem tudtam eldönteni, tréfál-e vagy gúnyolódik, de amikor a szemébe néztem, tudtam, hogy nem gondolja komolyan.

– Nem akartalak megbántani – mondta hirtelen.

– Nem mondtál semmi bántót – mondtam.

– Akkor jó. Nem szerettem volna rögtön az elején elrontani a dolgot.

Azzal felrakta a bőröndjeit az ágyra és nekilátott, hogy elrendezze a holmiját.

– Mikor jöttél? – kérdezte.

– Egy-két órával előtted.

– Mit tudsz ezekről? – kérdezte és az ajtó felé intett. Értetlenül néztem rá.

– A tanárokról – magyarázta. Megráztam a fejem.

– Nem baj, majd minden kiderül. Honnan jöttél?

– S…-ból –mondtam. Jacques megfordult.

– Ott van a kastélyotok? – kérdezte. Bólintottam.

– Az jó lehet. Mi csak egy egyszerű házban élünk, apámnak hentesüzemei vannak szerte az országban, de nem akar máshová költözni, azt mondja, az ember ne akarjon hentes létére arisztokrata lenni. Ugyan nem értem a dolgot, de ha így gondolja, akkor így lesz. A te apád mit csinál? De nem, ne is mondd, úgyis tudom, bankigazgató.

– Honnan tudod? – kérdeztem meglepetten, mire csak legyintett.

– Ha az ember látott már néhány váltót életében, megjegyzi, mi van rajta.

Erre nem tudtam mit mondani. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, ha arra gondoltam, hogy Jacques sokkal többet tud rólam, mint én róla. Csendesen figyeltem, ahogy a szekrényét rendezgeti, közben bele-belepillantottam a házirendbe.

– Azt hittem, szobalányok lesznek – jegyezte meg Jacques pakolás közben.

– Azok nincsenek, de mosnak ránk és takarítanak utánunk. Azt írják, ez benne van a tandíjban, de a saját holminkat nekünk kell rendben tartanunk.

– Majd csak elboldogulunk vele – legyintett Jacques. A bőröndjét feltette a szekrény tetejére, majd leült az ágya szélére.

– Voltál már kollégiumban? – kérdezte. Megráztam a fejem.

– Gondoltam. Látszik rajtad, hogy tanácstalan vagy. Ne aggódj, én eddig is ott laktam, majd segítek, jó?

– Köszönöm! – mondtam udvariasan. Jacques az ölemben lévő könyvecskére mutatott.

– Szigorúak a szabályok?

– Igen. Sok mindent nem szabad. Van egy lista, csak az ezen szereplő könyveket szabad olvasnunk.

– Borzalmas – jelentette ki Jacques. Felpattant, odajött hozzám és leült mellém. Együtt lapozgattuk a könyvecskét olvasgattuk a különböző szabályokat. Kissé furcsán éreztem magam. Alig ismertük egymást és ez a fiú máris úgy beszélt velem, mintha a legjobb barátom lenne. Mellém ült, amikor a könyvet lapozgattuk, a keze az enyémhez ért és én minden alkalommal ösztönösen el akartam húzni, de nem tettem, mert úgy éreztem, ezzel megbántanám.

– A tanulók kizárólag az iskolai egyenruhát viselhetik, esetleges engedményeket az iskola igazgatója adhat előzetes írásbeli kérelem és kellő indok alapján – olvasta Jacques és megrázta a fejét.

– Ennek nincs semmi értelme.

– De be kell tartanunk, akár van értelme, akár nincs – mondtam és átfutott az agyamon, hogy Jacques talán egy afféle lázadó, akikkel előző iskolámban is találkoztam, és akikkel szemben mindig óvatos voltam. Egyrészt csodáltam őket, amiért van bátorságuk ellentmondani a tanároknak, a felnőtteknek, másrészt kicsit féltem is tőlük, mert a szabályok mégiscsak rendet jelentenek, így mindenki kiszámíthatóvá válik, de egy lázadó éppen emiatt okozhat kellemetlenséget. Nem tudtam eldönteni, akarok-e egy ilyen fiúval egy szobában élni, de sejtettem, hogy nincs más választásom.