Az iskolai egyenruhát nem találtam túl kényelmesnek. Fekete nadrág a hozzávaló könnyű fekete zakóval, fehér ing és kék nyakkendő, amit mindig is gyűlöltem, de nem tehettem mást, felvettem. Úgy éreztem magam, mintha ünnepségre készülnék és a gondolat, hogy ezentúl minden nap ezt a ruhát kell felvennem, elszomorított. Úgy éreztem, beleolvadok a tömegbe és többé már nem leszek Marc-Antoine Le Chatelier, csak egy diák a sok közül. Úgy láttam, Jacques-nak nem okozott gondot a viselet, bár ő már megszokhatta. A legcsekélyebb szégyenlősség nélkül dobálta le a ruháit és vette fel az új egyenruhát. Ez engem talán jobban feszélyezett, mint az, hogy a szeme láttára kellett levetkőznöm. Jacques futólag végigmért, majd tekintetünk találkozott egy pillanatra és akkor megértettem, hogy ebben a környezetben ez természetes. Össze vagyunk zárva, talán mind a négy évet együtt töltjük, el kell fogadnom, hogy ezek a pillanatok is az itteni élet részét képezik. Azt hiszem, egy kicsit megkönnyebbültem, mert bár még alig ismertük egymást, úgy éreztem, Jacques-kal jól meg fogjuk érteni egymást.

Amikor megszólalt a csengő, egyszerre mozdultunk. Ahogy kiléptem a folyosóra, meglepődtem a sok fiú láttán. Legalább harmincan voltunk. Összenéztünk Jacques-kal, egyikünk sem hallotta, hogy újak jöttek volna, és amikor engem kísért fel a férfi, még az összes szoba üres volt. Ahogy körülnéztem, tanácstalan tekinteteket láttam, tétova mozdulatokat és ez kissé megnyugtatott. Jó érzés volt tudni, hogy nem vagyok egyedül. A folyosó közepén egy középkorú, alacsony, pocakos tanár állt és heves kézmozdulatokkal igyekezett kettes sorba rendezni minket. Jobban szemügyre vettem, mivel apám elmondása szerint először a nevelőtanárunkkal fogunk találkozni, aki végigkísér minket a négy éven, amelyet a kollégiumban töltünk. A halántékán őszülő fekete haja volt, drótkeretes szemüveget viselt, mellényének órazsebéből aranylánc villant elő. Hangja szelíd volt, kissé reszelős, de erős. Mindenkihez odalépett és megkérdezte a nevét, majd felírta azt egy kis füzetbe. Amikor végzett, a sor elejéhez lépett és kissé megemelte a hangját, hogy mindannyian hallhassuk.

– Uraim! A nevem Ferdinand Bouches, az önök nevelőtanára, én fogom önöket segíteni abban, hogy beilleszkedjenek a kollégiumi életbe. A legfontosabb tudnivalókat az ebéd után fogom közölni önökkel. Az ebédhez mindig kettes sorban megyünk, a lépcsők jobb oldalát vesszük igénybe. Az ebédlőben szabadon választhatnak maguknak ülőhelyet az elsősöknek fenntartott asztalnál, ezt az ülésrendet azonban tartaniuk kell. Az étkezés alatt nincs beszélgetés, erre az ebéd utáni pihenő alkalmával lesz lehetőségük. Kérem önöket, viselkedjenek olyan illedelmesen, mintha étteremben étkeznének. Kövessenek!

Csendesen ballagtunk végig a folyosón. Bouches úr néhány mondata meggyőzött arról, hogy ezen a helyen szinte mindent szabályok kötnek és valószínűleg igen kevés beleszólásunk lesz abba, hogy mikor mit teszünk. Jacques-ra néztem, aki egykedvűen ment mellettem. Szerettem volna megkérdezni, mi a véleménye, de nem mertem megszólalni. A lépcsőnél találkoztunk egy másik csoport fiúval, akik másodikosok vagy harmadikosok lehettek. Ők már nem vonultak olyan csendben, mint mi, beszélgettek és kíváncsian méregettek minket. Bouches úr váltott pár szót az őket kísérő tanárral, majd előreengedte őket a lépcsőn. Ahogy az ebédlő felé ballagtunk, ismét azon kezdtem gondolkodni, milyen jó lenne, ha valami csoda folytán megszabadulhatnék innen. Semmi kedvem nem volt ezt a szörnyű egyenruhát viselni, tanári kísérettel járni a folyosón, haza akartam menni. Néhány pillanatig még azon is elgondolkodtam, hogy az első adandó alkalommal megszökök, bár tudtam, hogy úgysem tenném meg, ehhez túl büszke vagy túl gyáva vagyok.

Az ebédlő nagy volt és első pillantásra kopárnak tűnt. A még meglévő díszítésekből arra lehetett következtetni, hogy valaha kisebb domborművekkel és festményekkel voltak tele a falak, mára már csak néhány maradt meg. Ettől a terem ugyan nem lett dísztelen, de aki egy gondosan óvott kastélyból jött és szeme hozzászokott a díszekhez, hamar észrevette hiányukat. Akkor fogalmazódott meg bennem először, hogy a kastélyt valószínűleg egészen más célra építették, talán egy hasonló család élt benne, mint a miénk és a kollégium építtette át, hogy illeszkedjen új feladatához. Bouches úr nem hagyott időt bámészkodásra, az egyik hosszú asztalhoz terelt bennünket. Leültünk, én ügyeltem arra, hogy Jacques mellé kerüljek és alaposabban körülnézhettünk. A teremben négy hosszú asztal volt felállítva, mindegyiknél nagyjából negyven fiú ült évfolyamok szerint. Két tanár felügyelt ránk, az asztalok között járkáltak, de úgy tűnt, mindent rendben találtak. Amikor a terem másik végében kinyílt egy kis ajtó, odakaptam a fejem. Egy idősebb, fehér ruhás, kötényes nő jött be, kezében levesestállal és az asztalra helyezte, közben egy másik nő a másik asztalra is letett egy tálat. Csendesen várakoztunk, mindannyian tudtuk, hogy amíg fel nem szolgálják mindenkinek, nem nyúlhatunk az ételhez. Ez volt az első szabály, amelyre magamtól rájöttem és erre büszke voltam. Nem voltam különösebben éhes, de meg akartam kóstolni az ételt. Colette főztje után, amit a család minden barátja dicsért, valószínűleg kevéssé fog ízleni a kollégiumi étel, de egy alig hallható sóhajjal elfogadtam ezt is.

Az étel jóízű volt és ez kissé meglepett, nem gondoltam volna, hogy ez lesz az első dolog, ami nem tölt el rossz érzésekkel. Amikor végeztünk, Bouches úr vezetésével ismét sorba álltunk és elindultunk a folyosón, ezúttal ellenkező irányba. Senki nem szólt egyetlen szót sem és ez a csend már kezdett nyugtalanítani. Soha nem szerettem magam körül a nyüzsgést, a folyamatosan változó dolgokat, de ez a csend öreg, végtelenül lassú és bágyasztó volt, amit úgy éreztem, nem leszek képes elviselni. A folyosó végén felmentünk egy másik lépcsőn és az emeleten Bouches úr beterelt bennünket egy terembe, amely már ismerős volt a katedrával, a táblával a falon és a két sorban álló asztalokkal és székekkel. Leültünk és Bouches úr kényelmesen elhelyezkedve asztalánál beszélni kezdett.

– Uraim! Üdvözlöm önöket a Saint-Michel kollégiumban. Ismét bemutatkozom, a nevem Ferdinand Bouches, az önök nevelőtanára, hozzám fordulhatnak kérdéseikkel és kéréseikkel, legyenek azok bármilyen furcsák vagy kényesek. Az én feladatom, hogy megismertessem önöket a kollégium szabályzatával és végigkísérjem önöket azon a négy éven, amelyet az iskola falai között fognak tölteni. Én fogom nyomon követni a tanulmányi eredményeiket, az önkéntes délutáni önképzőkörökre is nálam lehet jelentkezni. Az első évfolyamnak a francia nyelvet és a történelmet fogom tanítani. A tanítás hétfőn, azaz holnapután reggel nyolc órakor kezdődik. Minden nap reggel hat óra harminc perckor kezdődik, kivételt képez a vasárnap. A reggeli elvégeznivalók után az ebédlőbe mennek reggelizni, utána egy félóra felkészülési időt kapnak, majd kezdődik a tanítás, amely délután kettő óráig tart. Ebédelnek, utána felvonulnak a szobájukba, mert kezdődik a tanulóidő, amely este hat óráig tart. Ebben az időben működnek az önképzőkörök is. Itt hívnám fel a figyelmüket arra, hogy ezek látogatása nem mentesíti önöket az elvégzendő feladatok alól, tehát csak az jelentkezzen, aki bizonyos abban, hogy képes lesz együtt haladni a többiekkel. Ezek után vacsora, majd szabadidő, amely este kilenc óráig tart. Ebben az időben tetszés szerint elfoglalhatják magukat, természetesen az idevonatkozó szabályok betartásával és ilyenkor történik az esti tisztálkodás is. Mit óhajt, kérem? – nézett Bouches Jacques-ra, aki felemelte a kezét.

Jacques felállt és azt kérdezte:

– Tanár úr kérem, a fürdő közös?

– Minden évfolyam külön fürdőt használ, amelyet mérete miatt természetesen nem vehet mindenki igénybe egyazon időben. Természetesen tekintettel vagyunk az önök érzékenységére, így a fürdőben egyszemélyes kabinokat is találnak, így lehetőségük van nyugodt körülmények között tisztálkodni.

– Köszönöm, tanár úr – mondta Jacques udvariasan és leült. Elgondolkodva piszkálgattam a mandzsettámat. Soha nem lett volna bátorságom feltenni ezt a kérdést, bár a kényszerű várakozás alatt ezen is elgondolkodtam. Nem mondhatom, hogy szégyelltem volna mások előtt ruhátlanul mutatkozni, inkább csak illetlenségnek tartottam. Visszaemlékeztem, Jacques mennyire természetesen viselkedett, amikor egyenruhába öltöztünk és arra gondoltam, talán jobb lenne, ha kevésbé aggódnék. De a kérdés és az arra adott válasz még hosszú ideig foglalkoztatott, csak akkor kaptam fel a fejem, amikor mozgolódást hallottam magam mellett. Körülnéztem, a többiek szedelőzködtek, Bouches az ajtóban állt. Jacques-ra pillantottam, aki elfojtott egy mosolyt. Vajon észrevette, hogy elgondolkodtam? Talán azt is sejti, hogy miért?

Délután megismerkedhettem a segítőmmel. Apám már mesélt erről a szokásról. A kollégiumban minden elsőévesnek, akiket a diákok egymás között csak apródoknak neveztek, volt egy második évfolyamos segítője, akivel együtt tanult, és aki segített neki egészen addig, amíg be nem tudott illeszkedni a benti életbe. Nem mondhatnám, hogy különösebben érdekelt volna a dolog. Úgy gondoltam, hogy Jacques tökéletes megfelelne arra, hogy bátorítson és ő mégiscsak velem egykorú, nem egy nagyobb fiú, akinek esetleg engedelmeskednem kell. Azt hiszem, az igazi ok, ami miatt legszívesebben megszabadultam volna még meg sem ismert segítőmtől, az volt, hogy féltem tőle. Semmit sem tudtam a kollégiumi életről, de elég élénk képzeletem volt ahhoz, hogy mindenben a legrosszabbat lássam.

Egyszer csak kopogtak az ajtón és belépett egy nálam valamivel magasabb, rövid fekete hajú és sötét szemű fiú. Teljesen átlagos arca volt, sem szépnek, sem csúnyának nem lehetett mondani. Az első pillanatban rokonszenvesnek tűnt, de amikor a tekintetünk találkozott, megborzongtam. Ilyen jéghideg pillantással még nem találkoztam. Bemutatkoztunk egymásnak, megtudtam, hogy Juliennek hívják. Csak néztem őt és arra gondoltam, ha az első napon ennyi rosszal találkozom, hogyan fogok itt kibírni négy évet. Julien karon fogott és kivitt a folyosóra. Csendesen ballagtunk a folyosón anélkül, hogy egyetlen szót is szóltunk volna egymáshoz. Lementünk egy lépcsőn, majd egy folyosón mentünk végig, ismét egy lépcsőn és egyszer csak ott álltunk a kertben. Hatalmas volt, zöldellő pázsittal, bokrokkal, egészen hátul, messze az épülettől egy facsoport védelmében egy kis fából ácsolt kertészlak és egy kis domb, amelynek tetején egy hatalmas és öreg tölgyfa állt. Julien megvárta, amíg olyan távol kerülünk az épülettől, hogy senki nem hallhat bennünket, majd beszélni kezdett:

– Figyelj rám, Marc. A segítőd vagyok, mert a tanárok kiválasztottak. Tudod, ha valakinek nincs apródja, az szégyennek számít és ezért úgy kellett tennem, mintha örülnék annak, hogy… szóval érted. Én nem vagyok jó segítőnek, de nem tehettem semmit. Tőlem nem tanulhatsz semmit, én nem vagyok erre alkalmas. Ezt azért mondom el neked, mert nem akarlak becsapni.

Nem válaszoltam. Őszinte volt hozzám, még csak nem is haragudhatok rá, de igazságtalannak tartottam ezt az egészet, talán egy kicsit dühös is voltam, úgy éreztem, megszégyenítettek. Sarkon fordultam és elindultam visszafelé, de Julien megragadta a karomat. Megálltam.

– Ne haragudj, azt hittem, az lesz a legjobb, ha rögtön az első találkozásunkkor elmondom. Ne hidd, hogy miattad van, mindenkinek ezt mondtam volna.

– Miért? – kérdeztem kissé remegő hangon. Julien felsóhajtott.

– Nem akarom elmesélni. Ne akard tudni, hogy miért.

– A te segítőd is ezt tette veled? – kérdeztem.

– Nem – mondta Julien halkan. – Nem, ő egészen más volt, mint én. Nekem is olyannak kellene lennem, amilyen ő volt, de nem megy. Nem akarok apródot, nem akarom, hogy barátok legyünk. Nem mondhatok többet, ne is kérdezz erről, kérlek, csak fogadd el, hogy így lesz.

– A tanárok rá fognak jönni, hogy nem foglalkozol velem és akkor bajba kerülhetsz.

Magam sem értettem, miért beszélgetek vele. Talán azt akartam, hogy gondolja meg magát vagy puszta udvariasságból figyelmeztettem? Miért akarnék jót neki, amikor éppen most mondta meg, hogy semmire nem számíthatok tőle?

– Találkozni fogunk – mondta Julien. – Néha majd elhozod a leckekönyvedet és elmondod, mit tanultatok. Cserébe, ha engem kérdeznek, csak jót fogok mondani rólad.

– De ez csalás!

– Az – mondta Julien halkan, majd hozzátette:

– De mindkettőnknek ez lesz a legjobb. Menjünk vissza.

Egyetlen szó nélkül követtem. Nem akartam kérdezni semmit, nem akartam már tudni, miért teszi ezt, egyáltalán nem érdekelt, ki ő és miért pont ő lett az én segítőm. Csak abban voltam biztos, hogy az elkövetkező éveket gyűlölni fogom.